Egy kicsi késsel (Vérnász-premier)

2003. szeptember 27.
Magyar Állami Operaház
Szokolay Sándor: Vérnász
Rend: Kovalik Balázs
Vez.: Oberfrank Péter

Egy hónap híján 39 éve kezdte meg sikersorozatát Magyarország és Európa operaszínpadain az akkor 33 éves ifjú zeneszerző Szokolay Sándor első egész estés operája a Vérnász. A Lorca mű sokadik adaptációja eddig húsz bemutatót ért meg (az utolsót alig két éve), jelezve, hogy a magyar operatörténet talán legexpresszívebb vonulata a megfelelő közegben ma is képes hiteles, színpadilag működőképes, a közönség számára pedig befogadható előadást produkálni. A zenei nyelvezet (talán éppen zsigeri indulatai miatt) ma is érvényes, még ha merőben más utakon jár is, mint Petrovics, Ligeti, Vajda, Eötvös vagy Madarász - hogy csak az elmúlt években a Magyar Állami Operaházban bemutatott magyar szerzőket említsem - zenei kifejezésmódja.

A partitúrát leginkább a drámába vetett hit, a sodró lendület, a minden érzést megmutatni akarás jellemzi. Hangszerelése szokatlanul változatos, kiegyenlített és elég áttört ahhoz, hogy az énekhang megéljen fölötte/mögötte. Kifejezetten jól sáfárkodik a sokszor elcsépelt ütőhangszerekkel, ezen belül is a szinte vezérmotívumként funkcionáló (Leonardo, illetve a lovas vágták) kisdobbal.

A zenekar Puccinitől ellesett módon hol kopulázza az énekszólamot, hol \"egyszerűen\" kíséri azt. Igazi többszólamúság elég kevés található az operában. Sem klasszikus énekkettős, sem zenekar-énekes duó nem gazdagítja a zenei anyagot. Ha egy-egy pillanatban fel is csillan ez utóbbi lehetősége, s a zenekar komolyabb önálló anyagot kezd játszani, Szokolay mintha féltené a szövegérthetőséget, hőseit inkább énekbeszédre kényszeríti. A hatvanas években ez még igazi avantgárd újításnak számított, ma már fáradt megoldásnak - sőt, megoldatlanságnak - tűnik.

Kovalik Balázs a három felvonásos operából bő másfélórás, dramaturgiailag jól felépített, feszes tempójú előadást hozott létre. Iskolapéldáját adja, hogy miként lehet egy sokszor eltemetett, avíttnak mondott műfajt a mai elvárásoknak megfeleltetni. Bebizonyítja, hogy az opera nem feltétlenül statikus, szépen felöltöztetett bábuk énekeltetése, hogy minimális eszközökkel, egyszerű, de szimbolizmusa mellett is funkcionális díszletben katartikus - azaz élményt adó - színházat is lehet csinálni.

Horgas Péter díszlete, mely első - felületes - pillantásra egy gördeszkapálya és egy óriási alumínium keret találkozását juttatja eszünkbe, a fém és a fa, az ezüst és a fekete kombinációjával korántsem rideg, inkább félelmetes játszóteret alkot. Az ívesen, önmaga fölé visszakanyarodó, félholdat formázó színpadcsík és a mögötte a sci-fik világából ismerős oldalmozgású - guillotine-t(?), késpengét(?) imitáló - tolóajtókkal, illetve az ellentétes várhídként, föntről lefelé mozgó kapuval tökéletesen tagolja a teret, a valós és a játékidőt. Az utóbbi masinéria mechanikus zajai - legnagyobb meglepetésemre - csak alig-alig zavarták meg az előadást. Talán mert Kovalik nem sok időt enged a nézelődésre, kicsapongó gondolkodásra. Erősen fogja a nézőt, s kicsit úgy vagyunk vele, mintha egy álombeli sötét barlangban követnénk a messze előttünk pislákoló fényt. Nem nagyon van más választásunk: jobb, ha megyünk utána. Kovalik kevés eszközzel dolgozik, de aprólékosan kidolgoz minden pillanatot. Világítástechnikából már a darab legelején bemutatót tart, s bár visszafogottan él ennek lehetőségeivel, amikor használja, annak súlya van.

A kórust, mely mindvégig a hátsó színpadon marad, markánsan irányítja, a zanzásított zenedráma csúcspontjait pedig hihetetlen erővel jeleníti meg. Egy-egy apróbb megoldását pedig bármely nagynevű kollégája megirigyelheti.

Jánoskúti Márta jelmezei feketék. Mert, hogy ez egy fekete-fehér dráma, nem vitás. Csakhogy az egyforma mozgású, egyforma hangú (a legtöbb női szerep szoprán hangra íródott) szereplők, ha egyforma ruhában is vannak, a mezei néző számára igen könnyen összetéveszthetők. Tudom én - vagy legalább is gondolom -, hogy mindez akár koncepció is lehet, hisz nem véletlen az Anya és a Halál szerepének egy énekessel való megszólaltatása sem, de akkor is túl sok értékes időt rabol el a nézőtől a szereplők, a történés beazonosítása, ami alatt óhatatlanul kiesik a neki szánt, vagyis megfigyelői szerepből.

A legkiemelkedőbb színpadi teljesítményt minden kétséget kizáróan a kórus adta. Évek óta nem hallottam ennyire tisztán és szépen(!) szólni a kórust. Ha az új karigazgatóé az érdem, úgy máris érdemes volt leszerződtetni, ha elődjét illeti a dicsőség, úgy elmondhatja, hogy nem dolgozott hiába.

Sajnos a szólisták teljesítménye már sokkal heterogénebb. Ráadásul igen nehéz egzakt véleményt mondani, hisz\' ha van opera, melyben nem egyértelműen a szép éneklés a lényeg, sokkal inkább a színészi játék, a drámaíró-zeneszerző-rendező által megálmodott előadási mód, akkor a Vérnász ebbe a kategóriába tartozik. Szinte valamennyi énekesre igaz, hogy az angol nyelvű feliratozás nélkül komoly nehézségbe ütközött volna szavaik értelmének megfejtése. Az érthető éneklés úgy látszik nem követelmény ma a magyar operaszínpadon. Nagy kár. Az operában ugyanis nem csak az fontos, hogy miként, hanem az is, hogy mit mondanak.

A nők teljesítménye egységesen jobb volt, mint a férfiaké. Kovács Annamária (Anya/Halál), vagy Balatoni Éva (Szomszédasszony) ha nem is különösebben megrázóan, de korrektül teljesítettek. Rálik Szilvia (Menyasszony) előadása változó minőségű volt, míg Wierdl Eszter (Feleség) messze kimagaslott az egész mezőnyből. Talán ő volt az egyetlen, aki kilépett(?) túlnőtt(?) a stilizált drámán, s valódi tragédiát interpretált az elhagyott, megcsalt feleség szerepében. Vadász Dániel Vőlegénye súlytalan figura - egy-egy szavas mondataiból nehéz lenne megállapítani énekesi kvalitásait - míg Réti Attila (Leonardo) igazi csalódás. A szerepformálással semmi gondom - tetszett az eltáncolt késpárbaj is -, na de a hang! Illetve: annak komoly hiánya, ami erősen megkérdőjelezi (pálya)alkalmasságát.

Oberfrank Péter jó ismerője a partitúrának, hiszen a szegedi előadás is az ő pálcája intésére szólalt meg. Az Operaház egykori korrepetitora most lemondott szegedi operaigazgatóként tért vissza, és aratott kétségtelen szakmai sikert.
Oberfrank Péter sohasem lesz sztárkarmester. Alkalmatlan rá. De igen jó karmester lehet belőle. Ha kap elég feladatot. Most bizonyított.

A Vérnász, mely minden hiányosságával együtt a Magyar Állami Operaház egyik leghúzósabb előadása, ebben a szezonban összesen négy alkalommal tekinthető meg. Nem túl nagy luxus ez?