Falstaff – avagy tudósítás a 15. sorból

2016. május 20.
Erkel Színház

Sir John Falstaff - Ambrogio Maestri
Ford - Gunyong Na
Fenton - Balczó Péter
Dr. Cajus - Megyesi Zoltán
Pistola - Gábor Géza
Bardolfo - Szerekován János
Mrs. Alice Ford - Fodor Beatrix
Nannetta - Keszei Bori
Mrs. Quickly - Wiedemann Bernadett
Mrs. Meg Page - Gál Erika

A Magyar Állami Operaház Ének- és Zenekara
vez. Kocsár Balázs

Az Operaház megtiszteli a recenzenst sajtójeggyel, ami, ha úgy vesszük, kedves gesztus részéről, különösen az Operaház jegyárait ismerve. A tegnapi Falstaffra meglepetésemre ez a jegy, a korábbiaktól eltérően, a 15. sorba szólt. Nem baj, gondoltam, nem kell feltétlenül mindig közel ülni a színpadhoz; nézzük, halljuk hát, hogy szól az Operaházban jól ismert és megszokott előadás az Erkel Színház akusztikai körülményei között a földszint hátsó-középtáján.

A Shakespeare400+ Fesztivál alkalmából a Falstaffot ugyanis két előadás erejéig áttelepítették az Erkelbe, annak összes előre látható és meglepetésszerű következményével együtt. Arra a rendezés, a díszlet ismeretében előre lehetett számítani, hogy a jóval kisebb színpadon minden másképp és rosszabbul fog hatni, bizonyos elemében sután, szinte a képtelenség határát súrolva. Erre legjobb példa az első kép záró mozzanata volt, amikor is az asztalon elnyúló Falstaffot az Operaházban egy lendületes mozdulattal kihúzták a színről, itt pedig díszletmunkások csapata a következő jelenetre színpadra érkező szereplők között hátrafelé, esetlenül távolították el.

Amire nem számítottam, és határozottan kellemetlen meglepetést okozott, hogy az Erkel közismerten énekesbarát, az Operaházét messze felülmúló akusztikai viszonyai között is milyen evidensek a fellépő énekesek — olykor és bizonyos énekeseknél katasztrofális — volumenproblémái. Minden eddigi Falstaff-recenziómban kifogásolnom kellett, hogy az énekesek szóló és együttes részekben is rettenetesen erőtlenek, de a tegnap hallottak (illetve: nem hallottak) már valóban túlmentek minden határon. Pedig az Erkel Színház zenekara hangerőben és fényben messze elmaradt az operaházi együttestől, de még így is bőven elég, sőt: sok volt ahhoz, hogy szinte mindenkit alaposan lefedjen.

Kivétel volt Megyesi Zoltán, aki doktor Cajus epizódszerepében, természetesen a szerepnek megfelelő karaktertenor hangon, de végig jól hallhatóan énekelt. A többiek, még a máskor ilyen gondot nem mutató Wiedemann Bernadett és Gábor Géza is, bizony messze lemaradt a zenekarral folytatott küzdelemben. Balczó Péter és Keszei Bori sápadt és matt hangadással, stabil magas hangok nélkül énekelt. Fodor Beatrix pedig évről évre fogyatkozó hanggal, alig hallhatóan, a harmadik felvonás egyes részeiben a pantomim hangtalanságát súrolva próbálkozott Ford Alice nem rá szabott szerepével.

A zenekar teljesítménye amúgy egy minden repertoár előadástól elvárható stabil minimum szinten mozgott, ami egy olyan kényes és igényes partitúra esetében, mint a Falstaff, édeskevés. Hiányzott minden, szellem és szikra, humor és színek egyaránt. Maradt a sűrű és végtelen unalom. Ami tulajdonképpen érthető, hiszen a Falstaffot próbálni kell, rengeteget és intenzíven, különben semmi nem születik meg belőle. Illetve valami olyan születik, mint tegnap este. Ezt nem írnám egyértelműen és csakis Kocsár Balázs számlájára, többek közt azért se, mert nem tudom, mennyi ideje volt, hogy a produkciót rendbe tegye. Az tény, hogy a karmester neve a színlapon még előadás előtt két nappal se jelent meg. Megadom az esélyt, hogy egy későbbi szezonban ismét színre kerülő produkcióban (jövőre sajnos nem szerepel a repertoáron) gondos próbamunkával, esetleg néhány szereplő cseréjével, ennél sokkal jobbra is képes lesz.

A két Falstaff-előadás érdekességét a két meghívott vendégszereplő adta. Ambrogio Maestri ma vitathatatlanul korunk legkeresettebb Falstaffja, Bécstől Milánón át New Yorkig. Fizikumában kétségtelenül rendkívül alkalmasnak tűnik a szerepre, de ezt hangilag egyáltalán nem mondanám róla. Maestri egy nem különösebben értékes karakterbariton hang birtokosa, amely csak néhány jól megfogott, jól „megfújt” frázisban, egy-egy hangon szól megfelelő erővel. Ellenben a szerep nagy részében fénytelenül, intenzitás nélkül, olykor markírozásnak tűnve énekel. (Ezt tette két évvel ezelőtt Scarpia jelmezében is.) Született olasz mivolta ellenére kevéssé értelmezi a szöveget, nélkülözi Falstaff humorát és filozofikus karakterét egyaránt. Maestri sokkal inkább a buffo bariton szerepkörben otthonos, például Dulcamara vagy Melitone szerepében. Az, hogy az utóbbi időben Nabuccóként és Rigolettóként is gyakran feltűnik, nem hangi minőségének változásával, hanem a nemzetközileg is általánossá vált énekeshiánnyal magyarázható.

A másik vendég Ford szerepében Gunyong Na volt, aki már az Andrea Chenier Gerard szerepében sem váltotta be a közönség reményeit. Hangja, ha udvariasan akarnám meghatározni, tenorálisan világos bariton (=tenor), amely semmiben nem felel meg Ford szólama követelményeinek. Falstaffot kiválóan megszólaltatják a pálya utolsó harmadában járó, de még mindig hangjuk birtokában levő kiváló hősbaritonok is (pl. Gobbi, Taddei, Bruson), Fordhoz azonban teljes hangi fegyverzettel bíró hősbariton szükségeltetik. Gunyong Na nem az, hangja az együttesekben tökéletesen elveszett, szólórészeiben erőtlenül, fantáziátlanul, és sajnos az ázsiai énekesekre gyakran jellemzően, mimikában is kifejező erő nélkül énekelt.

Baj tehát, hogy az Operaház meghívta Ambrogio Maestrit? Nem baj. Személyében tagadhatatlanul a jelen operavilágának jelentős, mindenütt szívesen látott énekesét láthattuk vendégül. Ő beleillik abba az évtizedes hagyományba, hogy a pesti közönségnek rendszeresen bemutatnak egy külföldi színlapokról is jól ismert nevet. Ilyen értelemben azonban Gunyong Na meghívását semmi a világon nem indokolta, nélküle és megismerése nélkül a budapesti operalátogatók semmit sem veszítettek volna.

Egy dologban azonban mindenképpen tanulságos volt felléptetésük: megmutatták, a Napnál világosabban, hogy mennyivel jobb Falstaffja és Fordja van a színháznak bármilyen ünnepi vagy repertoár előadásra. Az első felvonást — és csak azt — sportos öltözékben, de mégis csak megtisztelő főigazgató örömmel konstatálhatta, hogy az annyiszor emlegetett világszínvonalat olykor nem külföldön, hanem saját énekesei közt találhatja meg. Tapsoltunk a két vendégnek, de azért tudjuk, hogy Alexandru Agache és Kelemen Zoltán klasszisokkal múlják felül mindkettőt!

fotó:© Rákossy Péter