Dzsufi tudja, de nem mondja (Pomádé király a MÁO-ban)

2008. október 4.
délelőtt / délután
Magyar Állami Operaház

RÁNKI: Pomádé király új ruhája

Szvétek László / Cser Krisztián
Beöthy-Kiss László / Pataki Potyók Dániel
Rezsnyák Róbert / Geiger Lajos
Sárkány Kázmér / Horváth Ádám
Asztalos Bence / Palerdi András
Kertesi Ingrid / Rácz Rita
Farkas Gábor / Dobos Sándor

A Magyar Állami Operaház Zenekara és Énekkara
Vez.: Bartal László / Köteles Géza

Amikor kiderült, hogy a friss operaházi vezetés teljesen új rendezésben kívánja színre vinni a Pomádét, Ránki György gyermekoperáját, nem igazán értettem. Az előző bemutató az 1999-2000-es évadban volt, emészthető, bár inkább a nagyoknak szóló rendezéssel. Annyira nem állunk jól, hogy ilyen sűrűn újítgassunk föl! Toronykőy Attila rendező minapi interjúja viszont alapvetően új megvilágításba helyezte a dolgot. „Elméletileg gyermekelőadás, 5-6 éves kortól, de a nagymamák is simán megnézhetik...” – mondta Toronykőy.
És tényleg.

Az Operaház zenekari árkán(!) játszódó előadásban mindenki megtalálhatja a számára lényeges viszonyítási pontokat. A kicsiket leköti a sok színes, közelben izgő-mozgó figura, a nagyobbak értik a sztorit, a lazább felnőtt középkorosztály jót röhög a finomabb politikai áthallásokon, az idősebbek pedig akár meghatottan emlékezhetnek ifjúságuk mára kellemes emlékké szelídült személyi kultuszaira. A Pomádé operaházi bemutatója 1953-ban volt. Kell-e ennél beszédesebb évszám?

Toronykőy rendezése tehát a színpadra tette a – ha jól számoltam – tízfős zenekart. Két nem túl bonyolult, ám szellemesen sokoldalú díszlettel megoldotta trónust, a király hálószobáját, a „takácsok” szövőszékét, sőt a „felvonulási teret” is (díszlet- és jelmeztervező: Juhász Katalin). A jelmezek is beszédesen kifejezők. A fiúk, Dani és Béni mai utcai ruhákban, a király udvartartása hófehér, egyedül az udvari bolond lángvörös, tetőtől talpig (Dzsufi tudhat valamit, de erről később). A király mindenféle tarka cicomában.

A rendezés okosan vonja be a játékba a közönséget, így rajtuk masírozik keresztül a királyi „testőrség”, s a ruhabemutató körmenet is a nézőtéri járásokban zajlik, mindkét előadáson vastapsot kiváltva.

A címszerepet hajdan Székely Mihályra szabta a komponista, jelentősen megnehezítve az utódok helyzetét. Székely halála után (idősebb) Domahidy László lett a szerep gazdája, majd némi szünet után Gregor József, s legutóbb Rácz István öltötte magára Pomádé ripacsos jelmezeit. A mostani két új garnitúrából – emlékeim szerint – egyedül Kertesi Ingrid és Szvétek László énekelte szerepét korábban, a többiek első alkalommal találkoztak a darabbal.

A két Pomádé közül Szvétek László inkább a tradicionális figurát, a népét nyúzó uralkodót hozza. A szerep mély fekvésén többé-kevésbé biztosan gázol át, intonációsan bizonytalankodik csak néha. Gyanítom, hogy a rendező elképzeléséhez Cser Krisztián állt közelebb, aki kedvesen játssza a gyagya, kissé fogyatékos ruhamániást, haragudni sem igen lehet rá. Nagy kár viszont, hogy Cser számára a szólam szinte elénekelhetetlenül mély.

Daniként Beöthy-Kiss László és Pataki Potyók Dániel egyaránt pontosan teljesítik a szerző könnyed tenorra szánt elvárásait. Béni szerepében – meglepetésre – Geiger Lajos sokkal határozottabb vonalakkal rajzolja meg a figurát, míg Rezsnyák Róbert esetében az inkább elsikkad.

A szöveget sajnos gyakorta nem lehet érteni. (A színpadon működő zenekar néha kellemetlenül lefedi az énekeseket, pont annyival, hogy a szövegértés sérüljön.)

Mindkét szereposztás leggyengébb pontja Garda Roberto királyi ruhamester.
Sárkány Kázmér megint előkapta régi buffószerepei poénjait, de ez már Beckmesserként sem igazán jött be. Hangi alakítása számos hiányosságot hagy maga után. Szomorúan konstatáltam, hogy a voce bántóan kibolyhosodott, s ennek kezdetét Telramund értelmetlenül elénekelt szólamához kötöm. (Hja, nagy a szereposztók felelőssége!)
Horváth Ádám fiatal és intakt hang, csak éppen volumenben és színben érzem kevésnek, illetve jelentéktelenül szürkének.

Nyársatnyelt Tóbiásként Palerdi András alakítása minden szempontból telitalálat, Asztalos Bencét egyelőre indokolatlanul korlátozzák a színpadi feladatok, éneklése ezért (vagy másért?) iskolásnak hat.
A kapitány szerepében Dobos Sándor a harsányabb karakterrel, Farkas Gábor a szebb énekléssel tűnt ki.

Mindkét kórus (karigazgató: Szabó Sípos Máté) és mindkét zenekar lelkesen és élvezettel vett részt ebben az üdítő komédiában. Bartal László biztosan fogta össze együttesét, de kevéssé tudott föloldódni. Köteles Géza csapata könnyedebben szárnyalt, de néhány ponton kellemetlenül lötyögtek.

No és Dzsufi?

Dzsufi az udvari bolondok bölcsességét hordozza. A klasszikus udvari bolondok pontosan elég okosak ahhoz, hogy bölcsességüket a humorba ágyazzák, így senki ne vehesse komolyan őket. Ez a túlélés záloga. Itt és most két remek Dzsufit láthattunk/hallhattunk. Kertesi Ingrid kellemesen elegáns, míg Rácz Rita szemtelenül pimasz, de mindkettő virtuóz hangakrobata. Toronykőy rendezésében finom kapcsolat, néma kötelék is szövődik a lány Dzsufi és Béni között. És hát Dzsufi tudja, látja az első perctől fogva az átverést...

...de nem mondja!

(Fotók: Éder Vera)