Baál és Jahve közt (Nabucco-premier az Erkel Színházban)

2006. december 15.
Erkel Színház

VERDI: Nabucco

Lukács Gyöngyi, Perencz Béla, Rácz István, Fekete Attila, Cserhalmi Ferenc, Gál Erika
Vez.: Kovács János

Hogy szándékolt volt-e az Operaház részéről, hogy a Nabucco premierjét éppen a Hanuka első napjára tűzte ki, nem tudom, de úgy sejtem, az időzítés nem véletlen, s ha így van, szép gesztusként kell értékelnem. Kettős ünnep volt tehát a péntek esti. Ennek megfelelően már félórával a kezdés előtt tapintható volt a fokozódó feszültség és a reményteli várakozás az összegyűlt közönség körében, ahogy az ilyenkor illik. S bizony jöttek a népek számosan az e havi kötelezőre; villogtak a kávéfoltos nyakkendők a gyűrött tiszteletjegyek fölött - no lássuk, hogy dől a zord totem, zeng a büszke kar, hogy vágja ki Gyöngyi a magasat!

Dacára az ezer nehézségnek, mely manapság tonnás súlyával a honi operaéletre nehezedik, a pesti operabemutató mindig jeles esemény, még akkor is, ha tudjuk, ez a Verdi-betanulás valójában nem új. Abban az értelemben legalábbis, hogy Mikó András (az Operaház egykori főrendezője) közel húsz éve, 1987-ben vitte színpadra a darabot, s most is csupán azért kaphatott zöld utat a döntnököktől e verzió (Palcsó Sándor gondozásában), mert az eredetileg tervezett, Szegedről felutaztatott színpadkép technikai okok miatt nem kerülhetett az Erkelbe. Ezért tehát a sokéves szcenika rehabilitálása. A tudatos arcrongálás.

Persze ha van valami, ami most kikerülhetetlenül fontos az Operaház számára, az a költségkímélő megoldások keresése, s ez, úgy gondolom, bármennyire is okot adhat a fejcsóválásra, nyers fintorra vagy hangos nemtetszésre, a Ház jelenlegi helyzetében nagyon is akceptálható kritérium. S hogy miről maradunk le a honi operajátszás mai szűkös anyagi megbecsültsége, következésképpen az efféle kétes kiskapuk kényszerű eszközlése folytán, az számomra szemléletesen kirajzolódott a most bemutatott Nabucco-produkcióban. Meggyőződésem, ha "versenyképes" rendezés keretezné az egyébként világszínvonalú zenei megvalósítást, derűsebb arccal tekinthetnénk az előadásra. Merthogy a pénteki produkciót figyelve óriási minőségi differencia feszül a szcenikai megoldások és a hallottak között.

Rendes körülmények között ugyanis Mikó két évtizedes rendezése aligha nevezett volna eséllyel egy, a huszonegyedik századra készülő dalszínház repertoárjába. Ráadásul a Nabucco egy jól rendezhető, hagyományos és modernista szcenírozásban is könnyen megnyíló, haszonnal aktualizálható cselekményt hordoz, nem is beszélve a mindig kíváncsi fülekre találó hazafias pátoszról. S hogy mekkora esélyt szalasztott el így az Erkel Színház, az csak akkor látszik tisztán, ha fülünkkel a pompás zenei betanulásra "tekintünk". Hiszen a színrevitel semmiféle szellemi gimnasztikára nem készteti a nézőt, intellektuális megrázkódtatást még jóindulattal vizsgálva sem követel a befogatótól. A huszadik század középső évtizedeinek vizuális ízlését tükröző színfalak, az alibi díszletek, a kínosan ötlettelen rendezés számomra nem kevés bosszúságot okozott. A színpadképeket látva a kakasülőn helyet foglaló gimnazisták is kérdően pillantottak láthatóan zavart tanáraikra, a helyi közönség közé vegyült külföldi vendégek pedig szánalommal vegyes tanácstalansággal szemlélődtek a szünetben, kétségbevonhatatlan összhangra találva a színház leharcolt fizikai állapota és az előadás szemmel érzékelhető színvonala között.

A színészvezetés nemes egyszerűséggel értékelhetetlen: nem elég, hogy legnagyszerűbb énekművészeink két órán át avult romantikus pózokba merevedett, közhelyes és túlzóan teátrális gesztusokkal kóborolnak a színpadon, de a kórusok mozgatása sem tanúskodik semmiféle, egy kicsit is eredetinek becézhető elképzelésről. Ami pedig az opera nehezen színpadra adaptálható kulcsmozzanatait illeti, míg a negyedik felvonás hátrafelé boruló szoboromlása jó megoldásként hatott, a Nabuccóba csapó villám már annál komikusabb hatást keltett a Csillagok háborújából kölcsönzött (azok a nyolcvanas évek…) fröccsöntött műanyag fénykarddal. Meglehet, Mikó rendezése egyetlen pontjában sem mond ellent a szövegkönyvnek - ami az efféle ízig-vérig romantikus zenedrámáknál már önmagában is komoly eredmény -, gyakorlatilag semmilyen értékelhetően ötletteli mozzanatot nem vonultat fel. Bármennyire is becsülendő, hogy a sajtótájékoztatón Lukács és Perencz védelmükbe veszik a hagyományos rendezés koncepcióját, mondván, a nézők unják az "erőltetett modernkedést", nem gondolom, hogy akár tradicionális, akár modernizáló rendelésben ne lehetne maradandót létrehozni e vitathatatlan remekmű színrevitelében. A baj akkor van, ha az alkotóknak nemhogy mondanivalójuk, de igazán eredeti elképzelésük sincs a darab vizuális megvalósulását illetően. S ezen még a látványosan díszterhes, impozáns, ám éhes molyhordáktól gyötört jelmezek sem tudnak érdemben segíteni.

Élesen kontrasztált a látvánnyal a Kovács János dirigálta zenekar célratörő, pontos játéka, és természetesen az énekesek ragyogó teljesítménye. A címszerepben megszólaló Perencz Béla produkciója, túlzás nélkül állítható, csak a legmagasabb mércével mérhető. Minthogy Nabucco szólama a figura folyton változó lelki beállítottsága folytán meglehetősen összetett, ez különösen nagy feladatot ró a baritonistára. Az asszír király karakterfejlődése terén ugyanis szinte minden felvonás lényeges változást hoz. Az első és második felvonás (a villámcsapásig) Nabuccójának győzelmes hadvezére a második felvonástól először sértett, trónjáról letaszított uralkodóként mutatja őt, a negyedikben pedig az imádság, a könyörgés formája lesz a szerep alapmotívuma. A figura változásaihoz természetesen más-más hangvételű, dallamkörű zenei anyag társul, s a legnagyobb (vokális és színészi) kihívás ezek minél szabatosabb felszínre hozása. Perencznek ez kivételesen sikerül. Magvas baritonja, átélt éneklése nemcsak szépen ívelő és tartalmas, de karakterábrázolás terén nincs párja ebben az előadásban; Perencz Nabuccója egyként hiteles, akár legfényesebb magaslatról hirdeti a kivívott diadalt, akár a legsötétebb mélységekbe, önnön árnyékába zuhan.

Míg Nabucco jellemváltozásai a cselekmény alakulásának tükrében mérhetők, addig Abigél alakja leginkább azért lesz izgalmas, mert a karakterében beállt átalakulásokat saját jelleméből kell kibontania. Vagyis míg a király jelleme folyvást a drámai eseménysor fordulópontjaira rezonál, addig Abigél figurájának transzformációit a karakteren belül kell keresnünk. Lukács Gyöngyi láthatóan tisztában van ezzel, s a szólamában tapasztalható egymást váltó, élesen elhatárolódó dallamvilágot példásan bontakoztatja ki. Hangjának sziklaszilárd magasságai, érckemény ereje, döbbenetes pianója a hang kissé megkopott fénye ellenére továbbra is a legnagyobb húzóereje az Operaház produkcióinak. Abigél pokolian nehéz szólamában Lukács rendre megtalálta a helyét, s talán említenem sem kell, a nemritkán a két oktávot ostromló hangközugrások kiéneklése nem okozott gondot számára; a mélységek és magasságok elengedhetetlen drámai kifejezést hordozó kontrasztja hiánytalanul jelen volt, ahogy a hang szinte robbant a heves gesztusok mentén, s épp ilyen könnyedén utat talált a legmeghittebb sorokhoz is. A trónkövetelő asszony hisztérikus, bosszúszomjas és kegyetlen arcéle hátborzongatóan hatásosan rajzolódott ki, de nem volt kevésbé emlékezetes az utolsó kép bűnbánó Abigéljének vadromantikus zsánerképet elővezető tragikus búcsúja sem.

A Zakariást megformáló Rácz Istvánról, és az Izmaelt éneklő Fekete Attiláról egyaránt az iméntiek méltó partnereként kell megemlékezünk. Rácz méltósággal teli és megfellebbezhetetlen bölcsességről tanúskodó, higgadtan drámai erejű Zakariása nem vitatható értéke az előadásnak, míg Fekete Attila megnyerően szenvedélyes Izmaelje a sablonos szerep ellenére szintén nem elhanyagolható színfolt a darabban. Hozzájuk hasonlóan csak a legjobbakat jegyezhetjük fel Gál Erika érzékeny és gyönyörűen formált Fenenájáról, vagy a Főpapot alakító Cserhalmi Ferencről is.

Az énekkar, ha az első felvonásban küzdött is kisebb megingásokkal, bizonytalanságokkal - bár a kórusrészek sűrű szövete csak ritkán feslett fel említésre érdemes mértékben -, a második felvonásra magára talált, s a harmadik felvonás második képében, a zsidó nép megható panaszát tolmácsolva már kifogástalanul szólt. A híres "Va, pensiero", mely alatt még a jegyszedő néni is a nézőtérre oson, hogy állát az emeleti páholysor hátsó korlátján megtámasztva, párásodó tekintettel révedjen el a zeneirodalom egyik legszebb kórusrészletében, már ragyogóan hallatszott - percekig tartó vastapsot aratva.

Éppen ezért nehéz mentséget találni a jelenlegi formájában útjára bocsátott Nabucco-produkció szcenikájára. Mert így az előadás csak feszeng az elavult, dohos rendezés mély gödrében és áporodott levegőjében. S fájdalmasan megragad a kényszer szülte félmegoldások és a szárnyaló művészi kvalitás határán. Valahol Baál és Jahve közt.