Barokkból a szecesszióba... (A rózsalovag/2)

2010. április 25.
Magyar Állami Operaház

R. STRAUSS: A rózsalovag

Sümegi Eszter, Gábor Géza, Mester Viktória, Hajnóczy Júlia, Gurbán János, Boncsér Gergely, Iván Ildikó, Mukk József, Ulbrich Andrea, Tóth János, Daróczi Tamás, Kecskés Sándor, Farkas Gábor, Szűcs Árpád, Kovács Irma, Ambrus Imre
A Magyar Állami Operaház Ének- és Zenekara
Vez.: Dénes István
Rendezte: Andrejs Zagars

Alig több mint egy hónap alatt "lefutott" az idei évadra előirányzott nyolc Rózsalovag-előadás Operaházunkban. Jómagam a premiert és az április 25-i előadást láttam - ez utóbbin néhány kivételtől eltekintve a másodpremier szereplői léptek színpadra. Nem szeretem a második szereposztás meghatározást, annak rossz felhangja van, mintegy másodrangúnak minősíti az abban színpadra lépőket. Persze, időnként akár a hármas szereposztás is szükségesnek látszik, a váratlan helyzetek okozta kellemetlenségek kiküszöbölésére. Így történt ez esetünkben is, amikor a második felvonás elején jelentették be, hogy Sophie szerepét a megbetegedett Rácz Rita helyett Hajnóczy Júlia énekli. Az már más kérdés, hogy a változást mikrofon nélkül bejelentő szavait már a földszint közepe tájékán is csak nehezen lehetett érteni.

Több helyütt olvastam: miért van egyáltalán szükség a Strauss-vígopera bemutatására, amikor dalszínházunk nem tud Ochs báró szerepére megfelelő énekeseket kiállítani? A szükségmegoldásként importált Lars Woldt szerződtetése szerencsés választás volt. Pillanatok alatt alkalmazkodott a társulathoz, jól "hozta" a figurát, méltán volt sikere. A szerepre jelöl két magyar művész közül Szvétek László a próbafolyamat során került olyan helyzetbe, hogy nem vállalhatta fellépéseit. A váltótársként jelölt Gábor Géza több napon át mindkét szereposztás próbáin részt vett, ám a főpróba után teljesen kimerült, ezért csak a negyedik előadáson mutatkozhatott be a közönségnek.

Néhány kritika a tizenkét éve pályán lévő és egy évtizedet Szegeden éneklő művész hangját kevésnek, színészi teljesítményét fakónak találta, mondván, csak a szerep korrekt leéneklésre összpontosított. Megítélésem szerint azonban a művész lomha mozgásával, különleges arcmimikájával hiteles jellemrajzot adott a felfuvalkodott hólyagról. Hangszínével meg kell barátkoznunk, "pincemélységei" erőltetettek, magasságai fakók, de ha a szerep igazán beérik, a nagy báróelődök nyomába léphet. Természetesen ehhez az is kell, hogy az opera hosszabb kifutást kapjon a repertoárban.

Sümegi Esztert a Tábornagyné szerepében tulajdonképpen a premier szereposztásába jelölték, ám végül helyet kellett cserélnie Bátori Évával. Nem tudom, hogy a művésznőt mennyiben befolyásolták az elmúlt hetek ezzel kapcsolatos eseményei, mindenesetre az általam látott előadáson hangilag és színészileg egyaránt kimagaslót nyújtott. Habár játékában olykor érződött, hogy idegen tőle a figura, ám a vágyairól való lemondás tragédiáját rendkívül drámaian jelenítette meg.
Mint ahogy a szünetben hallottam, Sümegi Eszter ezzel az előadással búcsúzott a mindössze négyszer énekelt szerepétől, az új évad előadásain már Szabóki Tündét láthatja Marschalinként a közönség.

A tizenhét éves szerelmes fiút, Octaviant Mester Viktória énekelte-alakította. A szerepet mintha ráöntötték volna, játékban kiválóan azonosult a figurával, külön kiemelendő, ahogy nőként a nőt játszó férfit formálja meg a szobalány jelmezében. Hangilag visszafogottabbnak tűnt az őt a szerepben váltó Meláth Andreánál.

Sophie-t - beugrással - Hajnóczy Júlia alakította. Legyőzvén kezdeti lámpalázát és apróbb bizonytalanságait, hamar azonosult szerepével, szép hangjára, csengő magasságaira többször felfigyeltem.

Gurbán Jánost (Faninal) talán még Gardelli idejében hallottam utoljára. A Maestro kedvesen utánozta modoros mozgását, amely mára szinte teljesen a múlté lett. Színpadi mozgása nem volt olyan természetes, mint Kálmán Péteré, de átélt, jó alakítással hívta fel magára a figyelmet.
A korábban oly sokszor dicsért Boncsér Gergely Olasz énekese csalódást keltett, kis szerepében Ulbrich Andrea (Anina) méltán aratott sikert.

Andrejs Zagars a Mária Terézia korában játszódó történetet a XX. század elejére - talán éppen az 1911-es ősbemutató korszakába - helyezte át. Bár ezzel az alapkoncepcióval nem értek egyet, ettől függetlenül a szereplők mozgatása jó volt, a nagyjelenetek elevensége, pergő ritmusa különösen jót tett az előadásnak.

Beszámolóm végén kötelességem bevallani, egy izgalmakban bővelkedő vidéki út után, hazafelé jövet egyáltalán nem voltam biztos abban, hogy aznap este még operába megyek. Ám nem bántam meg. A zene ismét magával ragadott. Dénes István kiválóan kézben tartotta az előadói apparátust. Kovács Jánoshoz hasonlóan ő is mesterien keverte a straussi zene színeit. Különösen a második és a harmadik felvonás hangulata a császárvárost idézte, már csak a Wiener Melange és egy friss Apfelstrudel hiányzott...