Az ötszázadik Kékszakállú a MÁO-ban

2006. május 5.
Magyar Állami Operaház
BARTÓK: A kékszakállú herceg vára

Bartók Béla 95 esztendeje, 1911-ben fejezte be egyetlen operáját. A Magyar Állami Operaházban 1918. május 24-én Egisto Tango mutatta be a darabot - mérsékelt sikerrel, a mű néhány előadás után lekerült a műsorról. Az igazi áttörésre újabb 18 évet kellett várni, az 1936-os premier - ezúttal Sergio Failoni vezényletével - hatalmas sikert aratott. Az azóta eltelt 70 esztendő alatt szinte folyamatosan műsoron volt, s most, 2006. május 5-én elérkezett az ötszázadik előadáshoz. Mivel ez a produkció alig egy bő hónapja került színre, elemzésünk egyúttal az új betanulás és az új rendezés kritikája is.
A szokásoktól eltérően erről a műről (állítólag a nemek örök harcát mutatja be), erről az előadásról ketten tudósítunk. Önök az álló vagy dőlt betűkről tudhatják, éppen melyikünk gondolatát olvassák.

Johanna / - zéta -

Szinetár Miklós rendezésében a darab ott fejeződik be, hogy miután a régi asszonyok Judittal elhagyják a színt (\"És mindég éjjel lesz, már, éjjel, ...éjjel...\"), Kékszakállú leroskad íróasztala mellé, kezébe veszi az egyetlen könyvet, amit Judit a legutolsó és legnagyobb dührohamában még nem söpört le az asztalról, és a gyér félhomályban olvasgatni kezdi. Azt sejtem, ez a könyv a \"A nők elsárkányosodásáról\" szól, ami ifjúkorom hajnalán bolygatta föl kis hazánk lakosságát, elindítva az első feminista mozgalomcsírát. Nem szeretnék cinikus lenni, de Szinetár rendezése elsősorban erről szól.

Pedig bizony szólhatna másról is…
Felfogható volna például úgy is, hogy a történet két bizonytalan, boldogságra vágyó ember kétségbeesett igyekezete a bizalom, az igaz szerelem elérésére, amelyben az embert úgy fogadják el, ahogyan van, ahol nem kell titkolózni, de nem kell rabságban sem élni, ahol nincs bizalmatlanság, félelem. Ahol az ember - legyen bár nő, vagy férfi - önmaga lehet. Nem hiszem, hogy olyan nagy a különbség férfi és nő, Kékszakállú és Judit vágyai között.

Nem hiszem, hogy Judit azzal a szándékkal hagy maga mögött mindent, ami addig fontos volt számára, hogy tönkretegye a szeretett férfi életét. Nem hiszem, hogy Kékszakállú merő véletlenségből fogadja be várába (szívébe) az újabb és újabb nőket. Mindketten ugyanazt akarják, akárcsak mi, emberek általában. Szerelmet, bizalmat, elfogadást, harmóniát. Csak más eszközökkel próbálkoznak. Judit talán csak azért kérdez, azért faggatózik folyvást, mert ismerni akarja szíve választottját, bízni akar benne.

Kékszakállú pedig semmitől sem retteg annyira, mint attól, hogy ha feltárja lelke féltve őrzött ajtóit, ha megmutatja ösztöneit, vágyait, múltja részleteit, Judit majd halálra rémül és pánikszerűen elmenekül tőle…

Mindkét ember a legjobb szándékkal lép ebbe a történetbe, s mivel egyikük sem képes kibújni a bőréből, feladni a védekezést, titkolózást, egyik sem tud maradéktalanul megbízni a másik emberben, a keserves, sötét magány lesz a \"jutalmuk\". Ahogyan ez oly sokszor lenni szokott…

A kékszakállú herceg vára rendezői szempontból igazán szerencsés mű. Nincs olyan szoros vezérfonal, ami megkötné a rendező, a díszlet- és a jelmeztervező kezét, szabadon értelmezhető, formálható, helyezhető különféle korba/korszakba. A mindenkori alkotónak mindössze azt a (nem egyszerű) feltételt kell szem előtt tartania, hogy bármit tesz, azt maximális következetességgel kell végigvinnie. Nos, Szinetárnak ez - szerintem - csak felemásan sikerült.

Talán nem is olyan szerencsés ez a mű rendezői szempontból. Legalábbis akkor biztosan nem, ha a rendezőnek nincs igazán végiggondolt koncepciója. Jelen esetben például meglehetősen a felszínén maradtunk a történetnek, Szinetár Miklós rengeteg kínálkozó lehetőséget veszni hagyott. Még a számomra nem oly szimpatikus \"sárkány és papucs\" elképzelést is sokkal árnyaltabban lehetett volna kibontani.

Maga az ötlet, hogy Bartók három egyfelvonásosát azonos, persze némiképp változó díszletben adják elő, jónak tűnik. Khell Zsolt díszlete remekül funkcionál mindhárom darabban. Ellentmondás ugyanakkor, hogy míg a tér erősen stilizált és szürrealista benyomást kelt, A kékszakállú esetében a belehelyezett bútorok és főleg a jelmezek (tervezőjük: Velich Rita) inkább realisták, és polgári társalkodó-dráma érzetet keltik. Ugyanez okoz gondot egyes rendezői instrukciók esetében is. Pl. a különféle ajtók megnyitása különféle eszközökkel történik, gondolatátvitellel, távirányítással (nem vicc!), máshol meg abszolút mechanikusan. Az egyik ajtó tartalma mindössze jelzésszinten jelenik meg (pl. a fegyveres házat az ajtó mögül kisütő vörös fény jelzi), a másik (pl. a kincseskamra) a maga brutális valójában látható. Mintha a rendező probléma felmerülése esetén (szembesülve kimerülő ötleteivel) egyszerűen stílust váltana.

Vagy (legyünk kicsit optimistábbak), az is lehet, hogy ezen eszközök használata azt szerette volna jelezni, hogy az emberi kapcsolatok lehetetlensége és reménytelensége nincsen sem évszámhoz, sem szélességi és hosszúsági fokokhoz kötve.

Jónak tartom a rendezői elképzelésnek azt a pillanatát, amikor előlép a három régi asszony, s felismerhetjük személyükben a tündért és a királykisasszonyt A fából faragott királyfiból, és a lányt A csodálatos mandarinból.

És minduntalan szembesülünk a mindennapi operagyár határaival is. Pl. a darabkezdő prológus (sajnos hangfelvételről) a szerzői intenciónak megfelelően teljes sötétségben indul, de amint közeledik az első taktus ideje, váratlanul kivilágosodik, jelezve: a színház nem tudja megszervezni, hogy az első tizenöt (nem több!) hangot a vonóskar kívülről megtanulja.

S úgy tűnik, a színház azt sem tudja megszervezni, hogy ha már a kórus felvételről szólal meg, akkor az pontosan abban a pillanatban és úgy történjen, ahogyan az a kottában elő van írva…bizony, a kottában…

Az egyetlen rendezői eszköz, amit Szinetárnak egyértelműen sikerült végigvinnie a teljes mű során, az a két főszereplő erősen szétválasztott és jellemző gesztusrendszere. (Ez amúgy nem kis feladat.) Ebben a felállásban Kékszakállú a rettegő és folyton folyvást defenzív menekülésben lévő papucs, míg Judit a nyomuló és egyre agresszívebb hárpia. (Igen, ő a sárkány!) Ezzel a felállással lehet ugyan vitatkozni, de legalább konzekvens. S ha egy rendező (mondjuk úgy: a pálya lecsengő szakaszában, hosszú élettapasztalat birtokában) ezzel kíván üzenni, hát nyilván átgondoltan teszi. Én persze ennél összetettebbnek gondolom ezt a művet.

Én is... De, még ha el is fogadnánk Szinetár Miklós vélekedését a női nemről, a férfi-nő kapcsolat problémáiról és lehetőségeiről, akkor sem mondhatnánk, hogy hű, de jó előadást láttunk. Judit ugyanis nem volt elég szenvedélyes, belevaló és csábító, és Kékszakállú sem volt az a végletekig feltüzelt, szerelmes férfi, akit egy csinos nőcske bárminő bájolgásával az ujja köré csavarhatna. Magyarán szólva, az egész előadás mentes volt az őszinte szenvedélytől, a fájdalomtól, a szerelemtől, és egyáltalán bárminemű valódi érzelemtől.

Az opera zenei betanítását, a premiert és az első előadásokat a nagyformátumú Kovács János, a dalszínház vitán felül első számú dirigense vezette. Jelen előadásban ugyanakkor már új címszereplőt és új vezénylő karmestert láthattunk/hallhattunk. Úgy tűnik, Oberfrank Péter csak a közlekedési rendőr szerepére vállalkozott, arra, hogy komolyabb borulás nélkül, korrektül levezeti az estét. Ezt meg is tette, ugyanakkor jelentősen adósunk maradt a darab mélyebb rétegeinek kibontásával, sokszínűségének bemutatásával. A zenekar \"átlagforte\" üzemmódban elzakatolta a feladatot, szokásos \"átlaglötyögés\" lazaságával vett részt a produkcióban, helyenként a nézőtérről is feltűnő fegyelmezetlenséggel. Szomorú látni, hogy a bemutató után milyen gyorsan devalválódik a korábban befektetett energia.

Kékszakállú szerepét már sokszor és sok helyütt énekelte Fried Péter. Elsődleges érdeme a szólam abszolút biztos ismerete és üzembiztos megszólaltatása. E sorok írója a nagynevű Székely Mihály helyenként kifejezetten kínos stúdiófelvételén nőtt fel, így ezt az üzembiztonságot igazán tudja értékelni. Sajnos Fried előadásában ezúttal a figura meglehetősen egyoldalúan jelent meg. Persze kérdés, hogy ebből mennyi írható a rendezés számlájára.

Judit alakítója Rálik Szilvia. Róla ma már kimondható, hogy az ezredfordulót követő évek legkiugróbb szopránja - volt. A múlt idő sajnos nem elírás. A fiatal, dekoratív és rendkívüli hangadottságokkal rendelkező énekesnő 2000-ben lépett először fel az Operaházban. Az egymást váltó vezetőség kollektív felelőssége, hogy Rálik nyakló nélkül vette birtokba (értsd: kapta) a szopránirodalom leghírhedtebb, és egymással sokszor összeegyeztethetetlen szerepeit. A rendkívül kényes I. dámától (A varázsfuvola) a bel canto csúcsot jelentő Normáig, a drámai koloratúr Lady Macbethtől a kifejezetten mély fekvésű Saloméig, a virtuóz könnyedségű Ford Alice-től (Falstaff) a drámai nehézségű Toscáig, hogy csak a legkirívóbb példákat említsem. Számos nagyszerű szopránénekesnő teljes életpályája nem kínál lehetőséget e szerepek együttes eléneklésére, nemhogy azok párhuzamos megszólaltatására.

Az eredmény ma magáért beszél. A mezzoszopránok által (is) énekelt szerep alsó oktávja fénytelenül, tompán szól, helyenként kifejezetten erőlködve. Egyes pontokon a támasz hiányából fakadóan ráadásul hamiskás, s emiatt a szöveg is feleslegesen túlartikulált lett. A felső regiszter ezzel szemben kiélesedett, kemény, és csak forte tartományban tud hatásosan mozogni, amit egy idő után fárasztó hallgatni.

Ennek ellenére Rálik valósítja meg igazán a rendező koncepcióját. Judit az ő alakításában mentes minden nőiességtől: hisztérika és vad, agresszív és rámenős. Ugyanakkor sokat veszít az, aki Rálik alakításából ismeri meg az operát. Annak csak azt tudom ajánlani, hogy Palánkay Klára, Várady Júlia, Christa Ludwig vagy Marton Éva elérhető felvételeiről próbálja meg begyűjteni a hiányzó részeket erről az összetett szerepről.

Mindent összevetve: nem hinném, hogy jelen produkció igazán méltó lenne az ünnepi Bartók-évhez, inkább csak tanulságos leképezése mindannak, amit ma Magyar Állami Operaháznak hívnak.