ÉKKŐ - Pillangókisasszony-sorozat az Operaházban

2026. július 11/14
Magyar Állami Operaház

Puccini: Pillangókisasszony
Cso-cso-szán - Létay Kiss Gabriella
Szuzuki - Szántó Andrea / Gál Erika
Pinkerton - Boncsér Gergely / László Boldizsár
Sharpless - Sándor Csaba / Szegedi Csaba
Goro - Balczó Péter
Yamadori - Bartos Barna
Kate - Anija Lombard
A szerzetes nagybácsi (Bonzo) - Kiss András
Császári biztos - Antóni Norbert

km. a Magyar Állami Operaház Zenekara és Énekkara

vez. Dénes István

Már a tavalyi konzertantPillangókisasszony elég egyértelmű információkat adott az idei valódi előadások esélyeiről. Akkori írásomban is Létay Kiss Gabriellának adtam az aranyérmet a három címszereplő közül, és most ismét alkalmam van, nagy örömmel, rendkívüli művészi teljesítményét méltatni.

A három tavalyi címszereplőből idénre egyedül maradt. Biztos megvan az oka, ne firtassuk, de egy hat előadásból álló szériából öt előadás az övé, kétnaponként abszolválva őket. Rendkívüli megpróbáltatás, egy ilyen gyilkosan nehéz szerep esetén egyenesen merénylet az énekes ellen. Meggyőződésem azonban, hogy Létay meg fogja oldani hibátlanul, és remélhetőleg anélkül, hogy hangja kárt szenvedjen.

Ezt a meggyőződésem arra alapozom, amit ezen a két előadáson hallottam és láttam. Az utóbbi két évben Létay hatalmas művészi fejlődésen ment át. Biztosan sokan vannak, akik most szememre hányják, hogy egykor nem voltam ilyen nagyon elragadtatva tőle, és emlékeztetnek, miket írtam róla. Igen, vállalom, hogy így volt — de miért ne változhatna a kritikus vagy bárki véleménye, ha az énekes ilyen hatalmasat változik pozitív irányba, mint tette ezt Létay Kiss Gabriella?

Számomra az új korszak kezdetét a Hovhannes Ayvaziannal énekelt nagyszerű Otello-előadások jelentették, utána egy gyönyörű Requiem következett Miskolcon, majd a tavalyi konzertant Pillangó. És most ez a csodálatosnak ígérkező sorozat, melyből csak az első kettő előadást láttam — sajnos a többit nem tudom megnézni —, de a nyakam teszem rá, hogy fantasztikus lesz a többi is.

Mi változott a régmúlthoz képest, mikor nem lelkesedtem ilyen nagyon? A hangból eltűnt a többször reklamált nazalitás és a gombóc, most szabadon szárnyal, különösen az atombiztos magas regiszterben, a volumen pedig óriási lett. A szólam alsó harmadában nem oly acélos, de egy lírai szoprántól ez nem is várható, ellenben a felső-közép és a magas regiszterben hallatlan erővel, szép színnel, már-már egy drámai szoprán tartalékaival szól. A szerep közismerten a legnehezebbek egyike, tulajdonképpen egy folyamatos harc az alatta szóló brutálisan vastag hangszerelésű zenekarral, rettenetesen hosszú, tele lehelet finom piano állásokkal és drámai kitörésekkel egyaránt - és Létay mindezen kihívásoknak hibátlanul megfelel.

Mindez önmagában is élmény lenne, de ez csak a dolog egyik része, kétségtelenül a talán legfontosabb. Azonban a legcsodálatosabb az, ahogy Létay az eszközét, hangszerét a szerep egészének szolgálatába állítja. Igen ritka ilyen kidolgozott, minden gesztusra és árnyalatra figyelő alakítás operaszínpadon, amelyben az énekes nem figyel semmire — vagy el tudja hitetni, hogy nem kell figyelnie —, csak a figura megteremtésére. Teljesen feloldódik a szerepben, nem játszik, hanem él, elkötelezetten és pazarlóan adva teljes lényét és valóját a közönség meggyőzésére. Ami tökéletesen sikerül is neki. Erre fogadják el egy kőszívű és félévszázados operai tapasztalattal bíró néző-hallgató véleményét: egyik megrendülésből estem a másikba, folyamatosan elszorult torokkal és sokszor könnyeimmel küszködve.

Az 1983-as Pillangó felújítás élményei után évtizedekig nem találkoztam olyan Pillangóval, aki maradéktalanul, vagy akár csak nagyrészt meggyőzött volna. Ehhez persze hozzájárul a számtalan csodálatos lemez- és videofelvétel is, köztük az a négy, melyeket különösen imádok, és tulajdonképpen örökre felülmúlhatatlannak tartok. Néhány éve Boross Csilla és most Létay Kiss Gabriella voltak, akik elhomályosítottak mindenkit és mindent, és megajándékoztak egy igazi Butterfly-élménnyel. Létay idei Pillangóját a Ház nagy eseményei közé sorolom — ékköve ez az alakítás az évadnak, de a darab hazai történetének nem kevésbé, azt hiszem.

Az általam látott két előadásban a címszereplő azonos volt, de a többi főszerepet két szereposztásban hozták színre. Boncsér Gergely megismételte tavalyi kiváló Pinkertonját, aminek különösen örültem, mert a korábbi Traviata-széria egyik előadásán aggasztó jeleket voltam kénytelen nyugtázni. Most úgy tűnt, az egy indiszponált vagy fáradt este volt, a hangi és technikai állapot realitását ez a Pinkerton mutatja, nem az az Alfredo.

László Boldizsár szokásos formájában, lényegében jól elénekelte ezt is, mint összes többi szerepét — ugyanúgy. Ő tipikus esete egy operaház megbízható énekesének, aki, hacsak nem történik tragédia, mint pár éve a Hoffmann-premieren, hozza saját mindenkori formáját. Nem kelt csalódást, de igazán nagy élményt se ad.

Suzuki szerepében két abszolút szereposztási tévedés. Ugyanis ez egy mezzo szólam, sokszor inkább altba hajló, ehhez képes kaptunk két meglehetősen kiénekelt hangú szopránt. Se Szántó Andrea, se Gál Erika hangja nem hallatszik a szerep alsó kétharmadában, a felsőben Gál kicsit jobban, Szántó halvány abban is. Viszont az nyilvánvaló, hogy Szántó színpadra termett, jobban, őszintébben, átéléssel játszik, amivel sokat javít az összképen. Gál Erika túlságosan is nagyasszonyos figura, mimikája és gesztusai is mesterkéltek, és az egész, úgy, ahogy van, egyáltalán nem japános. (Az Operaház elvette a szerepet a tavalyi világszínvonalú Suzukitól, Sahakyan Lusinétől, csak azért, hogy olyan énekesnő csinálja ezt is, aki egyébként se jön le a színpadról. Jellemző ez az általános szereposztási gyakorlatra, nem először történik, de reméljük, már nem sokáig.)

A két Sharpless közül Sándor Csaba összehasonlíthatatlanul jobb: kellemes orgánumán jobban, erőteljesebben énekel, és bár jóval fiatalabb, mint a konzul szerepében szokásos, rokonszenves, empatikus rezonőr. Szegedi Csaba tavalyi ígéretes technikai fejlődést mutató Barnabájából mára nem maradt semmi. Erőtlen, volumenhiányos, fél tüdővel való éneklést hallottunk egész este - már ott, ahol hallatszott egyáltalán.

A kisebb szerepeket éneklők közül Balczó Péter Goróját és Kiss András Bonzóját emelném ki, ők lényegében megismételték a tavalyi konzertant Pillangókban mutatott színvonalas alakításukat. Bartos BarnaYamadorija a verébre ágyúval lövés tipikus esete. Pazarlás. Nánási Helga tavalyi értékelhetetlen Kate Pinkertonja után idén kaptunk egy másik ugyanolyat. Anija Lombard sokadik felléptetése ez, és nem tudom megérteni se, megmagyarázni se az okát. Nincs elég fiatal magyar énekesnő, munka nélkül, hogy egy külföldi kapja a feladatot, csak mert Marton Éva stúdiójában tanul? Leszögezem: eddig nem tanult semmit, se hangilag, se színészileg. Hangja semmi, mozgása fababa. Röviden.

A címszerepen kívül a mű másik legfontosabb szereplője a zenekar, amely mindkét estén kivételesen jó formában, nagy intenzitással játszott. Már az előjáték jelezte, hogy jóra készülhetünk, a gyakori erőtlen cincogás helyett azonnal a húrok közé csaptak. Az énekkarnak a Pillangó sétafeladat, teljesítették hibátlanul, a szokásos szép hangon, mint évek óta már, zümmögés nélkül. Hatszoros létszám kéne, és akkor menne a Zümmögőkórus igazi zümmögéssel is.

Dénes István nem olvassa írásaimat, amihez joga van. Ha olvassa, nem hallgat rá, ehhez is joga van. Ezért aztán maradtak a képtelenül hosszú szünetek bizonyos pontokon, és az alapvetően irreálisan lassú tempó az első felvonás párbeszédes részeiben. Igaz, volt sok-sok jól megfogott, erőteljes és szuggesztív pillanat is, panaszra így összességében semmi ok.

Elbúcsúzik tehát a Pillangókisasszony KERO-féle rendezése, huszonhárom év után. Bevallom, a bemutatójakornem szerettem, ma már azt hiszem, a gyenge címszereplő miatt elsősorban, de nem kevésbé azért, mert nem tudtam elfogadni, hogy lecserélték rá Békés András gyönyörűséges régi rendezését. Huszonhárom év alatt persze sok mindent megszokik az ember, miközben sorozatbankapja a gyomrosokat különféle új és “modern” rendezésektől.

És most, mikor búcsúzni kell tőle, szomorú az ember, és fél, hogy mit fognak itt csinálni a Pillangóból a jövő évadban. Fél, hogy semmi jót. A rendezést ugye majd meglátjuk, de az biztos, hogy külföldi lesz, jó drága. Külföldi karmesterrel, az is drága és külföldi címszereplővel - az se olcsó. Miért nem nyitják ki fülüket az illetékesek, hogy meghallják, kinek kéne itt énekelni Butterflyt? Tehát kihagyják belőle a legjobb magyar Pillangót, Pinkertont és Suzukit: Létayt, Boncsért, Sahakyant. Olyan ez, mintha egy új pesti Pillangóból egykor kihagyták volna Orosz Júliát,  Udvardy Tibort és Barlay Zsuzsát. Elképzelhető lett volna ez? Önökre bízom a választ.

fotó©: Nagy Attila, Berecz Valter