Bánk bán 2015 - Erkel operájának idei szériája az Operaházban

2015. február 26, március 4./14./22.
Magyar Állami Operaház

II. Endre - Berczelly István
Gertrud - Lukács Gyöngyi
Ottó - Nyári Zoltán
Bánk bán - Kiss B. Atilla
Melinda – Kertesi Ingrid/Kolonits Klára
Tiborc - Alexandru Agache
Petur bán - Kelemen Zoltán
Biberach - Cserhalmi Ferenc
Királyi tiszt - Martin János
a Magyar Állami operaház Ének- és Zenekara
vez. Medveczky Ádám

A Bánk bán nem egy opera, nem egy a sok közül, amelynek előadásához, ha nincs magyar énekes a szerepeire, majd hívunk valakit, jót-rosszabbat külföldről. Nem akkor játsszuk csak, ha egy rendezőnek önmegvalósítási rohama van vele kapcsolatban, függetlenül attól, hogy a színháznak vannak-e rá énekesei, vagy sem. A Bánk bán a mienk, a legkedvesebb gyermekünk, ha egyszerűen akarnék fogalmazni, de ha kicsit hivatalosan és patetikusan: a Bánk bán nemzeti ügy. Játszani kell!

Az Operaház mai vezetése persze úgy gondolja, hogy ezt az ügyet felelősséggel teljesíti, ha évente egyszer műsorra tűzi a darabot, mondjuk 5 előadásban, aztán meg se előtte, se utána egy évig nem láthatja senki. Se a magyar közönség, köztük azok, akik szívesen néznék évente többször is, se külföldiek, akik éppen Budapesten tartózkodnak, és örömmel megismerkednének a magyar nemzeti operával. Ez a módszer elképzelhetetlen lenne mondjuk Prágában, Varsóban vagy Moszkvában, ahol akármikor jártam, sose hiányzott a havi műsorból Az eladott menyasszony vagy a Libusa, a Halka vagy a Hovanscsina több előadása.

A felelősség, de mondanám inkább, a gondolkodás hiányát mutatja felfokozva, hogy a színház vezetősége ebben az évente egyszeri sorozatban se tesz meg mindent, hogy a művet optimális színvonalon játssza el, és a főszerepeket a lehető legjobb erőkkel énekeltesse.

Hónapok óta nem tudnak napirendre térni a rendszeres operalátogatók azon a megmagyarázhatatlan tényen, hogy az idei sorozatból kihagyták Melinda szerepének legjobb alakítóját, a már a múlt évben is csodálatos produkciót nyújtó Kolonits Klárát. A helyette éneklő Kertesi Ingridről már tavaly elhangzott minden, a magam akkori álláspontjához nincs sok hozzátenni valóm. A szerepet sose tudta megfelelően elénekelni, mert nem az ő szerepe. Melinda az első felvonásban drámai, a másodikban erőteljes lírai, a harmadikban drámai koloratúrszoprán. De egyetlen pillanatban sem szubrett.

Márpedig Kertesi Ingrid, aki más fachban még ma is színvonalas produkciókra lenne képes, pici, de intakt hangon, jó technikával énekel, Melinda szerepében egyszerűen kevés. Nem kicsit kevés, hanem katasztrofálisan kevés, az előadás sikerét, az első felvonás együtteseinek egyensúlyát veszélyeztető módon az. Ahol tavaly nem hallatszott, most még annyira se, és sajnos egyes küzdelmes ponton korábban még nem tapasztalt intonációs pontatlanság is rontott az összképen.

A sorozat utolsó előadását Kertes Ingrid lemondta, és a színháznak hirtelen eszébe jutott Kolonits Klára. Milyen érdekes, ilyenkor igen… Helyében nem vállaltam volna, de ő a megaláztatás ellenére vállalta a beugrást úgy, hogy a szerepnek ezt a formáját 2008 óta nem énekelte. Csodálatos hangi kvalitásainak, alakító készségének köszönhetően a Bánk bán vasárnap délelőtti előadása egyszer csak más dimenzióba került. Élni kezdett, hatni, Melinda részeiben igazi varázslatot teremtve. Kolonits Melindájának meglepő módon nem a pazar, bár sajnos ezúttal meghúzott formában énekelt Tisza-parti jelenet volt a csúcsa, hanem a leírhatatlan hatású második felvonás, amelyhez foghatót életemben nem hallottam a szerep egyetlen alakítójától se. Ha nekem nem hisznek, hát hadd idézzem idős barátom véleményét, aki határozottan kijelentette, hogy Osváth Júlia óta ilyen Melindát nem látott. Hajlok rá, hogy egyetértsek vele.

Kolonits mágikus művészi erejét mutatja, hogy az egész szériában igen hullámzó teljesítményt nyújtó címszereplőt is addig nem tapasztalt teljesítményre sarkallta. Kiss B. Atilla az első estén elég jól kezdett, majd másodszorra súlyos indiszpozícióval abszolválta a szerepet. A harmadikat lemondta, Bándi János ugrott be, de ezt az előadást nem volt szerencsém látni. A negyediken a másodikhoz képes javított, hogy végül az ötödik, szériazáró előadáson érje el legjobb formáját. Vokális problémái itt is evidensek voltak, de a második felvonásban, nyilván Kolonits hatására hirtelen felszárnyalt, és olyan érzelmi mélységeit mutatta meg a figurának, amilyeneket talán soha, még a Bánk bán-film legjobb hangi diszpozíciójában sem sikerült neki. A második felvonás fináléja a Kolonits-Kiss B. páros, és a viola d’amore szólót földöntúli szépséggel játszó Botos Veronika együttmuzsikálásának köszönhetően, könnyeztető és megrázó operai pillanat volt.

Az előadások legszebb hangi momentumait köszönhettük Alexandu Agachének Tiborc szerepében. Magyarul jól beszélő, de mégsem anyanyelvű énekestől ilyen színvonalú dikciót hallani önmagában nagyszerű teljesítmény. (Ha valakinek fanyalogni volna mégis kedve, ajánlom hallgassa meg például Obrazcova, Nyesztyerenko, Christa Ludwig és Walter Berry magyar szövegmondását a Kékszakállú felvételein.) Agache hangját hallani, akármit énekel, igazi érzéki gyönyörűség, hogy egy közepes szerepben ilyen személyiséget tud kreálni, lényegében eszköztelenül, csak növeli a fülnek csodálatos hangzás örömét. Ritkán fordul elő ilyen Tiborc esetében, de minden előadáson nagy és személyes sikert aratott. Nyilvánvaló, hogy a magyar közönség kezdi megérteni, milyen kincs jutott osztályrészéül azzal, hogy egy ekkora énekest rendszeresen hallhat magyar színpadon, annál szomorúbb és elfogadhatatlanabb, hogy a színház vezetése ezt vagy nem értette meg, vagy egy szezonra megértette, de kezdi elfelejteni. Jövőre több Verdi-bemutató van tervezve úgy, hogy Agachét kihagyták belőle, neve, akárcsak Kolonitsé, nem szerepel a jövő évi Bánk bánban sem. Egy barátom azt mondta, hogy a világ legszebb baritonhangját így hallgatásra ítélni bűn. Hajlok rá, hogy vele is egyetértsek.

Gertudis szerepében most debütált Lukács Gyöngyi, többeket meglepve, egyben újranyitva a Marton Éva 1993-as debütálása óta zajló vitát, hogy kell-e, lehet-e szopránnak ezt a szerepet énekelni. Nem kívánok kötelező érvényű deklarációt tenni a kérdésben, de szerény véleményem szerint Gertrudis szerepében nem az a kérdés, hogy mezzo vagy szoprán énekli-e, hanem az, hogy milyen az énekesnő személyisége. Gertrudis hangilag nem jelent különösebb nehézséget Lukács Gyöngyinek, hallottam egykor olyan mezzókat a szerepben, akik még annyira se győzték az első felvonás együtteseinek legmélyebb hangjait, mint ő, és tulajdonképpen az egyik örök Gertrudis, Delly Rózsi se volt sötétebb vagy mélyebb hang, mint Lukács. Viszont hallottam Marton Éván kívül más szopránt, Sudliktól Rohonyin át Déry Gabrielláig, akiknél egyáltalán nem zavart a mély regiszter hiánya, mert volt mivel pótolniuk a fogyatékosságot.

Lukács Gyöngyi a széria folyamán egyre jobban beénekelte új szerepét, az utolsó előadáson, nyilván, mert nem kellett tekintettel lenni az együttesekben kolleganőjének volumenhiányára, már a mély fekvésben is többet adhatott. A szerepet azonban nem annyira a hangjával, mint valóban királynői személyiséggel és súllyal hódította meg. Jelmeze telitalálat, figurateremtő erejű, viselni is tudja, a szerep valódi hangi feladatot adó jelenetében, a nagy kettősben pedig gazdagon ömlő, dús hangon, szuggesztív játékkal szállt szembe gyilkosával. Nem hinném, hogy Lukács Gyöngyinek épp Getrudist kell énekelnie, a jövő szezonban számos feladat lehetett volna, amelyek jobban megfelelnek drámai szopránjának, de mint tudjuk, az énekes nem azt énekli, amit akar, hanem azt, amit ráosztanak. Így esetünkben a felelősség sem Lukács Gyöngyié, hanem azoké, akik mellőzik.

Ottó szerepe az átdolgozott változatban könnyebb feladat volt Nyári Zoltánnak, mint tavaly az ősváltozat húzott formájában, hiszen a legnehezebb részben fél hanggal lejjebb kellett énekelnie. Hangképzése változatlanul nyitott és amatőr jellegű, de még így is jobban hat Ottóként, mint hatott akár Cassio, akár Izmael, legfőképpen pedig Don José szerepében. Sajnos az utolsó előadáson erős indiszpozícióval küzdött, de szerencséjére partnernője hangja jótékony leplet borított fél- és teljes gikszereire is.

Kelemen Zoltán folytatja az operaházi bariton-fach rakétasebességű meghódítását. Ford szerepében nagyszerűnek tartottam, de se Gara nádor, se Petúr bán szerepében nem győzött meg igazán. Az Operaház jelenlegi baritonínségében természetesen nyereség egy ilyen megbízható énekes, de ezekben a nagy hősbariton szerepekben az övénél jelentősebb figura, és ami még fontosabb: jelentősebb hangi kaliber szükségeltetne. Ráadásul a rendezés vele szúrt ki a legjobban, a Bordal egész jelenetét olyan helyre rendezve, ahonnan effektíve alig hallani.

A kisebb szerepek közül okvetlenül ki kell emelni Cserhalmi Ferencet, aki kicsit nyers, de mégis impozáns basszus hangon, két sikerületlen magas hanggal adta az utálatos intrikust. Ez sajnos nem sikerült Szegedi Csabának, aki előnytelen jelmezben, inkább nevetséges, mint félelmetes gesztusokkal, teljesen súlytalanul játszotta Biberachot. Ajánlanám, hogy ha még énekelné a szerepet, kölcsönözze ki a mű kottáját, és tanulmányozza kissé, mert olyan mértékben pontatlan volt zenében, szövegben egyaránt, mintha ő is beugrással énekelt volna.

Az előadásokon nem az Operaház kórusa, hanem a Honvéd Művészegyüttes énekkara (karig. Strausz Kálmán) közreműködött. Az első este még inkább hallatszottak egy közepes próbaprodukciónak, mint egy jól beénekelt, profi együttesnek, de a széria folyamán lassan belelendültek, és az utolsó előadáson már elfogadható teljesítményt nyújtottak — leszámítva a 3. felvonás ravatal-jelenetét. Ott hiányzott a szükséges súly és volumen, igaz, hogy a férfikart ritka előnytelen akusztikai helyzetbe rendezték. Minden előadáson azt kellett éreznem azonban, hogy az Operaház kórusának színvonalát és hangminőségét akkor értjük és értékeljük igazán, amikor nem őket halljuk a velük ismert és megszokott művekben.

Medveczky Ádám az első két előadáson érthetetlenül lassú tempóval dirigált; különös, hogy ő, a féktelen tempók és dinamika egykori nagymestere az idő múlásával hogy higgadt és csendesedett le, mennyire másképp hallja, érzi ma a zenét, mint ifjú korában. Az utolsó két előadásban aztán helyére kerültek a dolgok, és nagy műismerettel, az énekeseket mindig szerető attitűddel dirigált.

A Bánk bán, mint kezdtem írásom, nemzeti ügy, a magyar kultúra kitüntetett fontosságú ügye. Nem mindegy tehát, hogy milyen formában játsszák. Úgy érzem, hogy az utóbbi negyven évben se Kenessey Ferenc, se Vámos László, se Kerényi Imre rendezése nem tudott megbirkózni a feladattal, hogy a műnek optimális formát adjon. Káel Csaba filmváltozata ezt számomra sok ponton megközelítette, de a színpadi adaptáció más körülmények közt már egyáltalán nem tudott ugyanolyan hatást elérni. Ami egy szoba intimitásában, egy kamera előtt él és hiteles, az Operaház színpadának hatalmas terében elvész és hatástalan marad. A premier óta a produkció alaposan elfáradt, szétesett, mai formájában már nem vállalható.

A Bánk bánt tehát játszani KELL. De nem így! A műnek új rendezésre, hagyományos, a tradíciókat tisztelő értelmezésre van égető szüksége. Hogy erre találtatik-e megfelelő ember és mikor, ez a jövő kérdése. Nem vagyok optimista.

fotó: © Pályi Zsófia