Egy ilyen tenort kár dekapitálni… (Az Andrea Chénier az Armel Operafesztiválon)

2012. október 6.
Szeged
Szegedi Nemzeti Színház

GIORDANO: Andrea Chénier
(Armel Operafesztivál)

„A színpadon az Andrea Chénier hihetetlenül izgalmas élmény tud lenni: erős jellemábrázolás még a sok kis szerepben is; erőteljes, változatos történet, atmoszférával és eseménnyel tele; kiemelkedően szép részletek tárháza.”
Így William Mann (Opera on Record 3, Hutchinson, 230. old.).

BODOLAY (sic – hic et nunc ismételten szóvá kell tennem, hogy Bodolay Géza operai színreállítás vonatkozásában messze nem tett le annyit az asztalra, mint KERO vagy KENTAUR, így a „CSUPANAGYBETŰ” megalomán és visszatetsző) rendezése elsősorban a nagy tablók, a mozgalmasság, a pezsgő részek esetében értékelendő. Tény, unatkozni az előadás alatt nem lehet.

Sok esetlenség, sutaság így is akad (s „nem hivatalos forrásból származó, meg nem erősített információk” szerint számos zavaró faktort kigyomláltak a próbafolyamat alatt) – érthetetlen, miért emelkednek a zsinórpadlásra a csillárok az I. felvonás lezárása előtt, Gérard éltetésekor miért kevés a világítás, mi indokolja, hogy Madeleine-t esküvői ruhába öltöztetik az utolsó jelenetre. A kanapén betolt hullák hirtelen megelevenednek, zavaró az állandó székpakolgatás, azt pedig végképp nem tudtam megfejteni, mit szimbolizálna a szinte végig jelen lévő vödör (börtönkübli?).
Összességében azonban ez a Bodolay-rendezés lényeges előrelépés a korábbi Álarcosbálhoz képest – még ha esetleg akadnak is egyesek, akik hiányolnak a színpadon négy Giordanót…

Székely László funkcionális díszlete szellemes, „pörgős” (gyors színváltozások!), gyönyörűségesek Velich Rita jelmezei.

„A darab a főszereplők szólói és duettjei miatt figyelemreméltó” – így a néhai Alan Blyth (Opera on Video, Kyle Cathie Ltd., 215. old).

Mondhatni, ha a Trubadúr adekvát előadásához a világ négy legjobb operaénekese szükségeltetik, a Chénier esetében elégséges „mindössze” három.
Ez, véleményem szerint, legalábbis a hang-/képfelvételek alapján, utoljára 1954-ben jött össze, a Metropolitanben.

Ambivalens érzéseim vannak a szegedi produkció protagonistáival kapcsolatban.
A szoprán és a tenor az Armel Operafesztivál versenyének keretében lépett fel.
Leila Zlassi (Madeleine de Coigny) dekoratív színpadi jelenség, muzikális, nagyáriája remekbe szabott – de a voce nem jelentős, nincs egyéni színe, már a mezzoforte tartományban élesedik, keményedik, fortéban időnként a visítozás felé tendál.

Anno két tenorista szegedi fellépése kapcsán is megjósoltam a világkarriert. Adam Diegel már debütált a Metropolitanben, Arnold Rutkowski pályája is kiteljesedőben (Bécsben még „csak” a Volksoper közönsége láthatta, de akár Momus-játékkérdés is lehetne, ki az a két ma világhírű tenorista, akik szintén e házban léptek fel először a Császárvárosban, mielőtt a STOP-ban debütáltak, s már ott a Semperoper, a Hamburgi Opera).

Eduardo Aladrén (Chénier) esetében nem merném megkockáztatni a nagy nemzetközi karrier megjóslását. A hang egészséges spinto, nagy volumennel, egy-két helyen „hamiskásan”, épp a IV. felvonás áriája sikerült a legkevésbé – a művész védelmére, a darabot egy szünettel játszották, iszonyú terhet pakolva a tenoristára, aki már nyilván a (nagyszerűen sikerült) zárókettősre készült… De szívesen meghallgatnám más szerepekben is, oly tenorínséges időket élünk.

Réti Attila (Gérard) különböző alakításairól többször beszámoltunk a Momuson. Mint mindig, most is kettősséget érzek, amikor őt látom-hallom. Zavarnak intonációs problémái, a pianók szinte teljes hiánya (egy-egy kísérletnél a hang „hátraesik”), ugyanakkor elismerésre méltó színpadi kisugárzása, játéka – s öröm, hogy e rokonszenves művész mély vokális kráterből kapaszkodik visszafelé.

A forró sikerű bemutató (nota bene: lassan négy évtizede látogatom a szegedi társulat premierjeit, ilyen tapsvihart ritkán volt alkalmam konstatálni) nem kis részben köszönhető a comprimarióknak. Persze akadt, aki nyúlfarknyi szerepében is újonnan bizonyságot tudott adni a talentum teljes hiányáról, de reményekre jogosít a fiatal Kálnay Zsófia Bersije, s teljes felsorolás nélkül: szokásos formáját hozta Altorjay Tamás (Roucher), Cseh Antal (Matthieu), Szerekován János (L’Incredibile), Lőrincz Zoltán (Dumas), Andrejcsik István (Fouquier Tirville). Külön kiemelendő a társulat két veteránja, a nagyszerűen éneklő-játszó Vajda Júlia (Coigny grófné) és Szonda Éva (Madelon).

Ám számomra az est hőse a dirigens volt, Pál Tamás. Nem vagyok képes megfogalmazni, hogy szóltak a Szegedi Szimfonikusok. Ritkán lehet leírni azt, hogy egy operaelőadás elsősorban a karmester miatt marad igazán emlékezetes.
Mindenkinek javaslom, olvassa el Pál blogjában a Chénier-vel kapcsolatos bejegyzést – én többet tudtam meg az opusról, mint tucatnyi más forrásból.
Pál Tamás hetvenöt esztendős.
Egy százéves ember bölcsességével és élettapasztalatával, s egy huszonéves virgoncságával.