Az ős-Bánk bán esete a Magyar Állami Operaházzal

2010. november 6.
Magyar Állami Operaház

ERKEL: Bánk bán

Geiger Lajos, Lukács Gyöngyi, Fekete Attila, Kiss B. Atilla, Kolonits Klára, Kálmándi Mihály, Szegedi Csaba, Perencz Béla, Sárkány Kázmér
A Magyar Állami Operaház Ének- és Zenekara
Vez.: Héja Domonkos

Kicsit úgy tűnt, váratlanul bukkant elő ez a fránya bicentenárium. Nemcsak ezen az estén, de már jóval az évad kezdetét megelőzően. Nem szeretek rég megunt lemezt feltenni, de ezúttal kénytelenek leszünk fölböfögni régen letuszkolt falatokat is. Valahogy az egész úgy indult, hogy igen, itt van ez a 200 éve született komponista, aki ráadásul a Himnuszt is megalkotta, afféle nemzeti zeneszerző, vagy mi. Bár egy sor operát komponált, az Operaházban jelenleg csak a Bánk bán megy.

Nosza, ha muszáj, ünnepeljük meg, és újítsuk fel - a Bánk bánt. Az fel sem merült, hogy az elég tekintélyes életműből esetleg bővíteni is lehetne a szerzői kínálatot. Ráadásul a művészeti döntéshozók egyike sem kívánt tevőlegesen részt venni a munkában, a muszáj-feladatot kiosztották egy jeles külhoni botrányrendezőre. A döntéssor egyetlen szerencsés elemének azt lehetett tekinteni, hogy ezúttal magát az "ős-Bánkot" fogjuk megismerni, tekintettel az egyre növekvő érdeklődésre, no meg a zenetudomány honi képviselőinek egyre nyíltabb szakmai noszogatására. Az utolsó lökést e témában a Csokonai Színház két évvel ezelőtti bemutatója adhatta. (Erről lásd írásunkat az idei Tavaszi Fesztiválon megtekintett előadásról.)

Azután az idén nyáron menesztették az egyik művészeti döntéshozót (a másik már korábban kievickélt a kényelmetlennek hitt szerepből), mire a megmaradt direkció ejtette a botrányrendezőt (szerintem igen helyesen). Maradt egyetlenegy koncertszerű előadás. De mire eljött a bemutató ideje, nemcsak a művészeti igazgatás, hanem már az adminisztratív vezetés is lecserélődött. Csak úgy kapkodtuk a fejünket. Az egy előadás kettőre nőtt, mindjárt egymás utáni napokra, hogy ne lehessen egy szereposztással megúszni a dolgot. Viszont a második előadás után 4 (azaz négy) nappal már megint a régi, uncsi rendezés lesz műsoron. Egyértelműnek látszik, hogy valószínűleg Erkel Ferenc szülei rontották el a dolgot, várni kellett volna azzal a gyerekvállalással legalább egy jó esztendőcskét.

Nem akarom pamfletbe fullasztani ezt a beszámolót, nézzék el nekem e bevezető sorokat, inkább csak a keserűség beszél belőlem. Meg az, hogy mennyivel szívesebben megnéztem volna díszes kiállítással évadnyitóul akár a Bátori Máriát, akár a Saroltát vagy a Brankovics Györgyöt, mint a Mefistofelét. Az egész gondolat egyébként Kocsis Zoltán ünnepi bevezető mondatai alatt érlelődött meg. Ő ugyanis nem titkolt ingerültséggel, nem kevés jogos indulattal hangjában sorolta Erkel történelmi érdemeit. Meg azt, hogy nélküle és munkássága nélkül mi mindannyian (ez alatt intézményeket értett elsősorban, természetesen az Operaházat is vastagon beleértve) nem lennénk ott, ahol vagyunk. Akinek művészetét európai mércével nézve is "okvetlenül magasabb polcra" kell helyezni. De ehhez elsősorban játszani kéne a műveit, játszani, játszani!

A bemutató lement. Az Operaház újdonász vezetőségének mostanság mindenki kéretlenül adja a jó tanácsokat. A sorba ezennel én is beállok: mindent jóvá lehetne tenni viszonylag hamarosan. 2011. március 9-én lesz a Bánk bán (a gyengébbek kedvéért: az ős-Bánk bán) bemutatójának 150. évfordulója... "bár a szekér halad"...

* * *

Feljegyzései szerint Erkel Ferenc 1844 táján kezdett el komolyan érdeklődni Katona József drámája, a Bánk bán iránt. Komponistánk akkor már túl volt az első komoly sikerén, a Hunyadi Lászlón. Nem volt viszont nagy szerencséje a szövegírókkal. A bemutatóhoz elkészült elegáns füzetben Dolinszky Miklós jóvoltából olvashatunk egy levélrészletet is Erkeltől: "Költőink tehetségesebb része nem szeret librettók készítésével foglalkozni, - a többi meg nem tud..." Egyenes beszéd. Pontosan meghatározza Erkel színpadi műveinek legfőbb dramatikai és prozódiai problémáját, s arra is választ ad (részben legalábbis), miért nem tudták e művek áttörni nyelvi határainkat.

Erkel végül Egressy (mostanra Benjáminná nemesedett) Bénitől, a Hunyadi és a Bátori Mária librettistájától kér szövegkönyvet 1849-ben. Még épp időben, Egressy nem sokkal a halála előtt juttatta el a librettót a komponistához. Erkel tehát 1849/50-ben kezdett bele a Bánk bán komponálásába. Persze nem haladt gyorsan, és a politikai helyzet sem kedvezett a műnek. Katona drámája az 1848/49-es forradalom és szabadságharc leverése óta indexen, a Bach-korszak amúgy sem kedvez efféle rebellis gondolatokat hordozó alkotásnak. Ráadásul kedvenc koloratúrszopránja, Hollósy Kornélia (az első Gara Mária) külföldre szerződik, pedig Melindát neki szánja.

Erkel tehát nem siet, ráadásul van munkája elég. A bemutatóhoz az 1860-as évekkel beáramló szelídebb, békülékenyebb politikai légkör hozza el a megfelelő pillanatot, s Hollósy is visszaszerződik. A premier osztatlan sikere országos viszonylatban egy csapásra kijelöli Erkel Ferenc helyét honi komponistáink között.

A Bánk bán diadalmenete gyakorlatilag teljesen folyamatos egészen az 1940-es felújításig, amikor is Rékai Nándor és Nádasdy Kálmán jelentősen átdolgozta a művet. (Az okokról majd egy más alkalommal értekeznénk.) Az átdolgozás során összesen mintegy bő félórányi anyagot teljesen kihúztak, jelenetek tűntek el vagy rövidültek meg, jelentősen megújult az opera szövege, s komoly dramaturgiai változások is történtek. Ezek közül legjelentősebb, hogy az eredetileg Biberachnak írt első felvonásbeli jelenetek többségét Petúr vette át.

No, mindez erre a két estére a múlté lett, 70 év után újra eredeti állapotában csendülhetett fel Erkel zenéje.

A budapesti előadást félszcenírozottnak hirdette a színház. A változó háttér a mintegy 10 éves (de műsoron rég nem szereplő) Bánk-rendezés visegrádi palotát stilizáló díszlete (tervező: Csikós Attila). Az énekesek (egy-két szólistát leszámítva) kottával kézben, a kórus jelmezben, a magánénekesek koncertöltözetben sétálnak ki- s be a szerepüknek megfelelően. Vannak személyek és dolgok, amelyek jelzésértékűen sincsenek jelen (pl. Bánk és Melinda gyermeke). Másutt az ismeretlenségben megbúvó "félrendező" konkrét színpadi megvalósítást eszközöl (pl. Melinda és gyermeke letakart holttestét azért behozzák a végén). Hogy ki és mikor tekint föl a kottából, netán tesz néhány mozdulatot a színpadon, az úgy tűnik, teljesen esetleges, az adott művésztől függő volt, így erről jobb nem mondani semmit.

A címszerepben Kiss B. Atilla. Alkatilag pontosan megfelelne a Nagyúrnak, ráadásul régi szerepe, sőt a debreceni verzióban is közreműködött. Hangja viszont az elmúlt években sajnálatosan beszűkült. A középfekvéstől fölfelé egyre sápadtabban szól. Maga a szólam megvan, de nincs az az erő benne, amitől igazán diadalmasan, hatásosan megszólalna. Az a fura állapot jött létre, hogy a fisz-től, g-től magasabb hangokat Kiss B. leginkább markírozva szólaltatja meg, egy-két igazán exponált helyet kivéve, ahol megreszkírozza erőből, elég váltakozó sikerrel. Az énekes pontosan érzi a félmegoldást, ezért - a többiekhez mérten - kiemelten játszik, megpróbálja intenzív színpadi játékkal eladni a figurát. Ahogy figyeltem a közönség reakcióját, ez többnyire sikerült.

Az este legkiegyensúlyozottabb és legszebb énekes produkcióját kaptuk Kolonits Klárától, ráadásul úgy, hogy szólama az ősverzióban jelentősen nehezebb és hosszabb, mint ahogy a Rékai-Nádasdy-féle átdolgozásnál megszoktuk. Az elmúlt években riadtan szemléltem ennek a szimpatikus és muzikális énekesnőnek különös kalandozásait a műfajban az Éj királynője és a Kékszakállú Juditja között. Elméletben átjárhatatlan feladatokat oldott meg olykor néhány héten belül, ami - láttunk már ilyet - általában gyors hangvesztéssel szokott járni. Ennek szerencsére nyoma sincs. Kolonits a lírai jelenetekben szinte páratlan finomsággal volt jelen, de a bravúrkoloratúrákban is bővelkedő szólam minden technikai nehézségét lenyűgöző biztonsággal állta. Elhatároztam, hogy nem fogok a régi nagyokkal példálózni, de most nem bírom megállni: A Tisza-parti jelenetet Ágai Karola óta nem hallottam ilyen meggyőzően. Bravó!

Gertrudis: Lukács Gyöngyi. Egy királynő. Hangban még nem ideális Gertrudis, de hát ennek - szopránok esetében különösen - örülni kell. Egy biztos: kevesen tudnak egy frázist annyira hatásosan, annyira kifejezően megjeleníteni hangban, mint ő.
Számára ez egy tanulságos kirándulás lehet, nekünk meg egy tapasztalat, hogyan is lehet pusztán kifejezéssel ilyen szerepet megtölteni.

Ottó szólama megint csak jócskán megnehezült. A hős szinte csak az első felvonásban van jelen, ott viszont igen intenzíven. Van egy rettentően nehéz és magas fekvésű kettőse Melindával, közvetlenül az ismert ária előtt. Fekete Attila önmagához képest igen fegyelmezetten énekelt, egy-két nagyon kényes helyet leszámítva sikerrel oldotta meg a feladatot.

Petúr bán lecsökkentett szólama nem okozott, nem okozhatott problémát Kálmándi Mihálynak, mint ahogy Perencz Béla is üzembiztosan teljesítette Tiborc feladatát. Ugyanakkor mindkettőjüknél jeleznem kell, hogy produkciójuk nem haladta meg a "csupán tisztes" kategóriát, ami - képességeik alapján - akár elvárható is lett volna.

Tévedés volt Szegedi Csabára kiosztani Biberach megnövekedett szerepét, a tehetséges fiatal lírai baritonnak a szólam szinte elénekelhetetlenül mélynek tűnt. Geiger Lajos II. Endre szerepében hasonló gondokkal küzdött meg, talán egy fokkal sikeresebben.

A Magyar Állami Operaház Énekkara (karigazgató: Szabó Sípos Máté) szép egészséges hangon tolmácsolta Erkel sokszínű kórusait. Az előadást többnyire biztos kézben tartotta Héja Domonkos, az egy-két szétcsúszást zenekar és énekkar között, illetve az egy-egy énekesnél felmerülő tempóingadozást jóindulattal a próbák kevés számára fogtam.

Mindent egybevéve tanulságos produkciót hallhattunk. A Bánk bán a régebbi változatban is igényli a nagy egyéniségeket, a jelentős hanganyagot és a biztos énektechnikát. Amúgy meg: Hajrá Erkel!