Don Sanatorio Pasquale – Donizetti opera buffája újragombolva

Don Pasquale, a kastélyszanatórium tulajdonosa és önkéntes lakója – Leszek Solarski
Dottore Malatesta, pszichiáter, a szanatórium orvosi vezetője – Mark Zimmermann
Ernesto, diplomás ápoló – Miloš Bulajić
Norina, nővértanuló – Rodica Vica
Geraldino, a szanatórium rangidős lakója – Gerhard Eidher

Virtuosi Brunenses
vez. Hooman Khalatbari

rend. Némedi Csaba

Schloss Kirchstetten
2016. július 30.

Mint tavaly tudósítottam róla, Ausztria legkisebb operaháza meghatározta profilját, bel canto fesztiválként kínál nyári operaszériát. A tavalyi Bájital nyitotta a Donizetti-sorozatot, most hét előadás erejéig a Don Pasquale volt színpadon, jövőre pedig jön Az ezred lánya (az eredeti francia változatban). A különleges helyszínről már többször beszámoltam, ahogy arról is, hogy Némedi Csaba rendező (és egyben a sokszínű programot kínáló, a nyárból az őszbe nyúló fesztivál művészeti vezetője) nem csak a rendhagyó színházterem, hanem az egész kastély, sőt akár az egész környék atmoszférájához igazítja rendezéseit. És egyben fordítva is: a kastélyt igazítja az aktuális darabhoz. Az osztrák-cseh borvidék múlt évi „Bájitala” után idén a vidéki, kiváló levegőjű és nyugalmat árasztó tájegység egy kastélyszanatóriumnak adott otthont. A kastélyszanatórium tulajdonosa és egyben önkéntes lakója nem más, mint az addiktológiai kezelésre szoruló Don Pasquale.

A Don Pasquale az a darab, amelynek egyes zenei részleteit nagyon kedvelem, de a rizsporos, kiszámítható rendezői poénokkal operáló előadásokat rettenetesen tudom unni. Ha választani lehet, inkább nézek meg két Bájitalt, mint egy Don Pasqualét. A darabnak egyébként a dramaturgia sem az erőssége, az opera zárása enyhén szólva is össze van csapva, teljesen megoldatlan, hogy hogyan és miért is lesz mindenki ennyire, és főleg ilyen hirtelen boldog a darab végén. Nem hihető, még buffaként sem. Mindezt csak azért írom, mert így aztán különösen vártam, hogy az eddig igen eredeti rendezésekkel bizonyító Némedi vajon mit kezd ezzel a darabbal. A vártnál bizony jobban meglepődtem, némi idegenkedéssel vegyes izgatottsággal vártam, ugyan mi sülhet ki a „kőkemény” pszichiátriai szanatórium koncepcióból. Előre bocsátom, az előadáson végig nagyon jól szórakoztam, majd volt alkalmam elmélázni a látottakon és hallottakon.

A rendező – tudatosan és szerintem roppant intelligensen – három fronton kommunikál közönségével. Az evidensnek tekinthető, primer médiumon, a színpadra állításon túl a kastély jelmezbe és kellékbe öltöztetésével (gyógyszerek, orvosi eszközök, és az érkező közönség közt elvegyülő jelmezes szanatóriumlakók, vagy például a beteglátogatás rendjét tartalmazó tábla, amelyen nem mellesleg az előadások időpontjai voltak feltüntetve), valamint az igényes műsorfüzetbe írt rövid, kedvcsináló bevezetővel. A két utóbbi kommunikációs csatorna okosan felkészíti a nézőt arra, amire a színpadon számíthat. És – a kiváló megvalósítás mellett – bizonyára ennek is köszönhető, hogy a nem túl ifjú, vidéki operalátogató közönség óriási tetszéssel fogadja az eladást. Pszichiátriai szanatórium ide, pszichiátriai szanatórium oda.

Don Pasquale itt nem a vén agglegény, hanem – anyakönyv szerinti életkorát tekintve – alig negyven éves, „intenzív” életmódot folytató szenvedélybeteg, akinek a pia, a pirulák, a drog, az átmulatott éjszakák és körülbelül három szifilisz után biológiai kora inkább hatvan (és akkor az életkort tekintve már mindjárt meg is érkeztünk az „eredeti” Donizettihez). Hogy hogyan festhet a főszerepet alakító, fiatal és fess Leszek Solarski így, arról az emlékezetes teljesítményt nyújtó Patricia Lehner sminkmester gondoskodott.

Nem kívánom és nem is tudnám a pezsgő rendezést a maga teljességében rekonstruálni, elmesélni és értékelni, inkább egy fő vonulatot szeretnék kiemelni, amely egyben Némedi Csaba egyik tipikus rendezői névjegyét is jelenti. Rendezéseiben mindig van egy-egy, vagy akár több kiemelt kellék, amelyet tudatosan végigvezet a darabon. A Don Pasqualéban ilyen volt például a kényszerzubbony és más kényszermotívumok. Ha belegondolunk, a Don Pasquale nem más, mint komikus díszletbe bujtatott kényszerhelyzetek sokasága. A kényszerspirál elindítója maga Don Pasquale, aki minden jó tanács ellenére nem tágít nősülési szándékától, Malatesta – látszólagos – asszisztenciájával Ernestóra kényszeríti az akaratát és lemondatja unokaöccsét az örökségéről, majd a házassági szerződéssel maga kerül olyan kényszerhelyzetbe, amelynek minden negatívumát meg is tapasztalja. A kényszerzubbony először akkor kerül elő, amikor áriájában Ernesto siratja sorsát, de a szanatóriumi gondozott helyett végül magára húzza fel a zubbonyt, érzékeltetve saját helyzetét. Az öröklésről való lemondó nyilatkozatot pedig – a Pasquale által dugiban összegyűjtött és a „vénember” által neki beadagolt – gyógyszerek hatása alatt írja alá. Akkor pedig, amikor tanúként szignózza Norina és Pasquale házassági szerződését, Malatesta vezeti a kezét (a pszichikai és a fizikai kényszer színpadi megjelenítése).

A jogi laikus néző számára is egyértelmű: mind az örökségről való lemondás, mind a házassági szerződés érvénytelen. Utóbbi meg is semmisül, amikor Geraldino, a rangidős szanatóriumlakó még meg is eszi a nyilatkozathordozó papírt. És hogy miért tartom mindezt zseniális rendezői húzásnak? Azért, mert egyszerre két alapvető funkciót is képes betölteni: a kényszerhelyzetek képi ábrázolásával a darab eredeti dramaturgiai mondanivalóját hozza a felszínre, teszi ezt vígjátéki eszköztárral, másrészt pedig mindennek világos elidegenítési funkciója is van. A semmis szerződések már abban a pillanatban emlékeztetik a nézőt, hogy mindez csak játék, nem kell a szanatóriumot komolyan venni, Ernesto lemondása és a házassági szerződés érvénytelen, nagy baj a végén tehát nem lehet. Az elidegenítést mesterien segíti a szolgálók kórusa (Wiener Kammerchor), akiket a szanatórium ápolószemélyzete kényszerzubbonyban táncolva alakít a színpadon. Az emblematikus ruhadarabot a betegek helyett az ápolók viselik, a szerepcserével újból emlékeztetve a közönséget: ez csak egy tréfás játék. És bocsássák meg, ha a jogász is szól belőlem, amikor a „repül a pénz” strófában megint a zubbonyba öltöztetett kényszermotívumot fedezem fel, hiszen a Norina által felhalmozott tengernyi számla mögött bizony kikényszeríthető pénzkövetelések állnak.

Némedi koncepciója kiválóan működik, a közönség sokat kacag, az énekesek pedig lubickolnak a színpadon. Leszek Solarski erőteljes, kissé érces basszus birtokosa, a szólamot kitűnően győzi, és nagyon jól adja a slampos macsót, akinek Sofroniát magába kellene habarítania. Első találkozásuk (Norina: „Un uomo!”) emlékezetes színpadi beállításán hahotázik a közönség. Rodica Vicát Donna Annaként láttam-hallottam két éve, akkor túlexponáltnak éreztem az éneklését. Ilyen panaszom most nem lehet, az olaszosan csengő, szép voce a megszokottnál ugyan drámaibb hangadású Norinát költ a színpadra, de ha valaki a minden egyes zárlaton bombabiztosan megzengetett háromvonalas D-k és F-k után még mindig a csicsergő szubrett Norinát hiányolta, hát tegye. Drámai koloratúr Norinát igen ritkán hallani, viszont csöppet sem hat idegenként a pszichiátriai szanatórium világában. Mondhatnánk, a fachváltás passzolt a rendezői koncepcióba. Lobbanékony, magával ragadó éneklését és szerepformálást néhol viszont alacsony intonáció zavarta.

A Malatesta doktort éneklő Mark Zimmermann világos lírai baritonja kiváló kontrasztként hatott Solarski nyers basszusa mellett. Zimmermann átlagon felüli intelligenciával énekel és olyan technika birtokában van, amellyel még a támadó hurut esetén is szeplő nélkül képes énekelni egész este. A slampos Pasquale mellett hitelesen jeleníti meg a jól fésült, trendi szemüveges, tudálékos doktort. Hadarókettősüket ovációval fogadja a közönség, kötelező a ráadás. A szereplőgárdából Miloš Bulajić volt az egyetlen, akivel nem igazán tudtam mit kezdeni. Ernesto szerepe nem igazán hálás, ámde legalább piszok nehéz. Bulajić a szólam buktatóit illetően kiválóan helyt áll, a feszített tessiturát nagyon jó bírja, magasságai bombabiztosan és kellő fénnyel szólalnak meg. Középen viszont csúnya és nazális a hangszíne, alakítása pedig nem hagy különösebb nyomot maga után.

A kirchstetteni operaprodukciók nagy rutinnal bíró karmestere, Hooman Khalatbari ezúttal a bel canto specialista Virtuosi Brunenses élén vezette az előadást. A zenekar 2008 óta működik közre a Bad Wildbad-i Rossini-fesztiválon és számos bel canto ritkaságot megörökítő, világsztár énekesekkel készült CD-felvételen muzsikál. Micsoda nyereség ők a kirchstetteni fesztiválnak!

A szanatórium lakóit – mint mindig – most is Gianpiera Bühlmann öltöztette, Norinára álmodott kék kosztümje után kapkodnának a divatházak. Az is lehet, hogy a szolgálók kórusában az ő ruhaszámlája is felbukkant?

(A fotók a próbákon készültek. KlassikFestival Schloss Kirchstetten: Stephan Häusler.)