Csakis a metódus, csak a metódus! (A Hoffmann meséi Miskolcon)

2007. február 15.
Miskolc
Miskolci Nemzeti Színház

OFFENBACH: Hoffmann meséi

Olympia - Vermes Tímea
Giulietta - Seres Ildikó
Antonia - Kertész Marcella
Stella - Radnai Erika
Miklós - Mester Viktória
Antonia anyja - Molnár Anna
Hoffmann - Vadász Zsolt
Spalanzani - Domoszlai Sándor
Nathanael - Boncsér Gergely
Crespel - Kincses Károly
Luther - Irlanda Gergely
Andrés / Cochenille / Pittichinaccio / Ferenc - Rozsos István
Lindorf / Coppélius / Dappertutto / Miracle - Sándor Árpád
Hermann - Kolozsi Balázs
Schlemil - Demeter Sándor
A Miskolc Nemzeti Színház zenekara, énekkara és kijelölt tánckara
Vez.: Váradi Katalin

Díszlet: Zeke Edit
Jelmez: Laczó Henrietta
Rendező: Halasi Imre

Népszerű mű Jacques Offenbach utolsó (s voltaképpen egyetlen igazi) operája, a Hoffmann meséi. A szintúgy darabkedvelő krónikásnak röpke évtized alatt a negyedik változatot sikerült vidéken megtekintenie. Debreceni Csokonai Színház, Szolnoki Szigligeti Színház, Szegedi Szabadtéri Játékok, és most Miskolci Nemzeti Színház. Bár a vidéki színjátszás tényleg sanyarú helyzetéről sokan esszéket tudnánk írni, ez szerencsére nem vette el a bátor direktorok kedvét, hogy újra és újra műsorra tűzzék e problémás remekművet. Miskolcon olyannyira nem, hogy maga Halasi Imre vállalkozott a macerás darab színrevitelére.

Ugyanis a Hoffmann tényleg nem piskóta! Csak felsorolásszerűen: a történet bár átlátható, de rém szövevényes. Nem árt, ha a rendezőnek van \"mondanivalója\" a műről, ugyanis az kifejezetten igényli az értelmezést. A darab zenei igényessége a legnehezebb művekével vetekszik. A hatásos előadáshoz nagyszámú kórus és statisztéria, látványos díszletek és változatos jelmezek szükségeltetnek. No és kell még vagy hat kitűnő énekes, akik egyben remek (vagy legalább az átlagos operistáét meghaladó) színészi eszköztárral bírnak, s rendelkeznek egyfajta kisugárzással, amit a derék angol valahogy úgy hív, hogy personality, azaz Személyiség. (A hat énekes csökkenthető, ha van a színháznak oly szopránja, aki a hármas/négyes női főszerepet egymaga elfújja, de ez a kisebbfajta csoda kategóriáját jelentené, ha jól emlékszem, idehaza az elmúlt évtizedekben ilyen összesen egyszer fordult elő - ne is titkoljuk: Kukely Júlia személyében.) És persze: munka, munka és munka.

(\"No de ez mind nem rontja kedvem...\")

Bár a január 26-i bemutatót lekéstük, úgy vélem, a produkciónak csak használt a premierfeszültség nélküli (azaz könnyedebb) hangvétel. És persze - mert Magyarországon vagyunk - ezzel párhuzamosan a mérleg másik serpenyőjében nyomban megjelent a zenei lazaság, de erről majd később. Annyi előrebocsátható, hogy az imént említett \"munka, munka és munka\" igenis megvalósult, Miskolcon tisztességes, korrekt és alapos rákészülést tükröző produkciót sikerült felmutatni.

Eléggé tudathasadásos állapot lehet, ha a direktor egyben operarendező is. Rendezőként jó lenne a látványos produkció érdekében minél jelentősebb anyagiakat összpontosítani a darabra, igazgatóként viszont jó lenne kézben tartani a halmozottan költséges vállalkozást, mielőtt a fenntartó seggbe rúgja túlköltekezés miatt. Szóval, nem irigyeltem Halasi Imrét a keskeny pallón egyensúlyozásért!

(\"A hiba egészen más!\")

Halasi a Giulietta-kép kivételével (amelyik végül is szinte díszlet nélkül zajlik) végig egy díszletben játszatta a darabot. Ha akarom, borospince, vagy várudvar, netán díszes bálterem, esetleg szobabelső. Zeke Edit díszlete jól és könnyen variálható volt, ugyanakkor hatásosan sugározta a kissé nyomasztó, de olykor látszatvidámsággal ellensúlyozott mű ellenmondásos szellemiségét. Laczó Henrietta jelmezei számomra túlontúl semlegesek és időtlenek voltak, ez alól csak a főszereplő hölgyek (Olympia, Giulietta, Antonia, Stella, valamint Miklós, hogy a záró poént lelőjem) voltak kivételek - nyilván nem véletlenül.

A rendező ebben az ezer változatban játszott operában az Antonia-képet a harmadik felvonásra tette, melyet a műsorfüzetben elég szemléletesen indokol: \"...Olympiáról kiderül, hogy csak egy játékbaba, nincsenek igazi érzelmei. Ennek ellenpontjaként következik a túlhajszolt érzékiség, minden, ami bódulat, kábulat, illúzió. Végül pedig megtalálja az igazi élményt, a valódi szerelmet...\" A darab az idehaza ismert változatban, és (ez a nagy érdem:) húzás nélkül került színre. Ráadásul a Miskolci Nemzeti Színház kettős szereposztásban tálalja a Hoffmannt.

(\"Hogyha tán kiderül, hogy nem sikerül, S félrecsússzan a hang...\")

Sőt, a címszerepben akár három énekes között választhatnánk. Vidéken a mezei néző csak a színház előcsarnokában értesülhet arról, aznap este kit is hall/lát. (Ez az Internet korában kissé elavultnak hat, de sajnos nemcsak miskolci specialitás.) Ezen az estén nekünk Vadász Zsolt jutott. Korban és alkatban akár remek Hoffmann lehetne, sajnos hangi képességei ebben jelentősen gátolják. Hanganyag még lenne, de a szükséges technika hiányzik. A magasságokra csúszkálva érkezik, ahogy telik az idő, egyre később ér fel, s egyre kevesebb támasszal. Tulajdonképpen már annak is örülni kellett, hogy végigénekelte a megterhelő szólamot.

(\"Dalolok én vígan tovább!\")

Az örök ellenség, Lindorf, Coppélius, Dappertutto és Miracle négyes főszerepét Sándor Árpád keltette életre. (Legutóbb a kolozsváriak meseoperájában, A brémai muzsikusokban láttam, ott is remek volt.) Nagy ígéret! (Csak el ne kiabáljam.) Persze jóval fiatalabb a szerep által megkívántnál, így olykor úgy tűnik, mintha egy/két számmal nagyobb ruhában/cipőben lenne. Ilyenkor csak gonoszkodik, nem gonosz igazán. De benne van a lehetőség egy nagyformátumú alakításra. Jó lenne szemmel tartani pályájának alakulását. S egy tanács: a hírhedt Gyűrűária magas záró hangját (gisz!) egy ilyen tömör mélységgel rendelkező énekesnek nem muszáj kiénekelnie!

S a hölgyek szép sorjában: Olympia kényes szólamában kellemes meglepetést jelentett Vermes Timea. Nem nagy, de szépszínű, csengő hangján tisztán intonálta a Babaáriát, s ráadásul a nehezebbik (értsd: magasabbik) változatot. Fegyelmezett és konzekvens játéka pedig egyenesen élményszámba ment. Bravó! (Apropó! Ha Spalanzani mester - Domoszlai Sándor remek kabinetalakítása - folyton a fizikát emlegeti, vajh miért injekcióval turbózza föl a \"lejárt\" babát Cochenille? Kiderül, hogy mégiscsak \"kémia\"?)

(\"Bár a dalolás nehéz nagyon!\")

Giulietta pikáns szerepét Seres Ildikó énekelte. A művésznő nem kis kitérővel érkezett az opera műfajához. Számos kitűnő prózai alakítás, sikeres operett- és musicalszerepek után a velencei kurtizán szólama hallhatóan megterhelést jelentett számára. A sűrű hangszerelés helyenként (főleg a középregiszterben) el-elfedte hangját. A \"hintás\" Barcarolában további hátrányt jelentett, hogy a hang zöme a zsinórpadláson landolt. Ennek ellenére alakításával hibátlanul hozta az áldozatait kizsákmányoló, de egyben szintén áldozat összetett figuráját.

Antoniával, Kertész Marcellával kapcsolatosan legszívesebben felfüggeszteném a véleményalkotást egy későbbi találkozásig. A mélyen átélt alakítás ellenére ugyanis a szólam felső kvartja olyannyira feltörhetetlen diónak bizonyult számára, hogy erősen gyanítom, az előadást betegen vállalhatta. (Ez is a vidéki énekeslét egyik sajátossága.)

(\"Jól forgatom deli alakom, bár a tánctudás nehéz nagyon!\")

Andrés, Cochenille, Pittichinaccio és Ferenc négyes karakterszólamát Rozsos István négy évtized rutinjával, a szükséges technika birtokában könnyed fölénnyel abszolválta. Ugyanakkor alakítása feltűnően kilógott a többiek összeszokott csapatjátékából. (Egy elegáns úr Pestről?)
Fontos volt még Antonia apja szerepében nemes formálásával Kincses Károly.

Miklós sok jelenlétet igénylő szerepét Mester Viktória minden nehézség nélkül, szépen és elegánsan hozta. Úgy tűnt, hogy a darab különösebb rendezői truváj nélkül fog zárulni, amikor a záró képben, a Stella által is elhagyott és elázottan heverő Hoffmann mellett megjelent Miklós, kibontott hajjal, női ruhában. Halasi Imre úgy érezte, hogy a bohém költő állandó társaként jelenlévő és nadrágszerepben éneklő mezzo az igazi társa. Kár, hogy az alkotók kevés kapaszkodót hagytak az ötlet kibontásához!

(\"Tra-la la la, la-la-la-la, la-la-la-la\")

A Miskolci Nemzeti Színház Zenekara elég alacsony vonóskari létszámmal, de tisztán, és a vidéki reperoárjátszásnál (sajnos) megszokott lötyögésekhez képest egységes hangzással szolgálta az ügyet. Váradi Katalin határozott kézzel irányította a darabot. Végzetesen soványnak bizonyult viszont az Énekkar (karigazgató: Regős Zsolt), elsősorban hangzásban. Az alsó és felső szólamok hiánya egészen tragikusnak tűnt, s feltűnően sokszor kerültek fáziskésésbe a színpad egyéb részeihez és a zenekari árokhoz képest.

Ha összegzést keresünk, hát itt van Ferenc oly tanulságos dala. A mindig készséges, ámde töksüket inas konklúzióját akár előadásunk számos létrehozója/közreműködője joggal vonatkoztathatja magára.

(\"Csakis a metódus, csak a metódus!\")