Bartók + Puccini (A Kékszakállú és a Gianni Schicchi a Miskolci Operafesztiválon)

2010. június 10.
Miskolc
Nemzeti Színház

BARTÓK: A kékszakállú herceg vára
(Cser Krisztián, Rálik Szilvia)

PUCCINI: Gianni Schicchi
(Kálmán Péter, Geszthy Veronika, Farkasréti Mária, Boncsér Gergely, Vadász Zsolt, Fischl Mónika, Konkoly Balázs, Szécsi Máté, Langer Soma, Tóth Adrienn, Magócs Ottó, Dézsy Szabó Gábor, Flier Lajos, Kökény Pál, Aczél Gergő, ifj. Bátor Tamás)

Miskolci Szimfonikus Zenekar
Vez.: Nánási Henrik

Kerényi Miklós Gábor régóta nem rendezett operát. Az Operettszínház jelenlegi direktora korábban számos remek (és néhány vitatható) operaprodukcióval vétette magát észre, de a C'est la guerre 2001-es operaházi premierje óta feltűnően távol tartotta magát a műfajtól. Nem találgatnék ennek okairól, mindenesetre az önkéntesnek tűnő visszavonulásnak az idén vége, a Miskolci Operafesztiválon most bemutatott két egyfelvonásost követően még e nyáron, a szegedi Dóm téren a Carmen vár az energikus rendezőre.

A "Bartók +..." fesztivál az idén is bemutatta Bartók Béla egyetlen operáját, melyhez - némileg formabontó módon - ezúttal Giacomo Puccini legvidámabb opusza, a Gianni Schicchi társult. S bár előzetesen e két opera között nem találtam különösebb kapcsot, az előadáson a két mű frappánsan kiegészítette egymást, s ebben pont a rendező személye, vagy még inkább egységes színpadi gondolkodásmódja volt a kulcs.

A kékszakállú herceg vára ajtónyitogatós történetét Kerényi Miklós Gábor első alkalommal vitte színre. Ő nem kimondottan a Kékszakállú szimbolikus problematikájához ideálisnak tűnő rendező, alkotói eszközei konkrétabbak, szókimondóbbak, vagy ha úgy tetszik, direktebbek annál, mint amit a mű megkíván. A Kékszakállú korszerű értelmezései szinte mind az egyik legfőbb emberi kapcsolat, a férfi-nő viszonylat(ok) boncolgatásában találták meg a mű titkait nyitó kulcsot.

Bár Kerényi jól indított a darabkezdő (és ismeretlenségbe burkolózó) prológgal, a szöveg nem kicsit cinikus tolmácsolásával, a mű első szakaszában túlontúl direkten próbálta megfogni a Kékszakállú ajtói mögött rejtőző titkokat. Számomra nagyon is szájbarágósnak tűnt a kincsestárat villogó fémsorral, a virágos kertet diavetítéses hátérrel bemutatni. De ahogy ment előre a cselekmény, úgy haladt Kerényi értelmezése a konkréttól az elvont irányába. Az ötödik ajtótól kezdődően szinte teljesen szimbolikus síkra terelte az addig tárgyias világban zajló cselekményt. Az ötödik ajtóba lépve Judit felemelkedett, és a magasból hallhatta Kékszakállú nagy, C-dúr hangzatba ágyazott szózatát: "Lásd, ez az én birodalmam!"

Ugyanakkor kevés olyan opera van, ahol a rendező annyira függne énekeseitől, azok színpadi-énekesi képességeitől, mint a Kékszakállú esetében. Nem tudni, hogy a rendező mennyiben volt érdekelt abban, hogy egy a szólammal először találkozó művész legyen a címszereplő. Először, azaz más rendezői behatásoktól függetlenül. Cser Krisztián más területről, a reálpályáról érkezett az énekesibe, s úgy érzem, Kékszakállú szerepe nagyon korai volt számára, hiszen nemcsak a szólam súlya, hanem az intonációs tisztasága is helyenként komoly gondokat okozott. Cser Kékszakállúja tejfelesképű és határozatlan, de ez még lehet akár rendezői koncepció is. Ennél sokkalta komolyabb probléma, hogy az összetett figura megjelenítése helyett csupán szétmorzsolódott ötletek halmazát kaptuk, s a részek nem alkottak koherens egységet.

Rálik Szilvia Juditja ennek épp az ellenkezője. A művésznő több éve a szerep biztos gazdája, s a figura centire ugyanaz, mint amit néhány éve Szinetár Miklós rendezésénél megismerhettünk. Juditja agresszív, erőszakos és rámenős, minden empátiától mentes. Gyakorlatilag teljes mértékben hanyagolja Kékszakállút s annak igényeit, buldózerként csörtet keresztül a herceg (finom?) lelkén. Ez a felfogás már az Operaházban sem tűnt nyerőnek, most viszont azt gondolom, hogy mindez csak az énekesnő harcias énekmodorának tudható be. Ráadásul Rálik a nem forte módon énekelt szólamrészekben folyamatosan hamis, ez érthetővé teszi (de nem elfogadhatóvá), miért harsog folyamatosan, akkor is, ha nem szükséges. Bár Rálik Szilvia még csak tíz éve énekel operát, a pillanatnyi hangi képességek ennél jóval kiénekeltebb állapotot tükröznek.

Az előadásban nem kaptunk különösebb segítséget a Miskolci Szimfonikus Zenekartól és Nánási Henrik karnagytól sem. Produkciójuk folyamatos és hiábavaló küzdelemnek hatott a hangokkal, a dallamokkal, a zenével. A fúvósszólamok az első-második javítópróba szintjén teljesítgették a feladatot, az együttes gyakorlatilag minden dinamikai árnyalat nélkül dübörgött keresztül a művön. Helyenként irányítás nélkül, mert az erre illetékes hallhatóan a lovak közé dobta a gyeplőt.

Ha Kerényi Miklós Gábor operai munkásságát kéne elemezni, akkor elsősorban a hatalmas szereplőgárdát foglalkoztató történelmi zenedrámák (Mózes, Don Carlos), illetve a karakterizáló vígoperák (A sevillai borbély, Agrippina) iránti affinitását emelném ki. Ez utóbbi sorba pontosan beillik Puccini remeke, a Gianni Schicchi, s az előadás így a papírformának megfelelően lehengerlően szellemes és élvezetes volt.

Kerényi Buoso lakhelyét egy lakókocsiba tette, a játéktér az előadás nagy többségében ennek kertjében zajlik, néhány jellemző esetben pedig - ügyesen kiforgatva a színpadot - magában a lakókocsiban. Az elhunyt mindvégig színen van (Aczél Gergő poénos játékával), s ez megspékelődik az ebből fakadó helyzetkomikummal. Az agyafúrt Schicchi amolyan motoros rockerként tűnik föl, hosszú hajjal, széles mellkasán Pokol Angyalai-pólóval, ezúton is megelőlegezve Dante atyánk darab végén ismertetett döntését.

De minden szellemes és fantáziadús Gianni Schicchi-rendezés dugába dől, ha nincs megfelelő énekes-színész a címszerepre. Amióta a kongeniális Melis György már nem énekelte a szólamot (ha jól számolom, közel 15 éve), a szerep egyre csak kereste új, hazai gazdáját. Az operatársulataink pedig néhány felemás kísérlet után - bölcsen - inkább nem tűzték műsorra a darabot.

Ha volt értelme leutazni Miskolcra, akkor az Kálmán Péter Schicchije volt. A szólam pontosan illeszkedik hangi alkatához. (De sokan megirigyelnék azt az üzembiztos gé-t az ária végén!) Kálmán példásan tette magáévá Kerényi rendezői koncepcióját, és lenyűgözően pontos képet adott a firenzei játékmesterről. Ez a Schicchi nem egyszerűen kópé, nem egyszerűen becsapja a haszonleső rokonokat a fiatalok kedvéért: nagyszabású szélhámos, amolyan közéleti Robin Hood, akiből - valljuk meg - manapság is elkelne néhány.

Laurettát, a motoros metálrajongó lányát lazán, kedvesen és üdén keltette életre Geszthy Veronika. Rinuccio karcsú, lírai szólamához Boncsér Gergely túlságosan hősies és darabos volt, s nemcsak a színpadi játékban, hanem hangilag is. Korainak érzem még főszerepekben való szerepeltetését.

A további feladatokban néhány kivételtől eltekintve az Operettszínház jeles karakterénekeseit hallhattuk, mindannyian remek játékkészségről, pontos zenei alkalmazkodásról tettek tanúságot. Kitűnő karakter volt Zita anyó szerepében Farkasréti Mária. Már csak az a kérdés, hogy kontraalt-e, mint most hallottuk, vagy drámai szoprán, mint ahogy szegedi barátaink rajongó tudósításaiban olvashatjuk? Nemes humorral vett részt a komédiában Fischl Mónika (Ciesca), és nagyon hatásos volt a fiatal Szécsi Máté tolószékes öreg Simonja.

A második félidőre jelentősen feljavult a zenekar, vélhetően Nánási Henrikhez is közelebb áll egy ízig-vérig olasz vígopera, mint Bartók komor zenéje.