Ettől rettegett egész Róma? – Verdi Attilája a Margitszigeten

2022. augusztus 14.
Margitszigeti Szabadtéri Színpad

VERDI: Attila

Attila: Bretz Gábor
Odabella: Maria Agresta
Ezio: Haja Zsolt
Foresto: Pataki Adorján
I. Leó pápa: Gábor Géza
Uldino: Somogyi Balázs

km. a Magyar Állami Operaház zenekara és kórusa
Feledi Projekt Táncegyüttes
vez. Dénes István

Ahogy a zenekar belekezdett az Attila előjátékába, azonmód hasított belém a felismerés, kihagytam a múltkori szegedi Traviata szabadtéri beszámolójából egy fontos momentumot, a hangosítást (azóta már pótoltam). A hangtechnika ugyanis a Margitszigeten (Szegeddel ellentétben) túlontúl rátelepedett az előadásra. Túlvezérelt volt, már az alapzaja is zavaróan hatott. Ezen nem segített, hogy a különböző hangszercsoportok közti arányok nagyjából rendben voltak. Egészében volt sok, nagyon sok.

Az Attila visszatérően része a Margitszigeti Szabadtér Színpad repertoárjának. Azt nem tudni biztosan, hogy 1972-ben az akkori vezetés milyen megfontolásból vette műsorra Verdi szabadtéren addig sosem játszott darabját, de Lamberto Gardelli neve akkoriban minden kétséget kizáróan igazolhatta a döntést. Később (2004-ben) pedig az aktuális debreceni produkció került ugyanitt bemutatásra Alföldi Róbert rendezésében.

„A gályarabság éveiben születtek”, mondta az idősödő komponista kicsit lemondóan az 1845-48 közötti időszakban keletkezett műveiről. Kétségtelenül egyik opera a másik sarkába ért, a Milánó- Nápoly-Velence-Firenze-London-Párizs-Trieszt tengely mentén egymást érték premierjei, az említett négy év alatt szám szerint hét. Meg kellett élni, magyarázta később a Maestro. Nem volt ez idegen a korszakban, láthattuk ezt már másoknál is. Ahogy az eredményt is: Rossini megcsömörlött a zeneszerzéstől, Donizetti tébolydában végezte, talán egyedül Verdi tudott sikeresen túllépni ezen a gályarabságos időszakon, melynek eklatáns példája az Attila.

A mű nem mentes a korabeli operai sablonoktól, mi több, hemzseg a dramaturgiai abszurditásoktól. Mégis remekmű, mert a nagyszerű komponista elképesztően hatásos jeleneteket alkotott benne, akkor is, ha nem tudta pontosan összefércelni őket. Ezt igazolhatja, hogy menet közben cserélt librettistát, bár a munkát Piave kezdte, befejezését Solerára bízta. Az eredmény még így sem hibátlan. De elhihetjük a Maestrónak, hogy 6-8 évvel később, a Rigoletto-Trubadúr-Traviata idején, vagy azt követően, hosszabb alkotói időszakkal számolva fölényesen megoldotta volna.

A hazai szabadtéri színpadok a helyszín optimális kihasználása miatt érdekeltek az egyszerűbb rendezésekben, illetve a már kész produkciókban (ilyen volt a legutóbbi Tosca), ami jelentősen lerövidítheti a próbák időszakát. Különösen igaz ez akkor, amikor a főszereplők egynémelyike (mint esetünkben is) még néhány nappal korábban egy másik fesztivál illusztris vendégeként lép fel. A rövid próbaidőszak viszont fenyeget a sablonos, túlzottan leegyszerűsítő megoldásokkal. Ezt történt most is.

Aczél András kapta feladatul a produkció rendezését. Tevékenysége leginkább az ’itt jössz be, ott mész ki’ egyeztetésére korlátozódott, mélyebb koncepciót nem lehetett felfedezni. A háttér, Madarász János „Madár” világítás – és látványtervező munkája szinte hibátlanul elvitte az előadást, mégha helyenként gagyinak is minősült. Persze, így maradtak hiányosságok jócskán, de a látványosan mozgó dekoratív háttér többnyire lekötötte a nagyérdeműt. Amolyan filmes mesekönyvet kaptunk, korrekt és hatásos jelmezekkel (tervezőjük Kentaur volt). A dalmű mélyebb értelmezéséhez legtöbbet Feledi János koreográfiájától kaptunk, melyet saját együttese, a Feledi Projekt Táncegyüttes mutatott be, kivétel nélkül a szituációk pontos interpretálásával.

Az énekes szólisták pedig többnyire hozták a saját formájukat.

Bretz Gáborról sejthető volt, hogy impozáns megjelenése és nagyszerű színpadi készségei folytán hatásos lesz Attila szerepében. Valószínűleg segített a microport is, így minden értelemben nagyformátumú alakítást kaptunk. Attila Bretznél nemcsak megjelenésében grandiózus hős, ezúttal hangi produkciója is hatásos volt. Minden ambitusban kiegyenlítetten szólt, kifejező szövegmondással segítette figura megjelenítését.

Minden korábbi negatív tapasztalatom ellenére impozáns produkciót hallhattunk a Forestót alakító Pataki Adorjántól. A mindig is értékes, de korábban sokszor sérülékenynek tűnő voce teljes fényben ragyogott. Áriája kiegyenlített formálással, biztos magasságokkal méltán aratta az est talán legnagyobb sikerét. Ez a hosszabb távon reményt keltő alakítás remélhetően egy új szakasz kezdetét jelenti tenoristánk szakmai életében.

Az est mérhetetlen csalódása Maria Agresta Odabella-alakítása. Nyugodtan kijelenthetjük, hogy az (amúgy fiatal) énekesnő budapesti bemutatkozása a művésznő hangi hanyatlása idején következett be. Agreste már a darab eleji áriáját (Santo di patria) is szokatlan keményen, intonációs problémákkal terhelve, magasságokat kihagyva szólaltatta meg. A helyzet később fokozatosan romlott, a lírai románcot az I. felvonásban már kifejezetten hamisan intonálta, a darab végére gyakorlatilag a magasabb hangok folyamatosan alacsonyan szólaltak meg. Ilyen hangi produkció mellett alakításról felesleges is beszélni.

Haja Zsolt felléptetése Ezio hősbariton szerepében súlyos tévedés, az első hangtól kezdődően világos, majdhogynem tenor hangszínnel énekelt. A dallamíveket nem tudta kitölteni, Verdi egyik legizgalmasabb baritonáriája paródiába fulladt. Az énekes is inkább karikatúrára vehette a feladatot, amit hadvezértől szokatlan testtartása és mozgása is megerősített.

Az egykori debreceni Attila, Gábor Géza I. Leó pápaként is rendkívül hatásos jelenségnek bizonyult, s meggyőző volt Somogyi Balázs Uldino nem kicsit ellentmondásos szerepében.

A Magyar Állami Operaház Kórusa hangban helyenként soványnak tűnt, ez az érzet vélhetően az alacsonyabb létszám és az említett hangosítási anomália miatt alakulhatott így. A Magyar Állami Operaház Zenekara viszont árnyalt játékkal, kiegyensúlyozott produkcióval, dinamikailag sokszínűen közreműködött. Az előadás biztos pontját jelentette Dénes István igényes vezénylése, aki pompásan kísérte változatos minőségű énekeseit és hatásosan vázolta fel a dalmű szélsőséges emberi kapcsolatait. Az én ízlésemet kissé zavaróan vezényelt a közönségnek, de a nagy többség ezt díjazta.

fotó:© Éder Vera