Ezt hallani kell... (Figaro-premier Szegeden)

2009. január 16.
Szeged
A Szegedi Nemzeti Színház Kisszínháza

MOZART: Figaro házassága

Mindenekelőtt szeretnék elnézést kérni a Momus minden kedves Olvasójától, aki, ha meglátja a cikk tetején a nevemet, még nem kapcsolja ki automatikusan gépét.
Durva dolog bő egy hét késéssel írni netes lapba egy bemutatóról, de sokszor, bármennyire igyekszünk, csúszásban vagyunk.
Nálam ennek most nagyon, nagyon sok érzelmi oka van.
Megpróbálom ezeket (is) úgy megírni, hogy se tolakodó, se unalmas ne legyek, ne adjam ki magam, és Önök mégis értsék.

A. mellett ültem – zenei végzettségű, pikánsan csodaszép, intelligens, hiúzszemű lány. Az előadást illetően szinte mindenben egy hullámhosszon voltunk.
Aztán pár nap múlva hiúzkörmeit is megtapasztalhattam. Bár mindjárt elérem azt a kort, ami után a férfiember már inkább csak XY-kromoszómaállomány (DNI, ne kajánkodj, néhány hónap, és Rád is sor kerül!), kaptam A.-tól egy SMS-t, hogy még egy taknyos vagyok, de rögtön hozzáírta, nehogy ne tudjam, mi az ábra, a 75 éves S. M. is az a számára.
Hát igen, az Idő múlása.

Bocsi, még egy szubjektív dolog. Négy nagyszülőm közül csak anyai nagymamámat ismertem, ugyanakkor szinte ő nevelt fel.
Egyetlenegyszer mentem vele el a Szegedi Nemzeti Színházba, ma is tudom, hol ültünk. Amikor hazakísértem, feltűnt, a 77 éves asszony, aki mindig fitt és virgonc volt, nehezen veszi a levegőt.
Pár hét múlva kiderült áttételes rákja, utána hamar elveszítettem.

Ez a bizonyos előadás pedig a Figaro házassága volt, 1975 őszén, Pál Tamás első vezénylése szegedi zeneigazgatóként.

Most is magam előtt látom Karikó Teréz gyönyörűséges, nemesen énekelt Grófnéját. Gyimesi Kálmán bősz Grófját. A debütáns, csodaszép Vámossy Éva kecses Cherubinóját. Vághelyi Gábor fiatalos Figaróját, Berdál Valika bájos Susannáját, Sinkó énekelte Bartolót, a világ melyik operaháza engedhette meg akkor, vagy tehetné ma, hogy egy Gregor József kaliberű művész legyen Antonio kertész, és, ha jól emlékszem, Turján Vilma volt Marcellina, Réti Csaba Basilio, Barbarina nyúlfarknyi áriáját pedig egy akkor huszonéves hölgy, Tas Ildikó énekelte.
Ferencsik elismerte, jobb az előadás, mint az ő pesti Figarója.

És akkor most, 2009 elején.
Nincs már köztünk Gregor, Sinkó, Valika, Turján Vilma, annyira örülök, hogy Vághelyit még hallhatom, hogy Vámossy ír nekem néha-néha egy üzenetet Pestről. Hogy Gyimesinek nem lehet előre köszönni, hogy Karikó – néhai édesanyám évjárata – felajánlotta a tegeződést, hamarosan „kéthetes” lesz (Zéta, megbeszéltük, hogy most én írom az interjút).
Ja, és persze, pár hete találkoztam az örökifjú rendezővel, Horváth Zolival.

Most Anger Ferenc jegyezte a rendezést. Igazságtalanság lenne teljes felelősséggel írni munkájáról, egyrészt mert sokszor A. hiúzszemeit próbáltam fürkészni a színpad helyett (meg az orbita vonalától caudálisan más dolgokat is, de erről úriember nem bocsátkozik részletekbe), másrészt mert az anyagi lehetőségek erősen limitáltak voltak (díszlet és jelmez: Molnár Zsuzsa), de úgy érzem, egy tisztességes munka született.

A Salzburgi Ünnepi Játékok legutóbbi Figarója a gyomromat kavarta fel. Nem vagyok konzervatív, fontosnak tartom az új szemléletű rendezéseket, fontosnak a testiséget, de ha az utóbbi nem társul emócióval, corticális kötődéssel, semmit nem ér – Mozart nem arról írt, hogy a Grófné, Susanna és Cherubino hármasban fetreng a padlón.
Anger finoman érzékeltette a darabban lévő erotikát, de sose volt brutális, gusztustalan.

Az énekesek? „Vegyes felvágott”. A beteg Vajda Júlia helyett beugrással énekelte a Grófnét Farkasréti Mária, dekoratívan, a kezdetekben intonációs problémákkal. Úgy hiszem, a Szegeden valaha nagy sikereket aratott művésznő vokális krízis, szülés után a legjobb sanszokkal bír majd a visszatérésre, és ez elsősorban hit és akarás kérdése lehet.
Színpadi férje Kelemen Zoltán. A. odasúgta (de finom a bőre érintése...), hogy Kelemennek milyen gyönyörű hangja van. Igen, de nekem most egy kicsit fáradtnak tűnt, előtte vasárnap az Adrianában énekelt, Figaróból csak januárban váltótársával 13 (!) előadást kell teljesítenie.
Figaróként Cseh Antal. Végre megérett. Semmiben nem tudnék belekötni.

Susannáról pedig csak szuperlatívuszokban. Kónya Krisztina hangja, meg merem kockáztatni, ma Magyarországon talán a legszebb lírai spinto szoprán, éteri pianissimókkal, mindehhez muzikalitás, gyönyörű megjelenés és játék.
Ha valaki most rám szólna, na tényleg, egyvalakit nevezz meg, ki volt az estén a legjobb, az ő nevét mondanám.

Két veterán, Szonda Éva és Altorjay Tamás (Marcellina, illetve Bartolo – telitalálat mindkettő).
Kóbor Tamás vokálisan, színpadilag teljesen biztos Énekmestere.
Érsek Dóra Cherubinóként, talán ez volt az egyetlen, ahol A.-val nem egyezett a véleményünk, a hangot változatlanul nem tartom szép színűnek, és ha pár nappal korábban az Adrianában kevés volt, itt meg túl sok.

És most helyesbítenék, bocsánatot kérve Kónya Művésznőtől.
Ugyanis mégsem ő volt a legjobb.
Előttem ment le a Kisszínház lépcsőjén, láttam a járásán, hogy immáron nem egy 38 éves férfiú, mint anno.
Ha jól számolom, a hetvenkettedikben jár.
Most szeretnék pályázni a Momus legnagyobb 2009-es képzavarára.
Pál Tamás dirigálása alatt úgy éreztem, bődületesen jó érzés lenne, ha én is, mint a Muzsika egy része, a terem felett lebeghetnék, ringatózhatnék, bocsi, az ilyesmit nem lehet racionálisan megfogalmazni, jó az, ha azt írom, amit átéltem, „szellemi orgazmus”?

Mit nekem Muti bécsi Figarója, vígoperát csinált a darabból, mit nekem a sztárnak kikiáltott Harding salzburgi előadása, a maszatosan játszó Bécsiekkel?
Itt van Szegeden Pál. Akiről épp a Figaro Bartolóját a Metropolitanben éneklő Gregor József mondta tizenéve az ottani öltözőjében: Levine és Pál között csak annyi a különbség, hogy az egyik New York-ban dirigál, a másik Szegeden.
Levine a Big Apple-ben rendbe tette a Metropolitant.
Pál felélesztette a sokak által elpusztultnak kikiáltott szegedi operajátszást.
Jöjjenek el, nézzék meg ezt a Figarót.