Egy családon belüli erőszak margójára – A Pelléas és Mélisande a MÜPÁ-ban

Pelléas - Bernard Richter
Mélisande - Patricia Petibon
Golaud - Tassis Christoyannis
Arkel - Nicolas Testé
Geneviève - Yvonne Naef
Egy orvos / Egy pásztor hangja - Peter Harvey
A kis Yniold - Oliver Michael

km. a Budapesti Fesztiválzenekar
vez. Fischer Iván

„Pelléas és Mélisande tizenkét esztendeig foglalkoztatott, ennyi idő kellett, amíg elkészültem operámmal. Mint láthatja tehát, nem dolgozom gyorsan. Az én véleményem, hogy az ember mindig sokat dolgozik, de soha sem gondolkozik eleget.” – nyilatkozta Claude Debussy nem sokkal a dalmű bemutatója után. A komponista talán nem is sejthette, hogy a gondolatot záró mondatával mennyire fején találja a szöget.

A Pelléas ugyanis nem igazán cselekményes darab, az események leginkább fejben zajlanak, s a legfőbb konfliktus, hogy a szereplők nem igazán látnak be egymás gondolataiba. Ez alól azért előfordul kivétel, mert a két címszereplő között valami ritka, különleges kapcsolat szövődik, szavak nélkül is megértik egymást. Erről szól Debussy operája, ha bárki mást gondolna erről, szerintem téved. A zeneszerző a műfajt megújítva az érzések és a gondolatok megjelenítését célozta meg, azt, ami a korábbi korok alkotásai leginkább csak periférikusan érintettek.

Fentiekből következik, hogy a Pelléast színpadra álmodni különleges feladat, mert el kell engedni a szüzsé megszokott értelmezéseit. Fischer Ivánék a MÜPA nagyszínpadát rendezték, nyugodtan mondhatjuk, hogy álmodták be. A zenekar a színpadon szó szerint díszleterdőben ül, barna-barnászöld leplekkel borítva, miként a karmester is. Ugyan talán nem is lett volna szükség rá, de a főbb helyszínek is felismerhetően megjelennek: a kút, a torony, a szoba, a barlang, stb. Azt hiszem, ezek jelenlétét csak a nagyközönség egy része, a lineáris cselekményszövésen szocializálódott része igényelte. (Olyan ez, mint a Kékszakállúban az ajtók, jelentésüket ma már a nagy többség fizikai részvételük nélkül is érti.) Ettől ugyan az egész kicsit szájbarágós lett, de a történet így mindenkinek már a szokott mederben csordogálhatott.

A Budapesti Fesztiválzenekar tehát a színpadon és közöttük/mellettük/felettük a szereplők. A kiemeléseknek köszönhetően minden szereplőt remekül lehetett látni, de előfordultak pillanatok, amikor a zenekar elnyomta egynémely szólista hangját – nem az énekes hibájából. Ez önmagában pontosan jelzi is, hogy a rendkívül kidolgozott zenekari hangzás ellenére Fischer Iván ódzkodott a pókháló finomságú zenei szövetet megteremteni, mindig pont egy fokkal hangosabban szólt az orkeszter a kívánatosnál. Mintha a dirigens sem hitt volna teljesen Debussy csendjének hatásosságában. Ennek nem mond ellent, hogy magasrendű muzsikálás zajlott a színpadon, a mű impresszionista színei megteremtették a mű értelmezéséhez szükséges poézist.

Érezhető gondossággal kerültek kiválasztásra a főszereplők. Az előadás némileg meglepő módon a Golaud-t alakító Tassis Christoyannis kezében, helyesebben: torkában volt. Hihetetlen utat járt be Mélisande megismerésétől haláláig, a gyengédség ezer árnyalatától a durvaság ezer árnyalatáig a szélsőségek pereméig eljutva mindent meg tudott jeleníteni. És bekövetkezett a csoda, Golaud-ban a néző nem a családon belüli erőszak elkövetőjét látja, hanem a jószándékú bizonytalan embert, aki egyre inkább nem érti a dolgok miértjét és akit a tétovasága sodor az erőszak útjára. Ehhez igazán magasrendű interpretáció kell egy énekestől, amit ezúttal hiánytalanul megkaptunk.

Bernard Richter Pelléas-értelmezése mind hangilag, mind játékban kifogástalan. Az alkatától valószínűleg távol áll az az álmodozó/tünékeny figura, amit itt meg kéne teremtenie, s talán a kifinomultabb megoldások sem erősségei. Ezért azután alakításában nem éreztem azt a természetességet, mint bariton Kollégájában, de produkciója így is magasrendű volt.

Patricia Petibon magas koloratúrszopránként szerezte hírnevét, ez a szólam rettentő mély neki. Intelligensen megoldja, de a voce ebben a fekvésben rettentő tompán szól. Kár érte, mert az alak és a figura különleges mivolta biztosan a sajátja. Mélisande elvarázsolt, érzékeny lényét nagyon érzékletesen jelenítette meg.

Nicolas Testé (Arkel király) ezen az estén láthatóan megfázással küzdött, de ez szerencsére nem hallatszott. A főhős méltóságteljes humanizmusát finom eszközökkel, mély zeneiséggel sugározta. A kisebb szerepekben nagyszerűen és ideális partnerként közreműködött Yvonne Naef (Geneviève), Peter Harvey (Egy orvos / Egy pásztor hangja) és Oliver Michael (a kis Yniold).

Fischer Iván karmesterként biztos kézzel tartotta egyben a produkciót, s Marco Gandinivel közösen jegyzett rendezésében elsősorban a realisztikus megvalósításra törekedett, melyre véleményem szerint ez a mű kevéssé alkalmas. Főbb alkotótársai: Anna Biagiotti (jelmez) és Andrea Tocchio (díszlet) elsősorban a jelzésértékű és egyszerűségében hatásos megjelenítésben voltak a produkció nagy segítségére.

Az előadást az igényesen előadott ritkaságoknak kijáró telt ház és meghatott ováció fogadta.

fotó©: BFZ Horváth Judit