Fesztiválhangulatban (A trubadúr a Budafesten)

2010. augusztus 17.
Magyar Állami Operaház

VERDI: A trubadúr

Fokanov Anatolij, Sümegi Eszter, Wiedemann Bernadett, Fekete Attila, Palerdi András, Markovics Erika, Kiss Péter
A Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekara
A Magyar Állami Operaház Énekkara
Vez.: Dénes István

(Fotó: Mezey Béla)

Közeledvén az Ybl-palotához, örömmel töltött el az utcán várakozó nézők sokasága, s az előcsarnok hangzavara és emberforgataga csak fokozta ezt az érzést. Az előadásra hangoló muzsikusokon még a nyári szabadság oldottsága látszódott, a nézőtéri hangzavar is erősebb volt a szokottnál, lévén, a Bohémélethez hasonlóan ismét "majdnem" teltház volt.

Gond nélkül, a kelleténél talán egy kicsit álmosabban "lement" a bevezető kép. A Ferrandót éneklő Palerdi András erőteljes, magvas basszusa nagy szerepek közeledtét jelzik. Megbízható énekes, természetes színpadi mozgással, megfelelő játékintelligenciával.

Az ezután színpadra lépő Sümegi Eszter volt az est egyik fénypontja. Végig kiegyenlítetten, hiba nélkül énekelt. Elmélyülten játszott, ha a helyzet úgy kívánta, szerepéből adódóan önfeledten mosolygott, de arcjátékával ugyanúgy mutatta aggódását, kétségbeesését, önfeláldozását, fájdalmát is. Ismét bebizonyosodott, hogy Sümegi Esztert nem véletlenül tartják Verdi- és Puccini-művek egyik legkiválóbb megszólaltatójának.

Fokanov Anatolij lassan két évtizede operaházunk egyik legkiválóbb férfi énekese. Hangja nem kopott, stabil, nagy vivőerejű, magasságai üzembiztosak. Jellemábrázolása kiváló. Kérlelhetetlen, bosszúszomjas, csak a kéj reménye ingatja meg, ám a Manrico halála utáni őrült pillanata hátborzongató.

A címszereplő Fekete Attilával kapcsolatban fenntartásaim voltak. A korábbi előadásain egyre többször azt éreztem, inkább kiabálva énekel, az árnyalt hangképzés hátrányára. Megvan benne Manrico szenvedélye, hangvétele – ha állandó fortéval is – hősies, a szerep lírájával azonban adós maradt. Nehéz elképzelni egy szerelmesről, hogy ökölbe szorult homlokkal készül az esküvőre. A stretta félresikerült befejezése inkább az erőlködéssel, mintsem a képesség hiányával magyarázható. Fekete Attila a negyedik felvonás záró képében, a Leonóra–Azucena–Manrico hármasban érte el teljesítőképességének csúcsát. Megítélésem szerint kevesebb fellépés és szerep többet érne. A hang minden énekes számára a legdrágább kincs, kár lenne idő előtt veszni hagyni.

Kiváló mezzónk, Wiedemann Bernadett énekelte a cigányasszonyt. A művész mindent tud a szerepről, és mindent tud "szakmájáról". Gyönyörű hang birtokosa, amely minden fekvésben kiegyenlítetten szól. Színészi adottságai is kiválóak, ám ezen az estén mintha kedvetlenebb lett volna. Ennek ellenére is méltán ünnepelte őt a közönség.

Érdekes Dénes István vezénylési stílusa. Szemmel láthatóan együtt élt a színpaddal, élvezte a zenét. Mozdulatai az apró, szinte jelzésértékű intések és a széles karmozdulatok között változtak, melyek nem voltak mindig egyértelműek. Javára szól viszont, hogy egyes hangszercsoportok kiemelésével, illetve a drámai pillanatok hangsúlyosabbá tételével emlékezetes estét irányított.