Fellebbentve a fátyolt, nem a címhősnőről, hanem az operáról – Sába királynője az Erkel Színházban

2015. október 31, november 12
Erkel Színház

Goldmark: Sába királynője

Salamon király - Kelemen Zoltán/Szemerédy Károly
Főpap - Fried Péter/Palerdi András
Szulamit - Sümegi Eszter/Bakonyi Anikó
Asszád - Nutthaporn Thammathi/László Boldizsár
Baal-Hanan - Rezsnyák Róbert
Sába királynője - Gál Erika/Németh Judit
Astaroth - Zavaros Eszter
Templomfelügyelő - Cserhalmi Ferenc

a Magyar Állami Operaház Ének- és Zenekara
vez. Kovács János/Szennai Kálmán

Nyár óta tudom, hogy meg szeretném nézni a Sába királynőjét az Erkel Színházban, és azóta próbálom visszapörgetni, miért nem tettem korábban. Amikor annyi zenedarabra voltam kíváncsi és nyitott, vagy azért, mert a rádióban hallva, akár csak egy-egy részletet, úgy éreztem, nekem való zene lesz, esetleg, mert a témája felkeltette érdeklődésemet. A romantikusoknak igazán sikerült megcélozniuk engem: alapvető vonzalmam szerint semmi sem izgatott erősebben, mint egy keleti tárgyú opera, telve szerelmi szenvedéllyel.

És mennyi rangos művész, akinek a nevét lehetett olvasni a korábbi színlapokon! Az 1945. július 3-i Oláh Gusztáv rendezte bemutató idején ugyan még a szüleim sem ismerték egymást, de amikor már lelkes böngészője lettem a Pesti Műsor oldalain és az Operaház utcai plakátjain olvasható szereposztásoknak, még szerepeltek a színlapon a Sába királynője 1956. április 10-i felújításának alkotói, énekesei:

Rendező: Oláh Gusztáv, Stephányi György; karmester: Komor Vilmos; díszlettervező: Oláh Gusztáv; jelmeztervező: Márk Tivadar

Salamon király – Tóth Lajos; Asszád – Király Sándor; Főpap – Bódy József; Szulamit – Takács Paula; Baál Hanán – Klug Ferenc; Sába királynője – Rigó Magda; Asztarót – Gencsy Sári

Az opera 1961. november 4-i felújításához az Erkel Színház adott otthont, továbbra is figyelemre érdemes alkotókkal, szereplőkkel:

Rendező: Kenessey Ferenc dr.; karmester: Komor Vilmos

Salamon király – Palócz László; Asszád – Kövecses Béla; Főpap – Székely Mihály; Szulamit – Vámos Ágnes; Baál Hanán – Petri Miklós; Sába királynője – Takács Paula; Asztarót – Elek Éva

Adataimat az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet oldaláról pontosítottam, ahol az 1961-es felújítás balettszereplőit is felsorolják. Érdekes és érdemes eltűnődni azon, milyen rangos és nézőhúzó szólistagárda lépett fel akkoriban egy-egy opera balettbetétjében: Kékesi Mária, Orosz Klára, Szumrák Vera, Widinszky Mária, Gombkötő Erzsébet, Sebestyén Katalin, Lakatos Gabriella, Havas Ferenc, Gaál Éva, Éhn Éva, Mák Magda.

A két felújítás premierje után beálló szereplők sorát színlap- és egyéb olvasói gyakorlatomból egészítem ki. Sába királynőjét a további előadásokon gyakran énekelte Delly Rózsi, későbbi felújításon Palánkay Klára és Szőnyi Olga is beállt a címszerepbe. Szulamit megformálójaként Szecsődi Irén, Czanik Zsófia és Déry Gabriella nevét olvashattuk jó néhányszor. Asztarótot Erdész Zsuzsa is énekelte. A balettbetétben egy időben Kun Zsuzsa és Fülöp Viktor is excellált.

Paradox módon ilyen csábítások ellenére is hiányzott a vonzalmam a darabhoz, magamnak sem tudom megmagyarázni, miért. Azért bánom nagyon, mert valamilyen erő mégiscsak időről időre színpadra vitte és ott tartotta a művet, és fiatalon nyilván fogékonyabb lettem volna erre az erőre.

Remélem, a Szabad Tér Színház és a Magyar Állami Operaház közös bemutatóinak felelősei nem olvassák: bolond lettem volna megnézni a Sába királynője előadását a Margitszigeten, egyfelől kiszolgáltatva az időjárás szeszélyeinek, amikor tudtam, hogy jóval olcsóbban nézhetem meg az Erkel Színházban, ahol nemcsak a művészek, hanem az én fejem fölött is van fedél. Másfelől a Margitszigeti Szabadtéri Színpadra kitalált tetőszerkezet íve a legjobb díszlet hatását is csorbíthatja, ráadásul gátat szab a monumentalitásnak és a kapcsolatnak a környezettel, ami meghatározó varázsa ennek a játszóhelynek.

Vajon a rendező és a díszlettervező mennyire gondolta úgy, hogy az előadás színpadképének elsősorban az Erkel színpadának paramétereihez kell igazodnia, ott kell érvényesülnie, hiszen ott lesz repertoárdarab?

Sajnálom, hogy Káel Csaba ezúttal nem Csikós Attilával dolgozott, aki több szép keleties díszletet (Seherezádé, Aida, Szöktetés a szerájból) tervezett egykor. Szendrényi Éva mintha ahhoz igazodott volna, hogy Goldmark Károly zenéjéből nem az ókori Jeruzsálem súlyos, veretes palotájának vagy templomának olyan légköre és egzotikuma árad, amelyet más művek és előadásaik alapján elképzelünk. Goldmark muzsikája annál könnyedebb, és érezhető szándéka ellenére sem fülledt vagy túlfűtött. Az alkalmi forgószínpadra épített oszlopcsarnok csaknem légies, sem díszítésével, sem formájával nem ragad magával, még kevésbé azzal, hogy szellemesen illeszkedne hozzá a lépcsősor, amely inkább csak széles szegélye. Olyan elem, amelyen hatásosan jelenhet meg egy primadonna – ilyenből kettő is van a darabban. Modern revühöz alkalmas lépcsősor.

Azt hiszem, éppen hálátlan vagyok az Operaházhoz, hiszen végre nem fémtraverzek vagy izzadságszagú, kiagyalt „koncepciók” elvont keretében láthatunk egy darabot. Talán be is érném ennyivel, és jobban hajlanék az elismerésre, ha a királyi palota kertjének és főleg a sivatagnak az illúzióját nem az ötlettelenség, a szegényesség és a primitívség mérhetetlen mélysége zárná ki. A látvány értelmezhető lenne úgy is, hogy ezekhez a képekhez szimultán terekre oszlik a színpad, de a kivitelezés, ahogyan az oszlopcsarnok kitakaratlan része a kert, illetve a sivatag fölé magasodik, megoldatlan. A holdfényes, buja kert úgy fest, mint egy zug a palota tövében, ahová a kertészek zsákokba gyűjtötték az előző nap lenyírt lombot, füvet, amelyek a másnapi elszállításra várnak. A sivatag hatását az különböztetné meg 1 (azaz egy) homokbuckáétól, hogy végtelennek tűnik, szélviharban pedig nem látszik élesen a homok fodrainak rajzolata. Ennek a sivatagnak minden irányban határozott végei vannak, és messziről (sőt az előadás képgalériáján is) látható, hogy a homokbuckákat idéző festett textília alja milyen hevenyészetten van begyűrve, odaszögezve a díszletváz mellé és alá. Mindez a XXI. századi látványtechnika világában – összevetve azzal, hogy az Aida III. felvonásához csupán világítási effektusokkal lenyűgözően tudták megteremteni a holdfényes Nílus-part atmoszféráját. Mikor is? Bő fél évszázaddal ezelőtt!

Jobb benyomást keltenek Németh Anikó pompás, stilizált jelmezei. Elsősorban a férfialakok viselete utal a történelmi, bibliai korra is. A nőké merészebben stilizált – a címszereplőéi már-már revüszínpadra illően, de ez érzékeltetheti velünk akár a szerelmes Asszád látásmódját is –, és lelki állapot tükrözésére is igényt formál. A dekorativitás túlkapásai talán kevésbé voltak zavarók szabadtéri viszonyok közt, az Erkelben a divatos türkiz túltengése, Szulamit esküvői ruhájának kápráztató csillogása, amelyet egy menyasszony-Barbie is megirigyelhetne, nem illik még egy ilyen eklektikus mű stílusához sem. A női kórus egyes tagjainak civil megjelenése, szőkesége újszerű igénytelenség egy keleti tárgyú darab színpadán.

A rendező izgalmas színpadi szituációk kiemelése nélkül lebonyolítja a cselekmény jeleneteit. Lehet, és talán jobb is így. Zavaróbb, amikor ebből ki akarja mozdítani a játékot. (Például: Szulamit szeretett társnőivel való hosszas és gyerekes évődésének összes „hozama” a szembesülés azzal, hogy egy főszerepet játszó operaénekes nem bakfis.)

A zenei élmény a színházinál sokkal örvendetesebb! Kovács János és Szennai Kálmán irányításával is harmóniákban és színekben gazdagon szól a zenekar és a kórus. (Karigazgató: Strausz Kálmán.) Mindkét szereposztásban a felidézett régi énekesek nevéhez és emlékéhez méltó teljesítmények élvezhetői lehetünk. Ugyanakkor sajnálatos, hogy az eredeti nyelvű éneklés szépségével csak az énekesek egy része szolgál: elsősorban Németh Judit, Palerdi András és Szemerédy Károly formálja érthetően és élvezetesen a német szöveget. Legkevésbé a kórus.

Salamon király szólamában Kelemen Zoltán alakítása jelentős és hatásos. Szemerédy Károly fiatal, gyönyörű fényű baritonja és impozáns megjelenése szinte pazarló ebben a szerepben. Számomra örvendetes felfedezés – remélve, hogy nem csak elvétve lesz hallható dalszínházunkban.

Fried Péter alakításának minőségére számítani lehetett a Főpap szerepében. A Palerdi Andrásé is kiváló, noha mély hangjai csupán abszolváltak. Gál Erika és Németh Judit Sába királynője-alakítása egyaránt igényes és más-más módon illúziókeltő. Németh Judit a magas regiszterben kevésbé diadalmas, de nemesebb hanganyagával is.

A II. világháború előtti operajáró nemzedék Bécsben is, Pesten is legendaként őrizte Németh Mária Szulamit-alakításának emlékét. Úgy hírlett, a főpap lányának imája alatt patakzott a könny a neves énekesnő szeméből – és a közönségéből is. Az előbbi lehetett színpadi vagy színészi trükk is, a közönségre való hatása mégis nagy művészegyéniségre enged következtetni. Egyre több Németh Mária-felvétel hallgatható meg az interneten, jobb minőségűek is akadnak. Mégsem hiszem, hogy ezeken ellenőrizhető lenne a legenda érvényessége. Hadd legyek hajlamos olyannak képzelni, mint amilyen a szólam megvalósulása Sümegi Eszter nagy vivőerővel szárnyaló, karcsú és csillogó, a magasság korlátait szinte nem ismerő hangján! Szerep és énekesnő tökéletes találkozása. Ha vitatható lenne az opera feltámasztása, Sümegi tündöklése eldönti e vitát. Kiváló Szulamitunk van a másik szereposztásban is. Bakonyi Anikó vélhetően a líraibb elődök nyomában jár, ugyancsak otthonosan mozog a kényesen magas fekvésben – csupán az első felvonásban hallottam tőle élesebb hangokat –, a szerep drámai kitöréseiben pedig olaszos modorban is meggyőző.

Asszád szólama engem zavarba hoz. Pár évvel ezelőtt alkalmam volt belehallgatni egy televíziós popzenei tehetségkutatóba, amelyben a három legjobbnak bizonyuló fiatalember egyazon sláger előadásával vívott „párbajt” a győzelemért. A műfajban alig jártas személyemet egyikük sem vette le a lábáról, mert a dallam mutatós részének megoldásához mind átléptek falzettba. Értő rajongójuk azonban felhívta a figyelmemet arra, hogy a February Songot szerzője, Josh Groban is így oldja meg az eredeti felvételen – ami engem nem győzött meg arról, hogy érdemes egy dallam kedvéért kényszerhelyzetbe hozni az emberi hangot, amikor léteznek hangszerek is.

Alighanem Goldmark Károly sem az én álláspontomat képviselte Asszád áriájának megírásakor. Márpedig ha Enrico Caruso és Siegfried Jerusalem is falsetto énekelte az áriát, nem kifogásolhatom ezt Nutthaporn Thammathi és László Boldizsár előadásában sem. A thaiföldi származású, fiatal tenorista bennem közönségére akadt: az emberi szépség sokféleségének híveként nekem már a (daliásnak nem mondható) megjelenése is élményt nyújtott. Átélt éneklésében és kevés játékeszközével megindítóan éreztette meg a szenvedélyének kiszolgáltatott férfi vívódását, elesettségét, tragédiáját. Erősebb játékkultúrával, hol diadalmas, hol elfogyó hangerővel László Boldizsár is megérintettként, hitelesen keltette életre Asszád alakját, az „inkriminált” technika alkalmazása mellett egy gikszerrel is színesítve a szólamot.

Lehangoló és lelkesítő elemek tobzódásában hogyan legyek határozott abban a profán kérdésben, hogy tetszik-e, vagy sem ez a Sába királynője-előadás? Talán a „balettbetétek” hátralévő méltatása segít a döntésben.

Rendszeresen nézve a Balettintézet végzős növendékeinek nyilvános vizsgaelőadását az Operában, 1974-ben a Sába királynője terjedelmes balettbetétjét is sikerült látnom a műsorban, Cieplinsky koreográfiájával és az egykori, legendásan látványos előadás jelmezeivel. (Az egyik szólista az a Szamosi Judit volt, aki később az Operettszínház balettcsillaga lett.) A műsorszám lepkék, bogarak megjelenítésével zavarba ejtően naiv volt. Más operák (Faust, Aida, Sámson és Delila) jeles balettzenéihez hasonlítva e balettbetét muzsikája is vértelennek és kimódoltnak tűnt. Rejtélyes módon olyannak, mintha a Lakmé jóllehet kurtább, ám magával ragadó, sőt felzaklató balettjének halvány utánérzése lenne – és maradjunk is szigorúan a feltételes módnál, mert Goldmark az 1875-ben bemutatott Sába királynője komponálásakor nem ismerhette Delibes operáját, amelyet csak 1883-ban mutattak be. Ha összevetésemnek mégis lenne érvénye, talán az, hogy a XIX. század második felében létezett egy típusa az egzotikus tárgyú operák balettbetétjének, mely típusnak megfelelni Delibes-nek sikerült frappánsabban.

Sajnos (immár az Operaház hagyománya jegyében) az opera nyitánya szcenírozott. Nem a darab zenei világába és atmoszférájába vezeti be a nézőt, hanem a cselekménybe. Sába királynője és Asszád első találkozását, mintegy titokzatos és mágikus élményt, a mű alkotói valószínűleg nem a hasukra ütve, hanem dramaturgiai megfontolásból és érzékkel bízták Asszád elbeszélésére, nem pedig színpadi játékra, egy táncospárral, amely megjelenése és kifejezőeszközei tekintetében annyira sem idézi a majdani főalakokat, mint amennyire a királynő fürdőzésének helyszínét jelképezi az a kelme, amelybe gabalyodva a táncos-Sába monoton és erotikamentes vonaglással untatja Asszádot és a nagyérdeműt. Nem ez az első opera, amelynek balettjét Venekei Marianna nívótlan és méltatlan koreográfiája teszi számomra élvezhetetlenné, sőt kínossá. Alig mentség erre, ha koreográfiái rendezői igényeknek megfelelve rosszak.

A színlapról nem derül ki, hogy a MÁO Zenekarán és a MÁO Énekkarán kívül vajon a Magyar Nemzeti Balett működik-e közre. Nem tudni tehát, hogy a Magyar Állami Operaház (legújabb hagyományát követve) teljes balettegyüttesétől fosztja-e meg a balettigényű operákat, vagy csak szólistáitól.

Goldmark az I. és a III. felvonásba illesztett balettet: Sába királynőjének bevonulásához, majd az ő tiszteletére rendezett ünnepséghez Salamon király palotájában. Kezdem az utóbbival, amely eredetileg egy táncsorozat, a korban divatos keletitánc-formákkal: bajadértánc, méhtánc, fátyoltánc stb. A balettnek ebben a rendezésben nincs semmilyen dramaturgiai előzménye, sem értelme. Alaposan meghúzott: egyetlen szám valósul meg belőle. Halványan mintha a méhtáncot idézné meg, de a koreográfia esetlen, az előadás jellegtelen, a jelmezek formája és színvilága öncélú szertelenségbe csap. Egyetlen „erénye”, hogy ez az egy szám sem látszik teljességében, ki-kitakarja a Dávid-csillagokkal díszített térelválasztó. A nagymérvű húzás és a műkedvelői minőség felveti a kérdést: nem lett volna-e sokkal szerencsésebb a teljes balettbetétről lemondani?

Visszaugorva az I. felvonás bevonulási jelenetéhez: balettre itt sem kerül sor, csupán a királynő kíséretét egzotikussá, pompásabbá és misztikusabbá tevő vadállatok táncosok általi megjelenítésére és játékára. Egészében ez a legtehetségesebben megoldott elem! Sikeres mellőzése a naturalizmusnak, játékosság, fantázia, szellem és sejtelmesség van benne. Ugyanakkor sajnálatosan világít rá arra, mennyire hiányoznak ezek a vonások a teljes produkcióból, mennyire nem sikerült ennek a tehetséges mozzanatnak meghatároznia az egész előadás színházi minőségét és stílusát.

fotó: © Nagy Attila