Benjamin Britten: A csavar fordul egyet

2004. február 17.
Erkel Színház
Benjamin Britten: A csavar fordul egyet

W. H. - Gulyás Dénes
A nevelőnő - Wierdl Eszter
Mrs. Grose - Csavlek Etelka
Mr. Quint - Klein Ottokár
Miss Jessel - Fodor Gabriella
Miles - Ivanics Attila
Flora - Babay Nóra

Videoinstalláció: Tasnádi József
Díszlet: Antal Csaba
Jelmez: Benedek Mari
Rendezte: Kovalik Balázs
Vezényelt: Oberfrank Péter

Úgy érzem magam, mint a hülye sznobok! - mondta egy ismerősöm a szünetben. - Mert azok is vagyunk. - válaszolta egy barátom. - Akkor most megyünk? - kérdeztem. - Á, úgyis maradunk. És maradtunk. Még ötven percre.

Britten operájával a bajok ott kezdődnek, hogy az ember gyereke mindenekelőtt elolvassa Henry James kisregényét. Ez az én esetemben 102, sűrűn teleírt oldalt jelentett. (Diák- és házi könyvtár, Interpopulart könyvkiadó 1995. Külön köszönet érte kalaharinak! - Szívesen. kalahari) Már a második mondatnál tudtam, hogy az angol realizmus fényévekre esik az ízlésemtől, de jólneveltségem tiltotta az irodalmi mű idő előtti letevését. A misztikummal alaposan megpakolt történet aztán nem sokat finomodik operalibrettóként sem. Hogy egészen rövid legyek, tulajdonképpen még mindig nem tudom, miről is szól. Nem tartom magam atomtudósnak, de egy operaszüzsé ennyi előtanulmány után már többé-kevésbé meg szokta adni magát. Ha nem, hát nem. Persze címszavakat, kliséket én is tudnék mondani, de ez még nem egy épkézláb, színpadot követelő történet.

Amit látunk, az valami olyasmi, mintha Stephen King filmforgatókönyvet írt volna Freud életművéből; pszicho- thrillerbe oltott lélekanalízis. S miközben tocsogunk (szó szerint!) a tudattalanban, tobzódunk a szimbólumokban, próbálunk választ találni a megválaszolhatatlan kérdésre: mit is keresünk mi itt? Persze ugyanezt kutatják a darab szereplői is. Ki így, ki úgy próbál választ kapni az élet nagy rejtélyeire.

A legjobban Gulyás Dénes járt. Miután gátlástalanul ízléstelen kék öltönyében hosszasan és jóízűen megvacsorázott a nyílt színen, elénekel egy rövid prológust - mely vázolja az előzményeket -, s akár haza is mehet. Igaz, a szünetig hátralevő jó háromnegyed órát a színpadnak kijelölt medence fölött vagy tíz méter magasan kénytelen eltölteni. Énekelni, a szó eredeti értelmében, nem sokat énekel - főleg falzettben adja elő szólamát -, de az ő szavát legalább érteni. Nem úgy, mint a további, immár hófehérbe öltöztetett szereplőkét.

Ha már a magyar szövegnél tartunk, muszáj megjegyeznem, hogy azokban a ritka pillanatokban, amikor felsejlenek a hallgató előtt a magyar szókincs töredékei, olyan prozódiagyalázó mondatokat hallhatunk, mit \"Istenem!\", \"Nem mertem...\", ahol a második szótagra kerül a zenei hangsúly, s ezzel súlyos szövegértelmezési gondok merülnek fel.

Csavlek Etelka másfél évtizeddel ezelőtt csodálatos élményekkel gazdagította az operarajongókat. Sajnos, hangi állapota ma már arra is kevés, hogy az igen szűk teret kitöltse, s a vékonyan hangszerelt zenekari zaccot átvigye. Egy-egy pillanatra még megcsillantja klasszisa maradékát, s mindezt nagyon visszafogottan, kulturáltan teszi, de ettől még a tények makacs dolgok maradnak. Klein Ottokár kissé orrhangú tenorja, vagy Fodor Gabriella énekesi teljesítménye a kielégítő kategóriába sorolható. Ha nem is falrengető - bár ez estben legfeljebb vásznakról és zsinórpadlásról beszélhetnénk -, de elfogadható.

A két kisgyermeket alakító Babay Nóráról, illetve Ivanics Attiláról eredetileg nem szándékoztam írni, de aztán meggondoltam magam. Ugyanis, abban a pillanatban, hogy egy opera főbb szerepeit elvállalták (különösen igaz Miles kiemelten fontos szólamára), már nem a kedves/ügyes/aranyos/jajdehelyes kategóriába kerültek, hanem egyenjogú részesei bírálatnak és dicséretnek egyaránt.
Sajnos, nincsenek jó híreim. Egyrészt magasak a szólamok, másrészt hiányzik az előadók megfelelő énektudása. Csúnya/fáradt hangon - és igen gyakran hamisan! - énekelnek.

A vokális teljesítmények értékelésekor szándékosan a végére hagytam Wierdl Eszter alakítását. Nemcsak azért, mert a súgó után őt lehetett a legjobban érteni, hanem mert ez az előadás egyértelműen az ő vállain nyugszik. S ha élvezhető valamennyire, az az ő érdeme. Hálátlanul nehéz és többnyire a felső lágéban mozgó szólamát magabiztosan abszolválta, s színészi játékkal sem maradt adósunk. Igaz, az a bizonyos csehovi puska - aki látta, tudja, miről beszélek, aki nem, annak úgyis mindegyJ- túlságosan hamar sült el az első felvonás elején, de legalább fenntartotta a várakozás izgalmát a mű végéig.
Wierdl Eszter az élő bizonyíték, hogy még a Magyar Állami Operaház sem teljesen reménytelen intézmény.

Kovalik rendezése - legalábbis - látványos. Ez sem kis dolog! Óriási, fehér folyadékkal (a gyengébbek kedvéért anyatejjel!) teli medence, benne néhány szintén hófehérre festett használati tárgy (asztal, szék, ágy, zongora), és két, a medence teljes szélességét kiadó, sok méter magas fehér vászon. Ez utóbbiak takarásként is funkcionáló, minden irányban mozgatható és elhúzható vetítőfelületek. Mozgatásuk az előadás legkigondoltabb és legjobban funkcionáló eseménye.

Van még vetítés, izgalmas képi világgal, a párizsi Luxemburg parkból szalasztott csónakmesterek, akik hosszú botjukra szerelt kampóval igazgatják a medencében elhelyezett kellékeket, s szervesülnek az előadással.

Az alkotói szándékkal és annak megnyilvánulásaival nem kívánok vitázni - még egy jó kis sajtóper hiányzik a nyakunkba! - inkább kiemelném a 13 tagú zenekar fantasztikus teljesítményét. Az Oberfrank Péter vezette társaság minden egyes tagja kitűnő, magasan a magyar átlag feletti szólista(!) teljesítményt nyújtott. Köszönet érte.

Végül írhatnék arról is, hogy ezt az előadást ebben a formában semmi sem igazolja az Erkel színpadán. De ennek okáról már több mint eleget nyilatkozott mindenki. Marad egy előadás, melyet, míg a kíváncsiság és a sznobizmus él, alkalmanként 150 nézővel számolva, sokáig lehet majd játszani.

A fényképeket Mezey Béla készítette.