Catfish Row a Dóm téren - Porgy és Bess Szegeden

2013. augusztus 9.
Szeged – Dóm tér

George Gershwin: Porgy és Bess
Porgy: Richard Hobson
Bess: Angela Owens
Crown: Stephen Finch
Serena: Anne Fridal
Maria: Stephanie Beadle
Sportin’ Life: Reggie Whitehead
Jake: Thomas Elliott
Lily: Jeanette Blakeney

Szegedi Szimfonikus Zenekar
vez.: Stefan Kozinski
Rendezte: Susan Williams-Finch

Általában nem rajongok a szabadtéri hangversenyekért és a mikroport használatával külön is gondjaim vannak. Komoly ok kell, hogy utazzunk.

De komoly ok gyakran adódik!

Először is, a Szegedi Szabadtéri Játékok mégis csak más! A Dóm térnek hasonlíthatatlan hangulata van.

Aztán a fontosabbja, legalábbis a feleségem mondta: „A Porgy és Bess kötelező anyag a gimnáziumokban, önálló tétel az érettségin - és én húsz éve tanítom is. De még soha nem hallottam.”

Nem tehet róla!

Én éppen annyival vagyok idősebb, hogy még éppen ott lehettem az Erkel színházban, úgy 73-74 környékén, de ennyi idő alatt sajnos már az én legendás memóriám is eléggé megfakult. Aki azóta szerette volna élőben megismerni, annak nem volt sok esélye. Tudjuk persze, hogy a jogok örökösei már nem engedélyezik azt, hogy fehér szereplőkkel adják elő ezt a művet, de ez biztosan nem az egyetlen komoly korlát a mű hazai bemutatása előtt, amúgy is vannak fájdalmas hiányok a koncert- és operakínálatban.
Ha már az amerikaiakról van szó: mikor és hol ment például Ives-tól az (amúgy gyönyörű) Megválaszolatlan kérdés, Coplandtól az „Appalachian spring”? Esetleg Grofé, vagy pláne a kortársak? Gyakorlatilag soha, senki nem játssza őket, pedig ugye, az nincs sehol előírva, hogy Elliott Carter vonósnégyeseit kizárólag indiánok játszhatják...

A marketingnek mindenesetre hangsúlyos része volt a szerzői jogok tulajdonosainak bornírt döntése: „kihagyhatatlan, vissza nem térő lehetőség kiváló new yorki társulat előadásában megtekinteni a művet.”

A döntésnek mindenesetre nem sok értelmét látjuk, tömörebben: marhaság!
Erre kár is lenne több szót vesztegetni, újságunk vonatkozó fórumaiban „Cilike” tapintott rá a lényegre: Gershwin se volt színesbőrű. (Igen, puszta tiszteletből egy orosz-zsidó származású zeneszerző írta meg a legismertebb afro-amerikai operát. - És egy emigráns cseh rendező forgatta a legamerikaibb filmet. Így utólag talán nem nehéz belátni, mennyire lett volna szerencsés ezeket adminisztratív eszközökkel megakadályozni...)

Hogy aztán végül milyen lett a Porgy és Bessre szakosodott, valódi afro-amerikai társulat előadása?

Nos, nagyon nehéz leírni: már megint lesz sok egyfelől és még sokkal több másfelől. Hiteles, pláne „hivatalos” beszámolóért én is máshová fordulok.

Röviden: volt sok olyan bajom, ami miatt az estét, mint operabemutatót értékelhetetlennek tartom, viszont már megint nagyon jól éreztük magunkat Szegeden.

A mikroport már önmagában sok baj forrása, a hang nem csak terét, saját vivő- és hatóerejét veszíti el, hanem intimitását is. Súlyosbodott a helyzet annyiban, hogy a hangosítás legfeljebb hangerejében volt kielégítő, a minősége operai- komolyzenei élmény közvetítésére teljesen alkalmatlannak tűnt. Több helyről szóló monó hangot hallottunk. Már a zenekar megszólalásakor nem sikerült megkülönböztetni és beazonosítani az egyes hangszereket, az énekhang alapján pedig megállapíthatatlan volt, hogy a színpadon lévők közül ki énekel. Nagy nehezen, egyes gesztusok és mozdulatok alapján kitalálhattuk, hogy éppen kinél van a szó. Az, hogy a szereplők mikrofon nélkül milyen kvalitásokkal bírnak, nehezen mérhető fel, legfeljebb hangszínből és zenei készségekből lehet következtetni, de felelősen ítélkezni nem mernénk.

Ezzel együtt is úgy vélem, nem sok kiemelkedőt hallottunk. Bess – azaz Angela Owens szopránja kissé vérszegény, de Porgy alakítójára, Richard Hobsonra, színpadon is kíváncsiak lennénk. Interneten nyomozva aztán kiderül, hogy ő valóban sokat foglalkoztatott énekes Amerika szerte, Amonasrótól Rigolettón keresztül Jágóig sok fontos szerepben fellépett már.

Mégis, igazán komolyan vehető teljesítményt egyedül Sportin' Life (Reggie Whitehead) nyújtott. Az ő karakter-tenorja nagyszabású, jók a magasai, viszont minden hősiességet, tartalmasságot nélkülöz. Míg Hobson klasszikus operai bariton, Whitehead tipikus musical-tenor, aki ráadásul nagyszerűen táncol.

Reggie Whitehead

Talán ez és a felületes, elnagyolt rendezés teszi, hogy komolyan elgondolkodom, mi is valójában a Porgy és Bess? A történet drámaisága ízig-vérig operát sugall. A könnyen elkülöníthető dalok viszont igazi musical slágerek. Gershwin igyekezett ezeket operai módon összekötni, és az egészet végigkomponálni, de zeneileg éppen ezek a „kötőszövetek” a kompozíció leggyengébb részei és nem biztos, hogy ezen egy részletezőbb, invenciózusabb rendezés sokat segített volna. Nehezen múlik a „kár érte” érzésem. Az egész mű ugyanis alapvetően értékes, tele van gyönyörű jelenetekkel, de az egész nem telepszik úgy rám, nem foglalja el úgy az eszemet és szívemet, mint ahogy azt egy jó opera teszi.

Jelenleg nem sok esély van arra, hogy különböző színrevitelek egymással versengve tegyék hitelesebbé, tartalmasabbá a Porgy és Bessről kialakult képünket, de hogy egyáltalán beszélgethetünk róla, hogy a darab kapcsán az előadás után jót vitatkozhatunk egy közeli sörözőben, az egyértelműen a Szabadtéri Fesztivál érdeme.

Szeged még fesztiválokon és egyéb különleges eseményeken kívüli időszakokban is egészen rendkívüli város, egészen fantasztikus kulturális tartalommal és kisugárzással. Nyilván a síkság, a folyó és a sok kerékpáros okán, de elsősorban mégis a „pezsgés” miatt, jobban hasonlít Amsterdamhoz, mint sok más magyar városhoz.

(Egyszer régen egy bizonyos dunántúli városban egy hangverseny után, este fél tízkor már sehol nem kaptunk enni...)

Szegeden éjjel fél kettőkor még sokan sétáltak az utcákon, és tömegek ültek a kávéházak teraszán, a sörözők kertjeiben. Mi is egy ilyenben ültünk Heiner Lajossal, és megállapítottuk, hogy minden gond dacára, sokkal jobban jártunk egy sok kérdést felvető, izgalmas ritkasággal, mint egy „szabványos” szabadtéri produkcióval.