Fékezhetetlen szenvedélytelenség – A Pikk dáma idei előadásáról a MÁO-ban

2024. március 3.
Magyar Állami Operaház

CSAJKOVSZKIJ: Pikk dáma

Hermann - Eduard Martynyuk
Tomszkij gróf (Plutus) - Fokanov Anatolij
Jeleckij herceg - Haja Zsolt
Csekalinszkij - Szappanos Tibor
Szurin - Kovács István
Csaplickij - Balczó Péter
Narumov - Geiger Lajos
Ünnepélyrendező - Papp Balázs e.h.
A grófnő - Lukács Gyöngyi
Liza - Svetlana Aksenova
Paulina (Daphnis) - Mester Viktória
Nevelőnő - Schöck Atala
Mása - Kapi Zsuzsanna
Chloë - Molnár Ágnes

km. a Magyar Állami Operaház Zenekara, Énekkara és Gyermekkara
vez. Dohnányi Olivér

Több, mint két évtizede mutatta be a Magyar Állami Operaház Csajkovszkij operáját, a Pikk dámát legutoljára és a mű valahogy máig elkerülte Ókovács Szilveszter fűnyíróját, nem is igazán van dalmű ilyen régóta (az egy, 1937-es Bohéméletet kivéve, de az más tészta) műsoron. Pedig Vagyim Milkov rendezése pontosan egy azon típusú színrevitelek közül, amiket kérdés nélkül dobtak kukába az elmúlt évek során.

Külön gondolatot érdemelne, hogy vajon miért annyira mostohagyerek nálunk a Pikk dáma? Már a hazai bemutató éve, 1945 is kétségeket ébreszt. (Az Anyegin 1902-ben került színre és azóta a MÁO-ban már bőven négyszázadik előadás fölött jár.) A nagyvilágban az 1890-es opera, ha nem is rohamtempóban, de csak kisebb fáziskéséssel került be a köztudatba: Bécsben 1902-ben, New Yorkban 1910-ben mutatta be a Magyar Királyi Operaház korábbi művészeti igazgatója, bizonyos Gustav Mahler. (Ne is játsszunk el a gondolattal, mi lett volna, ha nem szekálják ki idő előtt Budapestről!)

Szóval, Vagyim Milkov rendezése tősgyökeres konzervatív munka. Szépnek tűnő díszletek, kornak megfelelő, cikornyás jelmezek és már ott vagyunk a XVIII. században, a cselekmény színterén. A rendező nem pepecselt sokat a társadalmi rétegek bemutatásával, de nem is kellett, mert a mű 2003-ban a szenvedélyességével aratott sikereket. A karmesteri pultnál akkor a romantikus megformálású Jurij Szimonov állt, Hermann szerepében pedig kongeniális alakítással hívta fel magára a figyelmet Bándi János, aki ezen az estén ért fel hullámzó pályája csúcsára. Ha azt az előadást két szóval kéne jellemezzem, az a fékezhetetlen szenvedély lenne. És már itt is vagyunk, a 2024-es problémák sűrűjében.

A mostani előadástól ugyanis mi sem áll távolabb, mint a szenvedély.

A karmesteri pálcát ezúttal a gyanúsan frissen magyarosított nevű Dohnányi Olivér tartotta kezében. Dohnányi korrekt módon asszisztált az előadáshoz, tisztességgel egyben tartva azt, de ez a legtöbb, mi elmondható róla. A zenemű mélyebb rétegei nem szólaltak meg, azaz a drámai jelenetek kellően hangosak voltak, a líraiak meg kellően halkak. De nem volt átmenet, nem volt folyamat, ezért azután a dinamikai különbségeket sem tudtuk igazán átélni.

Hermann frusztrált tébolyából szinte semmi nem jött át az ukrán Eduard Martynyuk előadásában. A hang volumene sem volt elsöprő, de ennél jobban hiányzott a személyiség. Becsülettel végigénekelte a szólamot, gondosan a dirigens felé fordulva, akkor is, ha szerepe szerint valakivel beszélgetne éppen. A figura őrültsége, vagyis az, ami mozgatja az egész darabot, nem szólalt meg.

És ettől, Martynyuk és Dohnányi kívülállásából következően a darab váratlanul nem szólalt meg, egy láthatatlan fal képződött színpad és nézőtér között. Igen, láttuk, hogy mi zajlik, de nem éreztük át. A helyzet csak tovább romlott az orosz Svetlana Aksenova közreműködésétől. Ha a tenoristára azt mondtuk, hogy kívülállóként volt jelen, ez hatványozottan állt a szoprán partnerre. Hűvös tartózkodással közlekedett, egyetlen hangi és színpadi gesztusa nem jelezte, hogy mélyebben megérintenék az események. Liza szerepe szerint a harmadik felvonás közepén jut(na) el a drámai csúcsig, amikor a kétségei közt vergődve várja Hermannt a fagyos Néva partján. Nos, szopránunk kényelmesen sétálgatva kellemes markírozással ütötte el az időt és körülbelül olyan tónusban tolmácsolta meghasonlását és helyzetének reménytelen tragédiáját, mintha csak a szép időről áradozna. Hosszabb töprengés nélkül tudok öt magyar szopránt, akik ezt a szólamot nagyságrendekkel hatásosabban előadták volna.

Akiért igazán érdemes volt elmenni ezen az estén az Andrássy útra, az Lukács Gyöngyi Grófnője volt. Már Herodiásában is feltűnt, hogy milyen erős karakterformáló képessége van, ez, ha lehet mondani, még erősebben jelent meg Csajkovszkij darabjában. És egyszeriben értelme lett az előadásnak, legalábbis, amikor a Grófnő jelen volt. Remek a maszk és Lukács járása, ahogy ugyan lépésről lépésre megremeg a bot, de mégis erős és határozott személyiség volt a színpadon. Végre volt VALAKI. És értettük végre, miért is Ő a címszereplő.

Többszörösen hálátlan szituáció a Jeleckij herceget alakító Haja Zsolté. Előadhatja a világ talán legszebb értelmetlenül elénekelt (ergo: hatástalan) szerelmi vallomását. Még sincs igazán sikere vele, mert az áriát nem Haja hanganyagára szabta a Komponista. Láthatóan belead apait-anyait, még a hatalmas dallamíveket is perfektül szólaltatja meg, de a voce odalent testetlen, legfelül meg tenorosan kivilágosodik az énekes minden erőlködése ellenére. Az idei évadban Haja két olyan jelentős alakítást tett le az asztalra (mindkettőt kortárs műben), hogy érdemes lenne átgondolni, melyik utat válassza a rendelkezésére állók közül.

Fokanov Anatolij az egyetlen, aki megmaradt a 2003-as bemutatóból, Tomszkij szerepében. Pozitív, hogy döbbenetesen nem változott, szinte egy az egyben kopírozta egykori alakítását, még úgy is, hogy körülötte mindenki megváltozott. Mégis, Fokanov alakításán látszik, hogy mennyire elment az idő, s hogy az a színpadi közlekedés, ami húsz-huszonegy éve még elment, mára elavult. De feltétlenül javára írandó, hogy hangban idiomatikusan jelenik meg a figura. Kár, hogy az első összeverődött tenyérre kizökken a szerepéből.

A kisebb szereplők közül kiemelném Mester Viktória remek stílusérzékről tanúskodó Polináját és Schöck Atala karakteresen szigorú Nevelőnőjét. A további szerepekben korrekt produkciókat láthattunk-hallhattunk Szappanos Tibor (Csekalinszkij), Kovács István (Szurin), Balczó Péter (Csaplickij), Geiger Lajos (Namurov), Kapi Zsuzsanna (Mása) és Molnár Ágnes (Chloë) jóvoltából. Lelkesen és kidolgozott zeneiséggel közreműködött a Magyar Állami Operaház Énekkara és Gyermekkara.

fotó:©MÁO, Berecz Valter