Darabtemetés két hangra – Puccini: Tosca
2015. november 21.
Erkel Színház
Floria Tosca - Lukács Gyöngyi
Mario Cavaradossi - Hector Lopez Mendoza
Báró Scarpia - Alexandru Agache
Cesare Angelotti - Cserhalmi Ferenc
Sekrestyés - Hábetler András
Spoletta - Haramza László
Sciarrone - Káldi Kiss András
Börtönőr - Kovács Pál
A Magyar Állami Operaház Ének- és Zenekara
vez.: Kesselyák Gergely
Darabtemetésre gyűltünk szombaton este az Erkel Színház szépen megtelt nézőterén. Sosem igazán vidám aktus az ilyen, főleg, ha hozzánk közel álló produkciót muszáj(?) búcsúztatni. Nem volt ez mindig így. Az akkor még főiskolás Nagy Viktor operai bemutatkozó rendezése több, mint huszonhét esztendeje került színpadra. Eleinte nagyon nem szerettük, túlságosan belénk ívódott Békés András archaikusan nemes, 1962-es datálású produkciója. (Úgy tűnik, a Toscák kihordási ideje bő negyedszázad, s nincs mit tenni.)
Nagy Viktor rendezése ugyanis nem tett sok újat hozzá a mű recepciótörténetéhez és összehasonlítva a korábbival, néhány ponton határozottan alulmaradt. Azután – ahogy múlt az idő – szép lassan egymáshoz szoktunk, darab és közönség. Összecsiszolódtunk, elfogadtuk egymás hibáit. Ha majd egyszer nyilvánosan lehet kutakodni az előadásokban, pontos számot is tudunk, de 150 és 200 közé taksálom az azóta lezajlott előadások számát. Nem kevés. Ebben az összecsiszolódásban sok szerepe volt jeles énekesek egész seregének, akiknek esélyük volt arra, hogy személyiségükkel kitöltsék az esetleges rendezési hézagokat.
Itt van mindjárt Lukács Gyöngyi. Ha jól emlékszem, 1989/90 táján állt be a címszerepbe, s eszerint – bármily meghökkentő is – cirka negyedszázada viseli Floria Tosca varázslatos kosztümjeit, ami már önmagában is meggyőző teljesítmény. Kezdetben vadócosan közelített a szerephez, s ebből máig sokat megőrzött. Öntörvényű, de végtelenül tiszta hősnő, aki kizárólag saját elvei szerint próbálna élni. Ebben a Toscában a művésznői attitűd csak álarc, ami nyomban lehámlik, amikor a női, asszonyi mivoltát akarják kikezdeni. Ez alatt bujkál, nem is olyan mélyen az az igazi, féktelen szenvedély, ami oly sajátossá teszi alakítását. Persze az a felfogás igen megnehezíti a Scarpiák dolgát. Nem lehet holmi nyegle, könnyedebb felfogású, pusztán cinizmusra építő szemlélettel Lukács partnerének lenni, mert nyomban hiteltelenné válik a történet. (Láttunk már olyat, amikor énekesnőnk „reggelire megette” a súlytalan, személyiségmorzsákkal alig létező rendőrfőnököt.)
Ezen az estén viszont igazi dúvad állt előtte és előttünk báró Scarpia jelmezében: Alexandru Agache. Agache hőse egyszerűen lenézi a világot. Ismerünk ilyet, egyes egyedül a hatalom érdekli, s mindent, ami ennek útjában áll elsöpri. Nem az elegáns és snájdig Scarpiát hozza, agresszív és durva, amire szüksége van, szimplán elveszi. Agache titka a hanghordozásában van, ami lekezelő és szándékoltan félelmet keltő. Toscához is csak a szükséges minimum erejéig kedves, meg akarja szerezni, hogy utána eldobhassa. Tosca és Scarpia párviadaláról szólt ez az este, szikrázó összecsapásuk elképesztő szenvedélyeket kavart, melyet visszafojtott lélegzettel szemléltünk. Két egyenrangú fél volt a színen, a darab ismeretében sem voltam biztos a végkimenetelben, ami kivételes csillagórákon fordulhat csak elő.
Az, hogy Tosca szerelmes is, sajnos csak mellékszálként bukkant fel ebben az előadásban. Ennek oka elsősorban, hogy a Cavarradossit langyosan megszemélyesítő Hector Lopez Mendoza semmilyen mélyebb érzelmet nem tudott közvetíteni. Kellemes mosolyú, jól táplált szépfiú, sem lírai, sem drámai vénája nem különösebben kiemelkedő. Két, hangi képességeiknek csúcsán járó partner mellett bántóan szembetűntek elsápadó és érctelen magasságai, üres és tompa középhangjai. Kivégzésekor hatásosan zuhant el, ezen túl jelentősebb színpadi erényeket sem tudott felmutatni.
Két jeles karakteralakítás tette teljesebbé az előadást. Haramza László Spolettáját lassan két évtizede figyelem. Először a 90-es évek második felében, a pécsi Tosca-előadásban tűnt fel a sunyi és az előmenetel érdekében minden gazságra képes kisember félelmetes operai ábrázolásával. Amikor a színen van, minden mozdulata ezt szolgálja. Hábetler András Sekrestyésként fantasztikus emberismeretről tesz tanúbizonyságot. Apró gesztusok egész sorozatával teremti meg az együgyű, naiv templomszolga figuráját, külön játékát az elemózsiás kosárral színházi stúdiumokon tanítanám.
Kesselyák Gergely lendületes dirigálásában elsősorban a mű verista elemei kerültek előtérbe. A közönség hosszú és kitartó vastapssal búcsúztatta az idei évad utolsó Tosca-előadását és ha az operai direkció végrehajtja a már korábban vázolt elképzeléseit, akkor Nagy Viktor rendezését is.
