Egészen mai történet egészen régi előadásban – A Simon Boccanegra a Szegedi Nemzeti Színházban

2013. október 26.
Szegedi Nemzeti Színház

Verdi: Simon Boccanegra

Simon Boccanegra: Kelemen Zoltán
Amelia Grimaldi: Miksch Adrienn
Jacopo Fiesco: Altorjay Tamás
Paolo Albiani: Réti Attila
Gabriele Adorno: László Boldizsár
Pietro: Koczor Kristóf

Szegedi Nemzeti Színház Ének- és Zenekara
vez. Pál Tamás

Két gyanús külsejű fiatalember lapogatja egymás vállát a sápadtan derengő hajnalban. A közelgő választás esélyeit latolgatják, majd az egyikük szavazatvásárlásra buzdítja a másikat. Nem, nem egy minapi választási tudósításból olvastunk néhány mondatot, ez egy középkori történet másfél évszázaddal ezelőtti feldolgozása. Még akkor is, ha sajnálatos módon 2013 Magyarországán ez maibb sztori, mint valaha. Ha egy hazai kortárs rendező most kézbe kaparinthatná, hát biztos, hogy narancsos és szegfűs jelmezekkel ékesítve élvezhetnénk.

A szegediek jó alaposan beleköptek a kortárs operarendezők levesébe.

Inkább kiásták az 1881-es Scala-premier vezérkönyvét, a dirigens és két rendező közös erővel rekonstruálták az előadást a Szegedi Nemzeti Színházban. Operabarát cimborám imígyen invitált a Tisza-partra: „érzem a XIX. sz. levegőjét (ami bizony távol van), de érzem az akkori operakedvelők hangulatát is, ami viszont az én számomra igazi tisztelgés Verdi előtt.”

No, itt a kulcsszó: tisztelgés. Annyit szövegeltünk már az eredeti kotta, meg a komponista elképzeléseinek pontos betartásáról, nem beszélve a korabeli hangszerekről. De valamiért eddig nem merült fel (idehaza legalábbis) egy korabeli előadás szó szerinti rekonstrukciója. Olyan már előfordult, hogy – gondolom, merő tiszteletből – meghívtuk a komponista operarendező dédunokáját, hogy vigye színre dédpapa remekművét, amit ő – nyilván a szerzői szándékok maximális tiszteletével – teljesített is. De valami azt súgja, hogy ez a mostani tisztelgés valahogy őszintébbre sikerült.

Persze, az is az igazsághoz tartozik, hogy ha az eredeti bemutató színlapját is kiásnánk, akkor azon sok mindenkit megtalálnánk, de rendezőt éppenséggel nem. Merthogy a XIX. század zenés színpadán ilyen státusz még nemigen volt. Akkor elég volt a szokott színházi formanyelvbe ágyazva a szövegíró és a zeneszerző által megadott szöveges instrukciókat elolvasni, mindenki számára egyértelmű volt, ki miért van a színen és kinek mi a teendője. Mára a helyzet bonyolódott.

A mi Simon Boccanegra előadásunk rendező triásza vélhetően vitatkozott olykor, majd valamiféle kompromisszumban megegyezve rögzítették a „látnivalókat”. Nem lehetett nagy vita a jelmezeken és a díszleten, az utóbbiak nyilván arányosan a szegedi teátrum méreteihez alkalmazkodtak. Talán két ponton éreztem hiányát az egységes és minden felülíró rendezői akaratnak. Az első az a pillanat, amikor Amelia ráébred, hogy az addig ellenfélként kezelt doge nem más, mint az édesapja. A másik, amikor Adorno tudja meg ugyanezt egy felvonással odébb. Ebben a két jelenetben tűnt kevésnek a kapott instrukció, a helyzet feloldására vállalkozó művészek kissé suta ügyetlenkedéssel próbálták megteremteni a szituáció mélységét és váratlanságát.

A produkció az Armel-operaversenyen, a komponista 200. születésnapján csendült fel. Az általam látott, október 26-i délutáni előadáson már a tiszta szegedi gárda lépett közönség elé, s helyi barátok elmondása szerint ezzel határozottan jól jártam. (Ezt a 10-i előadás felvételének utólagos megtekintése csak erősítette.)

A címszerepben Kelemen Zoltán egészen nagyformátumú alakítással rukkolt elő, bár ez nem volt teljesen előzmény nélküli. Kelemen színpadi hőseiben van valami színpadellenes ügyetlenség, de most éppen ez tette Simon alakját különösen esendően emberivé. Az a színtiszta naivitás, amivel Boccanegra, minden gyanúja, sőt: biztos tudása ellenére kitart egykori pártfogója, Paolo mellett, most, Kelemen alakításában egyszeriben elhihetővé vált. Az énekest sok éve hallgatva pedig mindig az volt az érzésem, hogy „ma megint egy milliméterrel javult a tegnapihoz képest”. És ezek a milliméterek évek-évtizedek alatt összeállnak. A mai Kelemen Zoltán (egy megkülönböztető betűt a neve elől még mindig hiányolok) zenei produkciója nagyságrenddel összetettebb a korábbiakénál. Pedig Boccanegra az egyik legbonyolultabb jellem Verdi baritonhőseinek sorában. Egyszerre uralkodó, szánandó apa, tépelődő államférfi és könyörtelen hős. Hangadásában rendkívül sokszínűen oldja meg a cseppet sem egyszerű feladatot, de ez a sokszínűség az előadásában minden manír nélkül jelenik meg.

A címszerepnek van egy különlegesen komplex pillanata, ami a legtöbb Boccanegra-alakításban elsikkad. Amikor a dolgozószobájában magára maradva azon tépelődik, hogy az ellenségének adja-e a frissen visszakapott lányát, Kelemen valami elképesztő ösztönnel (mással aligha lehet) fel tudja idézni, hogy az előjátékban, hasonló helyzetben Fiesco milyen mereven utasította el közeledését. A klasszikus családregények visszatérő eleme, amikor évtizedek múltán a „történelem ismétli önmagát”, de Verdi (és Francesco Maria Piave) ezúttal más utat választott: Boccanegra felnő és – Fiescóval ellentétben – az apa le tudja győzni önmagában a politikust. A szerzők – Freud előtt néhány évtizeddel – aligha lehetettek ennek tudatában, ezért kevés ez irányú kapaszkodót hagytak hőseik számára, de igenis megteremtették a szokatlan helyzetet, de nem mindennap találunk olyan formátumú címszereplőt is, aki ezt meg is tudja valósítani. Számomra Kelemen Zoltán ezzel a homogén és kiérlelt Boccanegra-alakításával érkezett be a jelentős énekesek szűk elitcsapatába.

Szintén pozitívan hozta a papírformát Miksch Adrienn. Amelia Grimaldi fölöttébb kényes szólamát valami lebilincselő könnyedséggel és üzembiztonsággal tálalja elénk, s pazar színgazdagsággal és finom eleganciával ruházza föl szólamát. Miksch északias temperamentumú, mondhatni, szokatlanul távolságtartó hősnőt alakít a színpadon, ami ugyanakkor egészen hihetővé válik a rendkívül kulturált, egységes, de visszafogott hangi formálás miatt.

Első alkalommal sikerült élőben találkoznom László Boldizsár operaművészetével. Gabriele Adorno szólama imponáló fénnyel szólalt meg a szegedi teátrumban, ugyanakkor a produkció egy-egy pillanatát esetlegesen hangi bizonytalanságok jellemezték. Ez lehetett akár pillanatnyi indiszpozíció, de a kellő rutin hiányát is jelenthetik. László színpadi alakítása egyelőre darabos, talán nála volt leginkább érezhető a valós rendezői munka hiánya. Hangi megformálása ugyanakkor több mint ígéretes, ha tartósan a hírös városhoz köti művészetének szekerét, Szegeden évtizedekre megoldódik a másutt oly akut tenorhiány.

A Tisza-partján a híres Vaszy-korszak kezdete óta jól álltak basszistával, de ez a helyzet az elmúlt évad óta megszűnni látszik. Így az örökös másodvonalból előléphetett Altorjay Tamás, aki Fiesco jelmezét ölthette magára. A művész igyekszik a belé vetett bizalmat meghálálni, érezhetően nagy erőbedobással küzd meg a szereppel. A korrekt és ugyanakkor szép alakítás egyedül a főúr grandiozitásával maradt adósunk. Paolo Albiani ellenszenves figuráját kissé egysíkúan, a megszokott énekesi korlátaival, de biztosan és hatásosan jeleníti meg Réti Attila.

Az előadás Pál Tamás féltőn óvó pálcája nyomán maximális stílusbiztonsággal, mediterrán szenvedéllyel szárnyalt föl, biztosan megteremtve, felidézve egy igazi békebeli, ötnegyed évszázaddal ezelőtti nagy előadás ethoszát.