Érdekes párhuzamok - Operai napló – Az Aida az Operaházban

Magyar Állami Operaház
2026. január 23./27./31.

VERDI: Aida

Egyiptom királya - Cser Krisztián
Amneris, a lánya - Gál Erika / Komlósi Ildikó
Aida, etióp hercegnő - Boross Csilla / Sümegi Eszter
Radamès, az őrök kapitánya - Pataki Adorján / László Boldizsár
Ramfis, főpap - Gábor Géza
Amonasro, Etiópia királya - Alexandru Agache / Kálmády Mihály
Főpapnő - Heiter Melinda
Hírnök - Bartos Barna

km. a Magyar Állami Operaház Zenekara és Énekkara
vez. Rajna Martin

Megtaláltam a kulcsot Mohácsi János Aida-rendezéséhez. Igaz, ehhez sokszor kellett látnom, jól megismernem — ha valaki először találkozik vele, a kulcs nem működik. Ha néhány részben, nevezetesen a nyitány alatt, a két balettben és a győzelmi jelenet első felében, egészen a Király “Salvator della patria” mondatáig becsukom a szemem és csak hallgatom a zenét, a többi már egészen elviselhető, nézhető produkció, különösen azokhoz képest, amelyeket azóta kaptunk az Operaházban. Persze meg se közelíti az 1993-as színpadra állítást, amelyet nem Nagy Viktor semmitmondó rendezése, hanem Csikós Attila szinte felülmúlhatatlan szépségű díszlete határozott meg. Mohácsi rendezését a zenei megvalósításnak kell megmenteni, avagy véglegesen elsüllyeszteni: teljes középszerbe vagy teljes katasztrófába.

Szögezzük le elöljáróban: katasztrófáról ezúttal nem volt szó, megmentésről és középszerről sokkal inkább. A két szereposztás teljesen eltérő minőséget képviselt, mégis általános leírásban hasonlítottak egymásra. Az egyik általánosan rendkívül magas művészi színvonalat mutatott, egy gyenge ponttal, míg a másik összességében nagyon kevéssé lelkesítőt, egy rendkívüli klasszis alakítással.

A két Aida korábbról már jól ismert alakítás. A produkció bemutatkozásakor is Boross Csilla és Sümegi Eszter énekelte a címszerepet. Boross Csilla revelatív alakítást nyújtott a fiatalon elhunyt, azóta is siratott Johan Botha oldalán. Az a két előadás örök nagy emlékeim közé tartozik, egyike azon eseteknek, amikor egy hang iránti szerelmem az első találkozás pillanatában megszületett. (Mostanában tudatosodott csak bennem, hogy kivételes kedvenceim mind ily módon foglalták el helyüket operarajongói szívemben.) Az akkori reveláció ellenére Boross azóta, megmagyarázhatatlan módon, mindössze egyetlen felújításkor kapta meg újra a szerepet.

Az eltelt évek semmit nem ártottak Boross Aidájának, ellenben sokban gazdagították. Még a korábbinál is sokrétűbb, árnyaltabb lett. Alakításban, színészi játékban még finomabb, visszafogottabb, tudatosan vagy nem, de vállalva azt a tényt, mely miatt sok szoprán nem tartotta Aidát jó szerepnek. Hogy nincs benne semmi bombasztikus, nincs benne jellemfejlődés, kialakult jellem egy rá kényszerített szituációban, akit ráadásul minden és mindenki tetszése szerint bánt és aláz meg. Egy jó Aida az éneklésével kell, hogy csatát nyerjen, gyönyörű hanggal és a szerep kínálta és követelte énekesi lehetőségek tökéletes megoldásával. Ahogy tette most Boross Csilla: hihetetlen dinamikai variációkkal, millió árnyalattal énekelt, valóban a legfinomabb pianissimóktól az átütő fortissimókig, és a dinamikai differenciáltság rendkívüli kifejezési gazdagsággal párosult. Nagy értéke ez az Aida a magyar operakultúrának, méltó arra, hogy sokkal jobban megbecsültessék annál, mint eddig történt.

Sümegi Eszter tökéletes ellentéte volt mindennek. Jelenlegi hangi állapota kizárja a lehetőséget, hogy esetében dinamikai árnyalatokról beszélhessünk. A hang menthetetlenül túl van a szerepen, pianót énekelni már nem tud, így a mezzofortétől fortissimióig terjedő hangtartományban való harsogás, az idősödő hangokra jellemző erős vibrátó szinte fárasztóan hat fülre, fejre egyaránt. Míg az az első két felvonásban többé-kevésbé elfogadtatja magát, a III-IV. felvonásban már egyáltalán nem.

Onnantól már csak a szólammal való küzdelemnek lehettünk tanúi, számos kifejezetten idegesítő vagy kellemetlen pillanattal. Ehhez egy finomságokra szintén képtelen színészi játék társult, amely sem a rabszolgát, sem az álruhás királylányt nem tudta megmutatni. Egész este egy meghaladott szereppel való birkózás volt, amit láttunk. Spórolás a győzelmi képben, tenor partnerével kihagyták a hagyományos közös magas Bé-t, amelyet lehet punktírozni oktávval lejjebb, csak nem illik. A trionfo zárórészét pedig teljes egészében a szoprán karra hagyni, tartalékolni a kényelmetlen nílusparti képre, elfogadhatatlan. Kegyetlen ilyet kimondani, de ha más nem teszi, felvállalom: Sümegi Eszternek, a pályának ebben a szakaszában, már sokkal körültekintőbben kéne szerepet osztani és vállalni, tudva, hogy mi az, ami még megy, esetleg még jól is (pl. Turandot), és mi az, aminek az ideje végérvényesen lejárt.

Különösen nehéz helyzetben volt Komlósi Ildikó partnereként. Bevallom, erős szkepszissel tekintettem Amnerise elé, de most örömmel, sőt hódolattal kapitulálok: alakítása még ma is olyan szintet, sőt klasszist képvisel, amely a budapesti operaéletben merőben kivételes. Elsőként is rögzíteni kell, hogy abszolút ura a szólamnak, mely a mezzo fach legnehezebbjeinek egyike. Sokan állítják, hogy tulajdonképpen nem is mezzo, hanem szoprán szerep, és bizonyítékul azt hozzák fel, hogy Verrett és Bumbry, szopránra váltva is megtartotta, Ebolival együtt. Tetszetős álláspont, de szerintem nem igaz: ha szoprán énekli Amnerist, bizonyos részekben azonnal kiderül, hogy nincs a helyzet magaslatán, és még olyan hangfenomén esetén is, mint Ghena Dimitrova, ez volt az érzésem.

Komlósi Ildikó alakításában azonban ódzkodnék szólam és szerep elválasztásától. Alakításának lényege ugyanis épp a komplexitás. Hogy ének és játék teljes összhangban van, a megvalósítás, ha lehet ilyet mondani, a tökéletességet súrolja. Minden hangja, minden gesztusa, arcjátéka a szerep tökéletes megértéséből és kidolgozásából fakad, amelyben egy teljes pálya gazdagsága és tapasztalata koncentrálódik. Semmi se véletlen, és mégis minden spontánnak hat. Melis György igazsága manifesztálódik itt: tökéletesen kidolgozottnak kell lenni mindennek ahhoz, hogy természetesnek tűnjön. Meghatározó jellemvonásai a tartás, a királynői viselkedés még a csalódott nő legelesettebb pillanatában is. Alakításán látszanak a világ nagy házaiban eltöltött évtizedek, a nagy rendezőkkel való együttműködés. Másik világ más légköre érkezik vele a színpadra, egy olyan aura, mely megállítja a néző lélegzetét, miközben leuralja, maga mögé utasítja minden partnerét. Ha ő van a színen, nem lehet másra figyelni — hatalmas élmény minden pillanata.

A vele való kontrasztban Gál Erika alakítását maximum a szolid jelzővel tudnám jellemezni. Tavalyi Ulricája után, melyet pályája egyértelmű mélypontjának tekintek, örvendetesen magára talált hangilag, de a matéria alapvető problémái nem változtak. Biztos, de a korábbinál kicsit elhasználtabb, forszírozottabb magas regiszter, negyed hangerő a szólam közép- ill. alsó felében. Olyan, mint mikor szoprán vállalja Amnerist — de hiszen Gál Erika hangja ma már egyértelműen az is. A királynői tartás nem volt és nem sajátja, ő inkább a kis királylányt mutatja Amnerisben, sokszor olyan mosolyokkal, gesztusokkal az első két felvonásban, amely érzésem szerint idegen a figura Verdi által megrajzolt jellemétől. Az első szereposztás főszereplői közt ő volt a gyenge láncszem.

A két Amneris egy mondatba sűrítve: Gál Erika egy énekesnő, aki jól-rosszul eljátszik egy szerepet és elénekel egy szólamot. Komlósi Ildikó művész, aki portrét fest, bemutatva egy jellemet, egy sorsot, egy életet. Ez a különbség.

Nem először osztozik egy szerepen Pataki Adorján és László Boldizsár, ahogy tették azt több évadban is az Álarcosbál Gustavójaként. Hangilag akkor László Boldizsárt hoztam ki győztesnek, most Pataki Adorjánt ítéltem jobbnak. Radames szerepe nem megy Bé fölé, tehát pontosan abban a tartományban marad, hol Patakinak nincsenek gondjai. Tudva, hogy nem kell kritikus magas hangoktól tartania, sokkal bátrabban, biztosabban énekel, alapozva szép színű matériájára, muzikális dallamformálására. Fiatalos, rokonszenves hadvezért játszik, kellemes énekléssel, őszintén.

László Boldizsár szokásos stílusában és formájában énekelt, értsük ezen hibáit és erényeit egyaránt. Nehezen tudok már igazán újat mondani róla, olyan ő mindig, mint László Boldizsár. Radamesből, a hadvezérből, a szerelmes fiatalemberből nem sokat láttunk, inkább az énekléssel elfoglalt, hol sikeresen, hol kevésbé boldoguló tenoristát. Ahogy Sümegi Eszter, úgy ő is rendre alulmaradt minden vonatkozásban, ha Komlósi Ildikóval kelt párbajra.

A két Radames egy mondatban: mindketten teljesítik feladatukat 70-80 %-ban, de az a kulcsfontosságú öt-hat nagy pillanat, amikor robbanni kéne, amelyekben Radames szerepének lényege lenne, egyikük esetében sem szólal meg. Ezekre a nagy pillanatokra képes tenor ma egy van csak az Operában, de arra nem osztották még ki a szerepet. Nem vigasz, csak ténymegállapítás, hogy a világban sincs sok.

A két Amonasro erős pontja az előadásnak, noha a négy főszerep közül terjedelmében a legkisebb. Kálmándy Mihály hangi állapotának pont megfelelő a szólam: nem kényszeríti volumen harcra a zenekarral, mint a Hollandi, nem szükségesek olyan finomságok, mint Germont vagy Rigoletto esetében. Néhány erőből megszólaltatott, a legato vonalból csúnyán kiugró magas hangot szívesen nélkülöztem volna, de a figura alapvetően és lényegében életre kelt.

Más dimenziójú alakítás Alexandru Agache Amonasrója. A rendezés, szerintem tévesen, hajlott, összetört öregemberként, totyogva lépteti színpadra. Az etióp királytól ez merőben idegen, neki minden helyzetben, leverve is őriznie kell méltóságát, sőt fenségét. (Istenem, hogy tudta ezt egykor Jámbor László!!) Mikor azonban megszólal “Suo padre!”, Agache felemelkedik, kihúzza magát és magassága kétszeresére nő. A hang is hatalmassá válik, színe érintetlen, és bármilyen rájátszás nélkül, állítja színpadra az uralkodót. Ahogy két éve a Müpa koncertszerű Aidájában színpad nélkül, csak vokális eszközökkel és személyiséggel uralt le mindenkit. Nem véletlen mindez, ahogy Komlósi Ildikó Amnerisében, Agache Amonasrójában is benne a fényes karrier és a nagy házak légköre.

A kisebb szerepeket mindkét szereposztásban ugyanazok énekelték, szerepkettőzés nélkül. Nem hatalmas szólamok, de minden nap, szünet nélkül hangi készenlétben állni teljes erővel, nem könnyű feladat. Elismerésre méltó, hogy mindenki folyamatosan tudta hozni önmaga maximumát. Első helyen Cser Krisztiánt említeném, aki a sorozat abszolválása közben még lenyomott néhány Kékszakállút, a kritika szerint kiválóan. Királya imponáló biztonsággal, vokális kultúrával szólalt meg, őrizve a Macbethben először hallott új technikát is. Gábor Géza főpapja jó matériát mutat, a templom kép rettegett magas F-jei, bár hatalmas portamentóval megfogva, de bombabiztosak. Egy kis technikai rafinéria tenne még jót, hogy a voce minden fekvésben azonos színnel, kidolgozott levegőzéssel szólaljon meg.

Heiter Melinda hangja érzésem szerint inkább szoprán szerepkörben lenne otthon, de a Főpapnő speciális, kis ambitusban, Heiternek pont kényelmes fekvésben írt szólamában is jól érvényesült. Bartos Barna hanganyaga a hírnök szólamában némileg luxusnak tűnt — ideje lenne ennek a kiugróan tehetséges, kiváló adottságú fiatalembernek a megfelelő szerepkört megtalálni.

Rajna Martin munkájával nagyon elégedett voltam. A főpróbán olyan helyen ültem, hogy folyamatosan követhettem monitoron dirigálását, mely világos és szuggesztív manualitást, perfekt darabismeretet mutatott. Helyén volt az olasz lelkület, szenvedély és energia. Amiben még okvetlenül fejlődnie kéne, hogy ne a művet, ne csak a művet, hanem az énekeseket is vezényelje. Vannak pillanatok, amikor kötelező a problémával küzdő művész segítségére sietni, és egyetlen egyszer sem láttam, hogy csitította volna zenekarát a volumenhiányos szólista érdekében. Operakarmester esetében elengedhetetlen tulajdonság, hogy ilyen értelemben is együtt lélegezzen a színpaddal.

A zenekar, annak ellenére, hogy ugyanazzal a dirigenssel játszott, nem nyújtott egészen kiegyenlített teljesítményt. Egy pompás főpróba után kicsit lötyögősebb, erőtlenebb előadást láttam, talán mert az ároknak olykor hiányzott a színpadról áradó inspiráció. A 31-i előadáson azonban zenekarilag is ismét elsőrangú produkciónak tapsolhatott a lelkes publikum.

Végül az előadás ötödik főszereplője: az énekkar. Rájuk is nehéz már új dicsérő szót találni, de szívesen nekiáll az ember keresni. Homogén hangzás, szólamonként és együtt is elsöprő volumen jellemezte őket mindhárom estén, és hogy 31-én a győzelmi finálé az utóbbi évek egyik nagy katartikus élményét jelentette, abban nekik is óriási szerepük volt.

Megújítva megőrizni — ez lenne most a feladat. Nyilvánvaló, hogy néhány ponton okvetlenül el kéne gondolkozni, új, fiatalabb erőket kipróbálni és mozgósítani. Bizonyos pontokon a megoldás egyértelmű és nyilvánvaló, már idén is annak kellett volna lenni. Nem így történt. Talán majd jövőre.

© fotó: MÁO Berecz Valter