Faust elkárhozása, avagy a szegedi operaévad megkoronázása

2009. május 13.
Szeged
Szegedi Nemzeti Színház

BERLIOZ: Faust elkárhozása

László Boldizsár, Kelemen Zoltán, Tóth Judit, Gábor Géza, Somogyvári Tímea Zita
Szegedi Szimfonikus Zenekar
Vez.: Kardos Gábor
Rend.: Juronics Tamás

A Faust elkárhozásának szegedi bemutatójára a tervezetthez képest két héttel később, május 8-án került sor. Az alkotók a csúszást a díszlet bonyolultságával, és a nagyszámú közreműködő munkájának precíz összehangolásához szükséges idővel indokolták. Előrebocsátom, hogy az eredmény őket igazolta, megérte várni két hetet a Berlioz-opus magyarországi színpadi bemutatójára.

A mű jellege és előadás-története is magyarázattal szolgál a színpadi megvalósítás kihívásaira. A darab eredetileg a drámai legenda megjelölést viseli, ősbemutatója koncertszerűen hangzott el 1846 decemberében, a párizsi Opéra Comique-ban. Berlioz életében még többször és több országban bemutatták, de színpadra vitelére csak a szerző halála után, 1893-ban, Monte Carlóban került először sor. A mű nem is igazán nevezhető operának, drámai legendaként számos műfaji elemet ötvöz. Több helyen találkozunk benne szimfonikus programzenével (pl. a nyitó tavaszi zene vagy a közismert Rákóczi-induló), oratorikus részletekkel (pl. Margit apoteózisa a darab végén), a francia Grand Opérára jellemző táncbetétekkel, parasztok tablóival, kocsmajelenettel, vagy például a harmadik színben Margit és Faust egymásra találásakor majd elválásakor – zenei és dramaturgiai szempontból is – egy igazi operai fináléval. (A darabot részletesen elemzi Kloiber–Konold–Maschka: Handbuch der Oper. 11. Aufl. Bärenreiter, 2006. 39-42. p.)

A zenei sokszínűség összhangban van a jelenetek igen különböző karaktereivel is: állóképek, monológok, kórustablók, párbeszédek, majd képileg alig megjeleníthető víziók követik egymást. Wolfgang Dömling képzeletbeli színházként határozta meg a darab jellegét, jól érzékeltetve azt, hogy a történet Faust fejében, a főhős belső vívódásaként jelenik meg, Mephistophélès és Margit Berlioz Faust-figurájának részét képezik. Ezt a koncepciót tette magáévá a rendező, Juronics Tamás is, ahogy az a bemutatót megelőző sajtónyilatkozatokból már megtudható volt. De ami ennél fontosabb, ezt bizonyította és valósította meg az a komplex zenés színházi történés is, amit e sorok írója ámulattal nézett.

Kentaur díszletének központi eleme és vérkeringésének működtetője egy a színpad nagy részét kitöltő falfelület, amely vízszintesen és függőlegesen is minden irányban mozgatható, és tetszőleges felszínnel borítható. Egyszerre szolgálhat Faust hálószobájaként, az Auerbach-pince falaként, vagy éppen a zöldellő Rajna-parti rétként, amelynek füvében először sejlik fel Margit arcképe. A rendezés már Mephistophélès színrelépésével érezteti a nézővel, hogy Faust fejében indulunk most kirándulásra. Az ágyában fekve vergődő, öngyilkosságra készülő Faustot a függőleges síkba emelkedett falon felülről láthatjuk (micsoda ötlet!), Mephistophélès Faust ágyából bújik ki, és oda bújik vissza már Fausttal együtt, hogy belevessék magukat az Auerbach-pince borgőzős, botrányos világába. Az ágyat tartó fal megfordul, s főhőseink a fal másik oldalán máris a kocsmában találják magukat. A vízió jelleget erősíti Margit képmásának a rajnai rétre vetítése, vagy a nagyszerűen színpadra komponált pokollovaglás, amelyet Faust a foteljában ülve tölt, s körülötte ördögök serege táncol. Faust álomképei mellett megkülönböztetett szerep jut éber pillanatainak is, hisz monológjait a színpad elején énekli el, mögötte piros függöny zárja a víziók teréül szolgáló színpadot, s fogja közre a sorsáról elmélkedő költőt.

A hol álmodó, hol ébren vergődő címszereplőt László Boldizsár énekelte. Operaszínpadon először találkozhattam vele, sajnos a szegedi teátrum újonnan szerződtetett tenoristáját nem láttam sem az Adriana Mauriziójaként, sem pedig a Kalóz-operettben (ezekről az előadásokról Heiner Lajos számolt be a Momus olvasóinak). László hangi teljesítménye összességében meggyőző, középlágéban ugyan kissé színtelen, a magasságokban viszont fényesen szól és szépen nyílik. Elismerésre méltó, hogy teljesen stabilan uralja és bírja a szerepet, üzembiztos produkciót hallhattunk tőle. Ami azért is nagy szó, mert a váltótárs Wendler Attila betegsége miatt mind a hat előadást László Boldizsár énekelte, a bemutató után rögtön még két egymást követő estén (!), majd a második héten is három alkalommal.

Míg László Boldizsár színpadi játéka illúziókeltő, addig a Mephistophélès bőrébe bújt Kelemen Zoltáné sajnos épp ellenkezőleg. Kelemen egyáltalán nem érzi ezt az ördögi figurát, s míg például tavaly Jágót (nevezzük az ördög földi helytartójának?) nagyszerűen jelenítette meg, addig Mephistophélèsnek csak a karikatúráját adja. Színpadi eszköztára kevésnek bizonyul ahhoz a korszerű zenés színházhoz, ami egyébként körülötte zajlik. Mindez azért is kár, mert vokálisan a szokásosan nagyszerű formáját hozza, amit a második felvonásban hallunk tőle, egészen egyedülálló.

Szép élményeket szerzett Tóth Judit Margitja. A thule-i királyról szóló többstrófás dalt nagyszerűen építette fel, a Fausttól való elválást követő áriájával a színpadra szögezte a néző tekintetét.
Gábor Géza Branderként megint meglepetéssel szolgál. Nicolai Falstaffja után itt is bizonyíthatta komikusi képességeit, és a Patkánydal rövidsége ellenére is a kocsma igazi urává vált. Basszusa hihetetlen erővel jött át az Ámen-fúga kórustablójának záróhangján.
Nyúlfarknyi szerep volt Somogyvári Tímea Zitáé, de Égi Hangként nem lehet a szegedi oratóriumestek visszatérő vendégét nem megemlíteni. A proszcéniumban, karzat magasságában, gyakorlatilag a záró szinten álló kórus kísérte Margit mennybemenetelét, s innen szólt az Égi Hang, dús, bársonyos és meleg szopránján.

Brander: Gábor Géza

A kórus – nem mellesleg – az este kollektív főszereplőjévé lépett elő, embert próbáló énekesi és színpadi munkát abszolválva. És eközben még arra is jutott energia és kedv, hogy élvezzék, amit csinálnak, az Ámen-fúgaparódia vagy a Diákkórus alatt csak úgy sugároztak a kóristák, tapsra ösztönözve a közönséget.

A zenekarnak is nagy feladattal kellett megbirkóznia. Az összetétel tipikus berliozi, 3 piccolóval meg 4 fagottal, és természetesen teljes rezesarzenállal. Kardos Gábor nagyszerűen motiválta a zenészeket, akik ha nem is hibátlan, de szép teljesítményét nyújtottak. Általában a vonós szólamokat szoktam problémásnak hallani, viszont néhány helyen most tőlük is meglepően érzékeny, lírai vonóskamarát hallhattam.

Úgy érzem, a Faust elkárhozása tényleg megkoronázta az egyébként is nagyszerű szegedi operaévadot. Juronics Tamásnak a szó legjobb értelmében vett modern rendezése nagyszerű zenei teljesítménnyel párosult. Fontos hozzátenni, hogy ez az előadás teljes egészében a társulat teljesítményét dicséri, a vendég-Faust kiesésével a szegedi szólisták, a kórus és a tánckar munkájának tapsolhattunk. Ez egy vidéki városban nagyon nagy szó! Az előadás jövőre is repertoáron marad, jöjjenek el, nézzék meg. De előtte még érdemes beugrani ezen a héten a visszatérő Adriana Lecouvreur négy előadásának valamelyikére.