Bayreuth-I beszámoló – Az istenek AI-konya

2026. augusztus 9
Bayreuth, Festspielhaus

WAGNER: Az istenek alkonya

Siegfried - Klaus Florian Vogt
Gunther - Michael Kupfer-Radecky
Alberich - Jochen Schmeckenbecher
Hagen - Mika Kares
Brünnhilde - Camilla Nylund
Gutrune - Magdalena Hinterdobler
Waltraute - Christa Mayer
1. Norn - Anna Kissjudit
2. Norn - Alexandra Ionis
3. Norn - Magdalena Hinterdobler
Woglinde - Katharina Konradi
Wellgunde - Natalia Skrycka
Floßhilde - Marie Henriette Reinhold

a Bayreuth-I Ünnei Játékok Ének- és Zenekara
vez. Christian Thielemann

Bayreuth az idén 150 éves, és ez alkalomra új Ring produkcióval jelentkezett. Süllyesztőbe került hát Valentin Schwarz korábbi, az isteneket modern városi kislakásba beleálmodó rendezése, a konditeremben alsógatyában gyúró Wotan-jával együtt.

A jubileumi produkciót Dr. Sven Friedrich jegyzi, mely a hangzatos "10010110: From Myth To Code" elnevezést kapta. Az alapötlet: ez most nem egy újabb Ring-feldolgozás, hanem az eddigi Ring-rendezések kétségkívül igen változatos 150 évét próbálja meg belesűríteni az előadásba. Fotók, reprodukciók, politikai és kulturális asszociációk, történelmi dokumentumok, modern újraértelmezések afféle kollektív vizuális emlékezetét próbálja felsorakoztatni. Mindezt pedig mesterséges intelligencia segítségével gyúrták össze, hogy az vetített háttérként kísérje az előadást.

Ez volna hát az ötlet, lássuk a kivitelezést! Mint az AI-tól elvárhatjuk, az eredmény nem a Wagner-múzeum anyagának ötletszerű bemutatása. Afféle "gépileg újragondolt" nonfiguratív, formákból-fényekből-színekből álló kompozíciót kapunk, amire a legtöbb esetben azt mondanám, hogy jól illeszkedik ahhoz, ami a színpadon történik. Mindenképpen élhetőbb, mint Schwarz csupa derékszögű üvegacélbetonja, súlyokat emelgető főistenével.

A fő probléma nem is ez, hanem, hogy a vizuális dramaturgia megfeneklik: a vetített képek nem válnak a zene és dráma afféle finom, szépen belesimuló kiegészítőivé. Az úgy négyütemenként váltott háttérképek, többnyire valami teljesen másra asszociálnak, így nagyon zavaróak, sok belőlük. Vizuális szennyezés kategória. Jóval takarékosabban kellene bánni ezzel, egy-egy képet hosszabb ideig, a jelenethez illeszkedően megtartva, a világítással is játszva, finom átmenetekkel. Így inkább emlékeztet egy képernyővédőre, melynek nem sok köze van magához a darabhoz.

És akkor a tartalomról, mert azért konkrétumok is vászonra kerülnek olykor. Ha valamit el nem bírok viselni bármilyen rendezésben, az a biográfiai, történeti utalások. Nem idevalók, nincs keresnivalójuk a színpadon, műfajidegenek. A kardomba tudnék dőlni, amikor öltönyös-nyakkendős urakat látok kivetítve padlótól plafonig méretben, mondjuk egy Brünhilde-Waltraute jelenet kellős közepén. A művészet nem így működik.

A jelmezekkel nem az a baj, hogy rondák (mint valamelyik népmesében, valakit leöntöttek csirízzel és tollban kellett meghempergőznie), hanem hogy mindenkin pont ugyanaz a kosztüm van. Emiatt többnyire nehéz megmondani, hogy a színpadon éppen ki kicsoda. Ami azonban ennél is rosszabb, hogy ez az uniform megjelenés ellehetetleníti a szereplők közti viszonyrendszer feltárását. Sebaj, mert a produkció amúgy erre kísérletet se tesz, a színpadi "játék" statikus, már-már koncertszerű. Az éppen e darabban meg amúgy aktív szerepet betöltő kórus itt most láthatatlan volt. Nézzük az előnyös oldalát, nem kellett még plusz 30-40 szereplőt látnunk abban a borzalmas öltözetben!

De panasznap befejezve, a lényeg a zene maga. Mint Bayreuthban megszoktuk, igen magas szintű élményt kaptunk, melynek élén ezúttal Christian Thielemann állt: szépen eltalált léptékek, arányok, a csúcspontokon a szokásosnál lassabb tempók, melyek azonban szépen kivezetve nagyon ütősek tudnak lenni. Pár helyen viszont kicsit elkapkodottnak éreztem, például az I. felvonásbeli az eskütételnél, amely a darab talán legunalmasabb jelenetének a legizgalmasabb része. Olykor meg a zenekari textúra volt kissé összemosott, nem váltak el a szólamok elég szépen. De ezek csak apróságok, nem érintik a lényeget: szép, organikus zenei építkezés.

Az énekeseket nagyon kell dícsérnünk, különösen a két főszereplő, Camilla Nylund és Klaus Florian Vogt alakítását. Nylund, ahol megszólal, uralja a terpet, elképesztő technikai fölénnyel, ragyogó, telt pianok vagy drámai erővel (de talán nem súlyosan, elementárisan) áténekelt zenekari tuttik tekintetében egyaránt. Különösen meggyőzően éli át Brünhilde haragját a 2. felvonásban, ill. az újra megtalált szerelmet a zárójelenetben.

Vogt, tudjuk, nem a klasszikus értelemben vett wagneri hőstenor alkat, tónusa a könnyedebb, elegánsabb oldalon áll, de elképesztő tisztasággal, empátiával, minden erőlködéstől mentesen énekli végig a maratoni szerepet, egy nagyon emberközeli, nagyon szerethető Siegfriedet adva nekünk.

Nem voltam elragadtatva viszont Mika Kares Hagenjétől: a sötét, kétszínű alak megformálása nem igazán sikerült, az amúgy szép énekhang mögül nem bújt elő a megjelenítendő figura.

Schmeckenbechertől egy nagyon karakteres Alberichet kaptunk, kristálytiszta, helyét prózai színházban is megálló szövegmondással, bár hangjának korábbi elevenségéből mintha kicsit veszített volna itt. A kisebb szerepekben nagyon kellemes meglepetés volt Christa Mayer (Waltraute) és Kissjudit Anna (Első norna).

Mindent egybevéve parádés előadás, egy pillanatig sem unatkoztam, a nettó 4 és fél óra játékidő meglepően gyorsan telt, megérte odazarándokolni.