Az Idő és az időtlenség… - Az új Lohengrin az Operaházban II.
2025. november 20
Magyar Állami Operaház
WAGNER: Lohengrin
Heinrich der Vogler - Derek Welton
Lohengrin - Christopher Sokolowski
Elsa von Brabant - Johanni van Oostrum
Friedrich von Telramund - Egils Siliņš
Ortrud - Kutasi Judit
A király hirdetője - Kostas Smoriginas
Brabanti nemesek - Pál Botond, Beeri Benjámin, Zhaochi Xu, Alex Vereshchak
a Magyar Állami Operaház Ének- és Zenekara
vez. Rajna Martin
Az Idő a Zenének dolgozik. A sorozat főpróbája után az utolsó előadást volt szerencsém látni. A fejlődés töretlen és igen feltűnő. A Lohengrin olyan zenei minőségben szólalt meg, úgy összeállt, hogy nemzetközi összehasonlításban is megállná a helyét. Az eredmény egyedül Rajna Martint dicséri, aki nemcsak végig rajta tartotta óvó kezét az előadáson, de együtteseivel szűk hat nap alatt (ennyi telt el) új dimenziókat hódított meg. A karmester még a színpadi mozgást is kontrollálta, mert amikor a zsinórpadlásról csak nem akart elindulni az a bizonyos dupla hálószoba, feltűnő kézmozdulatokkal noszogatta, hogy indítsák már el, s közben érezhetően lelassította a jelenetet bevezető zenét. Erre mondják, hogy ízig-vérig árokba való?
Az Idő a rendezéssel (kisbetűvel) szemben is a Zenének dolgozik, a földszintről ezúttal új események szemtanúja lehettem (a főpróbán a kakasülőn ültem). Bár Elsa és Ortrud a komponista elképzeléseivel szemben most is túlélte a darabot, de azért csak meghalt valaki, Madarász Henrik, akit saját hirdetője döfött le a mozgalmas finálé legvégén (csak a földszintről belátható módon). Egy ideig kerestem az okokat, de mivel nem ez a rendezés legértelmetlenebb pontja, elengedtem a kérdést, valószínűleg ok sincs.
A főpróba hazai szereposztásával szemben ezúttal nemzetközi gárda állt a színpadon.
A címszerepben izgalmas művészt ismerhettünk meg Christopher Sokolowski személyében. A mindössze 34 éves amerikai tenor produkciója két, merőben ellentétes énekes ötvözetét nyújtotta nekünk: Kónya Sándor nemes líraiságát és James King zabolázatlan szenvedélyét egyszerre. Mert Sokolowski minden végletet kihasznált, a szélsőségek maximális kiaknázásával. Ezzel persze némileg ellentmondott a rendezői elképzelésnek, de szerencsére ez kevésbé izgatta. A nász-szoba jelenet vége Sokolowski jóvoltából elképesztően felforrósodott, Lohengrin szinte sosem hallott kétségbeeséssel fogadta Elsa származását firtató kérdéseit. Ettől a szituációtól az egész utolsó kép fantasztikus drámaisággal indult, amit a tenor mind a Grál-elbeszélésben, mint a Búcsúban meg tudott tartani. A tapsrendben gyermeki örömmel fogadta a publikum jogos ünneplését. Jó lenne más szerepekben viszontlátni.
Johanni van Oostrum mögött már számos Wagner-szólam van, amit sajnos kissé hallani is lehet, mert a mélyebb hangok színtelenül lemellezettek, a magasak viszont feszítettek. A művésznő ugyanakkor tudta kezelni a hangját, komoly kisiklás nélkül, illúziót keltően, ízlésesen alakította a szomorú sorsú brabanti hercegnőt.
Friedrich von Telramund erőteljes szerepében nagyszerűen teljesített a rutinos Egils Siliņš. Régi ismerősünk Ő, egy évtizede a MÜPÁ-s Ring Wotanjaiként mutatkozott be nálunk. Különösebb erőlködés nélkül teljesíti a rettentő szólamot. Hazai kollégájánál keményebb figurát formál, de a nagy előd Telramundokhoz képest sokkal árnyaltabb hangadással.
Az előadás legnagyobb személyes sikerét egyértelműen Kutasi Judit aratta. Operarajongók visszatérő vitája, hogy Ortrud szólamát inkább mezzo vagy inkább szoprán oldalról jó megteremteni. (Ugyanez a kérdés egy sor más szerepben felvetődik, pl. Bartók Juditjánál is.) Kutasi pedig egyértelműen az előző irányból közelített. A hang tömény sűrűségével operál és rendkívüli hatást ér el. Hihetetlenül érzi a wagneri dallam íveit, s deklamációját. Egy-egy frázis bátor túlhangsúlyozásával elképesztő hatást tud elérni, olyan, mintha egyedüliként mozgatná a cselekményt. Kutasi és Siliņš egyébként nagy egyetértésben látványosan negligálták az eredeti rendezői instrukciót, s igazuk volt, végül is a Lohengrin ment, nem a Káma Szútra.
Madarász Henrik szerepében egy fiatal, ám szépreményű basszbariton hallhattunk, Derek Weltont. Nem a grandiózus megközelítés, inkább a puha, melegszínű hang jellemzi, olvadó dallamformálás. A király hirdetőjének szerepében fölösleges luxusnak tűnt Kostas Smoriginas harapósan tömény hangja, azt hiszem, ennél jóval magvasabb főszerepeken is túljutott már.
A budapesti közönség hatalmas ovációval búcsúztatta a Lohengrint, mindössze négy előadás után. Ha Almási-Tóth rendezését nem is kívánom, a zenei színvonal miatt feltétlenül visszavárnám az Operaház színpadára.
©:MÁO Berecz Valter
