Bumm a fejbe! - A holtak házából Bécsben

2007. május 16.
Bécs
Theater an der Wien

JANÁČEK: A Holtak házából
Rend: Patrice Chereau
Vez.: Pierre Boulez

Az idei Bécsi Ünnepi Hetek komolyzenei szenzációja, hogy 31 év után újra együtt dolgozott a bayreuthi \"Évszázad Ringje\" alkotópárosa, a rendező Patrice Chereau és a dirigens Pierre Boulez. Együttműködésük gyümölcseként kőkemény, precízen kidolgozott előadásban került színre Leoš Janáček utolsó operája, A holtak házából.

Janáček már nem tudta befejezni a Dosztojevszkij-műből készült zenedrámáját, a hiányzó részeket a zeneszerző két tanítványa, Bretislav Bakala és Otakar Zitek írta. A mű talán minden más Janáček-opusznál komorabb: egy szibériai munkatábor mindennapjai cseppet sem leányregények lapjaira illő históriák, A holtak házából szereplőinek reményvesztettsége, kilátástalansága józan ésszel szinte felfoghatatlan.

A darabnak nincs igazi, klasszikus értelemben vett története, és nincs igazi főszereplője sem. Az opera elején megérkezik ugyan egy politikai rab, Gorjancsikov (Olaf Bär), aki akár központi figura is lehetne, de mégsem válik azzá. Sokkal érdekesebb az egybezárt férfiak egésze: a Chereau jóvoltából cseppet sem arctalan tömeg, amely a munkatábor szervezettsége ellenére látszólag céltalanul kóvályog, és amelyből időről időre előtűnnek karakterek, akikre figyelni kell: a tébécében szenvedő, nagyhangú Luka Kuzmics (Stefan Margita), a félbolond Skuratov (John Mark Ainsley), vagy a gyilkos Siskov (Gerd Grochowski), akiknek a narrációi adják az előadás magját. Meg kell jegyezni azonban, hogy ezek a monológok gyakran meglehetősen hosszadalmasak, és zeneileg nem elég érdekesek.

Akad még két figyelemreméltó alak, az egyik egy Aljeja nevű fiatal srác (Erik Stoklossa), akit Gorjancsikov szárnyai alá vesz, ám ő sem tudja megmenteni a mulatozók haragjától. A másik pedig az Öreg rab (Heinz Zednik), aki a szabadságot (?) jelképező madarat rejtegeti. Az előadás érdeme, hogy a figurák pontosan kidolgozottak, amihez a nagy ívű rendezői koncepción túl nyilvánvalóan kellettek a remek énekes-színészek is. Az, hogy nincs igazi főszerep a darabban, azt is jelenti egyben, hogy nincs egyetlen mellékszereplő sem, minden egyes megszólalás, minden rezdülés kiemelt fontossággal bír a mindössze másfél órás (eredetileg három felvonásos, de szünet nélkül játszott) műben.

Az előadás képi világa is lenyűgöző: a díszlet (Richard Peduzzi munkája) meghatározó eleme egy hatalmas, mozgatható betonkaréj, amely kitűnően érzékelteti a bezártságot, ám elég rugalmas ahhoz, hogy a darabbeli történéseknek - például a groteszk pantomimjátéknak - helyet biztosítson. Chereau az énekes szereplőkön túl a színészeket és a kórust is szinte mindvégig mozgatja a színpadon, ráerősítve ezzel az esetlen, körforgásszerű történésekre. Ugyanis a darab végén Gorjancsikov kiszabadulhat ugyan, de a többiek számára másnap minden újrakezdődik.

A zenei megvalósítás méltó a példásan kivitelezett színpadi játékhoz: Boulez csodát tett a Mahler Kamarazenekar muzsikusaival, a viszonylag kevés operaelőadáson közreműködő együttes mindvégig magas hőfokon játszott. A karmester úgy hangsúlyozta túl a zenei szövet brutalitását, nyerseségét, hogy egy pillanatig sem vesztette szem elől az énekeseket, akiket ennek megfelelően mindvégig jól lehetett hallani. Boulez az előadás kísérőfüzetében elmondja, hogy A holtak házából esetében milyen fontos a szöveg. Tanúsíthatom: mindent megtett azért, hogy a színpad-énekesek-zenekar háromszög kényes egyensúlya ne billenjen el az utóbbi irányába.

A Theater an der Wienben mai szóhasználattal élve ütős előadás született, amely még nagyon sokáig foglyul ejti, s nem ereszti el a nézőt.

(A képeket a Wiener Festwochen engedélyével közöljük.)