Dirigens és tenorista diadalmenete (Álarcosbál-előadás Szegeden)

2011. március 18, 19.
Szeged
Szegedi Nemzeti Színház

VERDI: Az álarcosbál

*

Komoly kételyekkel foglaltam helyet 18-án este a szegedi Nagyszínházban.
Mintegy két héttel korábban Prágában három egymást követő estén három vidéki cseh operatársulat produkcióját láttam - vajon hogyan viszonyul ezekhez a szegediek által nyújtott színvonal? Aztán: szabad-e, lehet-e három nap alatt háromszor elénekelni Ameliát és Riccardót? S találok-e tavalyi élményeimhez, emlékeimhez képest valamiféle "mentséget" a rendező, Bodolay Géza számára?

Az utóbbi teoretikus kérdésre a legegyszerűbb a válasz: nem.
Bodolay rendezését többen, részletesen górcső alá vonták a bemutatót követően. Ahogy korábban, most is diffúznak, sokszor illogikusnak tartom. Lehet vitatni a balett előtérbe helyezését, tagadhatatlan azonban számos sutaság, feleslegesség - a III. felvonás alatt többször is megjelenő fiúcska (tudom, végy egy kisgyereket vagy egy kutyát, a siker biztos), a négy Verdi-alteregó, a Riccardo meggyilkolása utáni pokolgép stb.
Rendben, fogalmazhatunk úgy is: Bodolay koncepciója egy nagy geg.
Gegsorozat.
Gegsorozatok paródiája.
Gegsorozat-paródia karikírozása.

A tisztesség kedvéért hozzá kell tennem: sokaknak - persze nem a veterán operalátogatóknak, hanem főleg fiataloknak - tetszett (amiben nagy szerepe lehetett Kentaur díszletének is, a látványvilág revübe, musicalbe hajlik). Ha van létjogosultsága e rendezés repertoáron való tartásának, akkor az a fiatal korosztály megérintése, operába való szoktatása.
Még akkor is, ha (hogy is fogalmazzak) megalomániás(?) elszörnyülködtető(?) vagy egyszerűen orwelli(?), hogy a rendező neve az esti szereposztás-kiíráson csak mint Bodolay szerepel, sic, keresztnév nélkül, vastagon szedett betűkkel.
Kentaur esetében ez érthető, márkanév, nem véletlenül.
A Szegedi Nemzeti Színház drámai tagozatvezetője esetében azonban az általa az opera világában eddig le (nem) tettek némi szerénységet kívánnának.

Az előadás zenei kvalitásaihoz kétség sem fér, bár egyik kételyem beigazolódott: Farkasréti Mária (Amelia) az utolsó estét nem tudta vállalni, helyette a fiatal Horváth Orsolya ugrott be (az est dirigense igazi gentleman módjára jelentette be a változást: a zenekar feladata az énekesnőt kísérni, a publikum pedig kérettetik, fogadja szeretettel).
A beugrás nagy bravúr volt, egyetlen elkésett belépéstől eltekintve hiba nélkül szólalt meg a szólam, eleinte persze afféle leckefelmondásként, ám a művésznő sose énekelte a szerepet színpadon, s utoljára egy éve próbálta. A hangnak nincs egyéni színe, hiányzik belőle a morbidezza - Farkasréti egyik nagy erénye - vivőereje közepes. A muzikalitás, színpadi megjelenés elsőrendű.
Reményekre jogosító szereplés volt.
Farkasréti még mindig visszakapaszkodóban van egy vokális krízisből, ezt leginkább a fojtott-préselt magasságok jelzik, ebben talán pszichés komponens is lehet, hiszen kettősben-jelenetben énekelve a technika biztosabbnak tűnik. Ami nem csak megmaradt, de árnyaltabbá, finomabbá vált: dallamformálása, intelligenciája, kisugárzása.

Geiger Lajos (Renato) ha nem is fényévnyire, de mérföldekre áll a szereptől. A hang inkább Papageno, netalán Silvio, világos-száraz, mindehhez fenotípusát is társítva idősebb szegedi operarajongók minden bizonnyal megértik, ha az jut eszembe, itt a "Gólya" reinkarnációja. A zenei műveltséghez azonban őnála sem fér kétség.
A "helyi erő", Kelemen Zoltán csak egyetlen estét kapott, vokálisan és játékban egyaránt meggyőzőbbnek bizonyult pesti kollégájánál.
Nánási Helga (Oscar) egyre sikeresebben folytatja a Berdál-Vámossy-Vajda-féle szegedi hagyományt.
Szükségmegoldásnak tűnt a két Ulrica (Erdélyi Erzsébet, Magyar Szilvia - előbbi magasságát utóbbi mélységével mixelve egész jó voce jönne ki. )
A kisebb szerepekben korrekt alakításokat hallhattunk, eltekintve Silvanótól - tavaly olyasvalaki énekelte, akinek már nem volt hangja, a szerep jelenlegi alakítójának soha nem is lesz (emlékszik rá valaki, hogy huszonéve ezt a nyúlfarknyi szólamot Szegeden bizonyos Gurbán János énekelte? Sic transit...)

S akkor, last but not least, az a két művész, akik az estéket diadalmenetté tették.
László Boldizsár szombatra nemhogy elfáradt volna, még frissebben, nagyobb elánnal, könnyedebben énekelt, mint előző nap. Bár operaénekesi pályáját kezdettől fogva tisztelettel és becsüléssel követtem, most győzött meg igazán, "az emberélet útjának felén" megérte váltani. Valószínűtlen, hogy ma magyar tenorista ilyen színvonalon el tudja énekelni Riccardót (lehet, hogy nagyobb hanggal, vagy vehemensebben igen, de ily sok finomsággal, árnyalással valószínűtlenül - és László hangja ott nyílik, ahol legtöbb fachkollégája elkezd megpusztulni). Csak bizonyos kurtbaumi modorosságoktól szabaduljon meg játéka - nem, benn nem esett az eső, csak kinn zuhogott.

Az egész előadás lelke, motorja Pál Tamás volt. Sokáig gondolkodtam, beszámolómnak a "Giuseppe Verdi - Pál Tamás: Un ballo in maschera" címet adom. Érdekes koincidencia: pár nappal korábban kaptam meg a Met egy 1959-es Ballo-előadásának a felvételét, az akkor 29 esztendős Thomas Schippers irányításával.
A két maestrót, az előadások idejét tekintve, közel kétgenerációnyi korkülönbség választja el, mégis, sok tempójuk közös - ám ami Schippers esetében sokszor loholásnak tűnik, Pálnál elementáris erő, drámaiság, izgalom.

S noha pont a II. felvonás kettőse alatt villan eszembe, hogy jó sokat kell Szegeden aludni, mire ismét operát láthat itt az ember (áprilisban mindössze egy Operagála lesz, míg Temesváron négy különböző darabot is játszanak, Újvidéken hat estén a Pikk dáma, a Rigoletto és a Viva la Mamma...), elbűvöl, ahogy Pál keze alatt a C-dúr főszakasz szól, a ppp hárfa és az ugratott vonóval játszott kíséret, a pianissimo fafúvókkal. Ez az előadás számomra átírta a zenetörténetet - nem az Álarcosbál Verdi Trisztánja, fordítva: a Trisztán Wagner Álarcosbálja.