Egy átlagosan világszínvonalú este (A végzet hatalma a MűPában)

2007. szeptember 29.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

VERDI: La Forza del Destino

Michèle Crider, Lado Ataneli, Badri Maisuradze, Diõgenes Randes, Tomasz Konieczky, Pánczél Éva, Sánta Jolán, Böjte Sándor, Tréfás György
A Magyar Állami Operaház Ének- és Zenekara
Vez.: Kovács János

A Művészetek Palotájában egy újabb, részben szcenírozott operaprodukciót láthattunk – Verdi nagyszabású és cselekményes operáját, A végzet hatalmát mutatták be. S itt mindjárt meg kell állni egy-két-három hosszabb bekezdésre.

Molnár Szabolcs zenetörténész és -kritikus néhány hete egy interjúban hosszasan foglalkozott a MűPa operai produkcióival, imigyen: „...az állam részéről egy furcsa bizonytalanságot, logikátlanságot érzek. Hatalmas pénzeket fordít arra, hogy a Művészetek Palotájában is legyenek operaelőadások. Ezt azonban nem tartom a jövő útjának. Az elmúlt egy-két évben az igazán jelentős operaprodukciók inkább a Művészetek Palotájához, és nem a Magyar Állami Operaházhoz kötődtek, de ez nem biztos, hogy egészséges. Nem biztos, hogy hosszú távon érdemes ezt így fönntartani.”
Molnár Szabolcs jó tollú és termékeny közíró, így gondolatai a nagyközönség számára erősen véleményformálóak, ezért a fentebb idézett csacskaságot (bocs, nincs jobb kifejezés rá!) feltétlenül helyreigazítandónak érzem.

Egyrészt nem gondolom, hogy az állam bárminemű nyomást gyakorolna, hogy a MűPában nemzetközi szintű operaelőadások legyenek. Ugyanis nem gyakorol nyomást arra az intézményre sem, amelynek ez alapfeladata (lenne), a Magyar Állami Operaházra. Arra az Operaházra sem, amelyik éppen most zárta be eddigi előadásai 50%-ának helyet biztosító Erkel Színházat. Ennek az Operaháznak egymást gyors egymásutánban váltó vezetői a boldogult emlékezetű Lukács Miklós óta egyáltalán nem tartják fontosnak a nemzetközi élvonal budapesti bemutatkozását. (S Lukács már nagyon régen, 1978-ban vonult vissza.) Bár az elmúlt évekből jól emlékezünk olyan címkézett minisztériumi támogatásra (kereken 100 millió Ft-ra), mely a vendégművészekre lett (volna) elkülönítve, de az említett évad is jelentősebb vendégjárás nélkül múlt el, s a pántlikázott pénz ugyanúgy elfolyt, mint a többi nem kevés. Nyilvánvaló: a Ház direktorai és művészeti vezetői sokkal inkább saját kis művészi bizniszeikben (erre sincs jobb kifejezésem) ügyködtek, s igyekeztek az általuk preferált művészeket „benyomni” a társulatba, akiket azután az utánuk következő vezetők már látványosan mellőztek. Mondjuk ki tehát: az Operaház művészeti koncepciójában (ha volt egyáltalán ilyen) 1978 óta nem jelent meg a nemzetközi igényű és hátterű produkciók létrehozásának igénye.

Ezzel szemben – mint Kiss Imre lapunknak adott interjújából is kiderült – a Művészetek Palotájának megalakulásától kezdődően alapkoncepciója, hogy a hangversenyteremben megjelenhessen a nemzetközi operaminőség (is). Ne a menedzsmentet (és a közönséget) büntessük azért, mert végre van egy intézményünk, amelyik Záhonynál és Hegyeshalomnál messzebbre is ellát! A Művészetek Palotája megnyitása óta a Café Momus olvasói az „Év eseményé”-nek kivétel nélkül az ilyen formában létrejött produkciókat választották. Ugye, ilyen volt a Roberto Devereux Gruberovával, a Fischer Ádám-féle Parsifal, s most Kocsis Pelleas és Melisande-ja. Tényleg azt gondolja Molnár Szabolcs, hogy ezek az előadások létrejöhettek volna a Magyar Állami Operaházban?????

Molnár nem igazán átgondolt felvetésére egyébként csattanós választ adott szombat este a Művészetek Palotája is. A végzet hatalma messze nem volt hibátlan előadás, de újfent bebizonyította, hogy igenis lehet Budapesten nemzetközi mércével mérhető előadást bemutatni. Csak jó szándék szükségeltetik, no és öt jó vendégművész. (Minden más az Operaházból jött, vajh miért is nem ők szervezték?)

Pedig Káel Csaba nem okult az egy évvel ezelőtti Traviata-hibákból. Talán nem bízik magában, mindenesetre továbbra sem mer rendezni. A színrevitel Káel olvasatában azt jelenti, hogy jönnek-mennek az énekesek, s ő a zenét „aláfesti” a szövegnek megfelelően vetített képekkel. Olyan az egész, mint egy rosszabb meséskönyv, nem bíz semmit az olvasóra (ez esetben a nézőre), hanem dedósan, szájbarágósan ma-gya-ráz. Vajon miért nem hisz bennünk? Miért kell a kocsmajelenetben teli, majd folyamatosan ürülő poharakat mutatni ahhoz, hogy elhiggyük, fogyasztanak is a népek menetközben? Nekem egyébként a negatív csúcs a III. felvonás Alvaro-ária közben a Nazca-vonalak mutogatása volt. Ugyanakkor volt olyan jelenet (pl. a kolostorkép), amikor Káel valamiért önmegtartóztatta magát, és a szimpla háttér (kereszt, gyertya) egyszerre elkezdett élni. Ez egy tipikus eset, amikor a kevesebb több.

Persze azt előre sejtettük, hogy ez az este elsősorban a zene miatt lesz emlékezetes. Így is volt. A Művészetek Palotája dicséretes szorgalommal, és főleg jó ízléssel válogatva terelt elénk öt világsztár énekest. Előrebocsátom, hogy nem hallottunk egyiküktől sem tökéletes előadást, de maga a produkció mindvégig olyan emelkedett légkörben zajlott, ami honi berkeinkben csak kivételes pillanatokban fordul elő. Mindenesetre ízelítőt kaptunk, milyen lehet egy jó átlag hétköznapi este Bécsben, Londonban, Milánóban vagy New Yorkban.

Michèle Crider

Leonora di Vargas tragikus szólamát a színesbőrű amerikai Michèle Crider tolmácsolásában kaptuk. (Pár éve a Beethoven IX. szólóját énekelte emlékezetesen Pesten.) Gyönyörű, fényes és homogén hang, erőlködés nélkül szól minden fekvésben. Már a hangadása is egyfajta nemesi tartást kölcsönöz neki, mely ebben a szólamban különösen fontos lehet. Valószínűleg ez volt a siker kulcsa is a publikum szemében. Ugyanakkor nem mehetünk el szó nélkül amellett, hogy az első és a negyedik felvonásban is intonációs gondokkal küzdött. Mindkettőt a beénekeletlenség számlájára írtam – az első elég gyakran előfordul másoknál is, de az utolsó felvonást megelőzően majd egy órát nem énekelt, s ez bosszulhatta meg magát. Ennek lett áldozata némiképp a híres „Pace, pace!”-ária is.

Partnere, a grúz Badri Maisuradze szintén énekelt már Pesten, pár éve a Parasztbecsület-Bajazzók tenorhőseit jelenítette meg egy este. Maisuradze nem lehet a rendezők álma. Korpulens alkat, valahogy így mutathatott a nagy Caruso is. A Természet testének minden porcikájában a rezonáns felületre gondolt. Hangja ennek megfelelően fantasztikusan vivőerős és ütős. Elképesztő könnyedén kapaszkodik a magas hangjaiba. Hőstenor, ugyanakkor példásan sokszor és nívósan gyakorolja a piano és a diminuendo fogalmát. Egyedül a zenei tisztaságot lehet felhánytorgatni neki is, no és az időnkénti kiszámíthatatlanságot. Olykor egy-egy gyönyörű, hosszú-hosszú koronás a vagy bé után váratlanul nyargalóra fogja, dirigens legyen a talpán, aki követni tudja. Mindenesetre jelenség!

Don Carlos kényesen magas baritonszólamában a szintúgy grúz Lado Ataneli excellált. A voce maga tán nem a legnemesebb, de nagy, s gazdája végtelenül jó technikával formálja. Nagyszerű emberábrázoló, minden gesztusát ennek szolgálatába tudja állítani. Remekül feltalálja magát a jelzésszerű színpadon, partnereihez képest viszonylag keveset hadonászik karjaival. Persze a pechszéria őt is elérte, a lehető legrosszabbkor. Az egyébként remekül felépített nagyáriájában (Urna fatale) memóriazavar lépett fel nála, és csak néhány ütemmel később találta meg önmagát. Az előadás csúcsa számomra a IV. felvonásbeli kettőse Alvaróval. Azt tényleg nehéz lesz felülmúlni.

A fiatal brazil Diõgenes Randes nagy és telt hangon közvetítette Gvárdián szólamát. A darabban és a produkcióban egyaránt a kiegyensúlyozott béke és nyugalom közvetítője. Mind formálásban, mind zeneiségben az est legmagasabbrendűbb alakítását nyújtotta, egyedül a mélyebb regiszterének súlyát hiányolhatjuk.

Tomasz Koniecznyvel mindössze három hónapja találkozott a MűPa közönsége. Akkor egy súlyos basszbariton szólamban, A walkűr Wotanjaként hallhattuk, nagyon meggyőző volt. Emlékszem, a szünetben azon viccelődtünk Szilgyóval, hogy szinte határtalan magasságokkal rendelkezik, s akár még – ad absurdum – Siegmundot is el tudná énekelni. Nos, többet Koniecznyn nem élcelődöm. Melitone szólama ugyanis vetekszik magasságban a Wagner-hősével. A lengyel bariton(?) mindenesetre ritka fürgén és színesen hadarja el mulattató, bár véresen komolynak szánt szólamát. Konieczny eredetileg színésznek tanult, ami remek kabinetalakításán is meglátszik. Eszköztelenül is tökéletesen tud figurát teremteni. Ettől a fiútól még további meglepetéseket várhatunk!

Magyarországot a főszerepekben egyedül Pánczél Éva képviselte, Peziosillaként. A nívós környezetben is megállta a helyét, drámai, de koloratúrkész mezzohangjával méltán aratott nagy sikert. Többekéhez hasonlóan időnkénti intonációs bizonytalanságait említeném, melyek ugyanakkor nem sokat rontottak jó teljesítményén.

Kiemelkedően magas szinten teljesített a Magyar Állami Operaház Zenekara is, akiktől „odahaza” szinte sosem hallottam ennyire komplex és kidolgozott produkciót Verdi-műben. A Magyar Állami Operaház Énekkara (karigazgató: Szabó Sípos Máté) zeneileg szintén míves teljesítményt nyújtott, de sajnos a megnemrendezésből következően rutinosan előjövő manírhalmaz nem segített abban, hogy sikerrel jussanak át a színpadi megvalósítás gyötrelmein.

Az előadás legfőbb motorja Kovács János volt, akit mostanában kevés Verdi-operában lehet hallani. Nagy rutinnal, biztos kézzel irányította együtteseit és szólistáit, talán csak itt-ott hiányzott némi délszaki temperamentum.