Az elveszett gyermek újratalálásának misztériuma – Aribert Reimann operája a MÁO-ban

2016. január 28/február 13.
Magyar Állami Operaház

Lear király - Tómas Tómasson
Franciaország királya - Kovács István
Albany hercege - Haja Zsolt
Cornwall hercege - Ujvári Gergely
Kent grófja - Kovácsházi István
Gloster grófja - Palerdi András
Edgar - Matthew Shaw
Edmund - Frank van Aken
Goneril - Bátori Éva
Regan - Rálik Szilvia
Cordelia - Caroline Melzer / Sümegi Eszter
Bolond - Káldi Kiss András
Szolga - Hajdu András
Lovag - Frech Zoltán

a Magyar Állami Operaház Zenekara
Honvéd Férfikar
vez. Stefan Soltész

Teljes mértékben értem azokat a korábbi zeneszerzőket, akik nem látták kivitelezhetőnek Shakespeare tragédiája, a Lear király zenés színpadi feldolgozását. Nem mond ennek ellent az a tény, hogy az alábbiakban lelkesen tudósítanék egy köztünk élő komponista, a néhány hét múlva 80. születésnapját ünneplő Aribert Reimann Lear című operájának budapesti felbukkanásáról.

Shakespeare tragédiája prózai társulatokat is kemény erőpróbára tévő, rendkívül összetett, sokszereplős remekmű, melyet az „operakészítés” klasszikus szabályai szerint gyakorlatilag lehetetlen annyira leegyszerűsíteni, ha az beférjen a normál operai üzemmenetbe. Nota bene, a sztori túlontúl véres mivolta, valamint igazi kórustabló és a műfajban szinte kötelező szerelmi szál hiánya ugyancsak nehezíti a befogadást még a kortárs zenében járatosabb vájtfülűek számára. De miről is szól a Lear király Shakespeare szerint?

Egy királyról, aki élete alkonyán – saját gyermekeinek téves ismerete folytán – elűzi magától kedvenc leányát, mire a hatalomba emelt másik kettő az uralkodási téboly közepette tönkreteszi és kisemmizi őt. Shakespeare-nél a mindennapos véres családi csetepaték közé elrejtve a hatalom megszerzésének és megtartásának felettébb gusztustalan és minden emberi érzésen átgázoló technikájáról szól leginkább a dráma – szerintem.

Aribert Reimann sokáig, még Dietrich Fischer-Dieskau kérésének is ellenállt, hogy belefogjon a szinte reménytelennek tetsző vállalkozásba. S hogy végül mégis engedett, azt hiszem, egyedül annak köszönhető, hogy rábukkant arra a vonalra, ami talán Shakespeare-nél csak másodlagosan jelenik meg az eredeti drámában: az elveszett gyermek újratalálására. Sőt, ezt a szálat mindjárt kétszeresen is felfedezhetjük, hiszen az uralkodón kívül egy szinte megegyezően tragikus és szövevényes párhuzamos történetben Gloster grófja is hasonlóan balga módon elűzi fiát, majd hasonlóan szívszorító módon az ő esetében is megtörténik az újratalálkozás. Persze tudjuk, hogy amit egy drámaíró kétszeresen is kihangsúlyoz, az nem lehet véletlen, de mégis úgy gondolom, ez Shakespeare-nél csak mellékszálnak tűnik.

Mindenesetre Reimann, és szövegírója, Claus H. Henneberg erre a „mellékszálnak tetsző” gondolatsorra fűzte föl a cselekményt, náluk az opera legfőképpen az Apák és Lányok/Fiúk kapcsolatáról szól. (Valami azt is súgja, hogy talán nem egészen érintetlenül találták meg a Szerzők ezt a vonalat, de a mű többszöri megtekintése alapján sem tudom bizonyítani, de talán nem is lényeges.) Viszont pont ezért, az amúgy sem túl cselekményes darab még statikusabbá vált, s az Alkotók az operát inkább egyfajta misztériumjátékká nemesítették. Ennek köszönhető, hogy a darab során a publikumot elsősorban a főhősök közötti mély viszonyrendszer köti le, ezen belül is a páratlan érzékenységgel kidolgozott Lear-Cordelia, valamint a párhuzamosan futó, hasonlóan finom eszközökkel megkomponált Gloster-Edgar kapcsolat.

Talán itt szükséges megemlíteni, hogy az 1978-as müncheni ősbemutatóra alkotótársuknak Jean-Pierre Ponnelle szegődött melléjük rendezőként (és díszlettervezőként), aki személyében és a színpadi világban betöltött rendkívüli nimbusza folytán valószínűleg jelentős lökést adott a misztériumszerű feldolgozás irányába. Ponnelle ugyanis a hősöket, pozitív vagy negatív mivoltuktól függetlenül archetípusokba sorolta, jelentősen könnyítve a(z amúgy) nehezebben befogadható mű megértését.

A komponista ehhez azzal járult legjelentősebben hozzá, hogy nem foglalkozva átmenetekkel a tragédia legfőbb elemeit, s a hősei jellemzőit szinte kizárólag csak a legszélsőségesebb hangi effektusokat váltva jelenítette meg. A hallgatót először mellbe veri és frusztrálja a fokozhatatlanul drámai és végtelenül lírai hatások eme szokatlan elegye, de a szélsőségek kiegyenlítik egymást, s az előadás során valami tárgyilagos nyugalommal szemléljük ezt a balladai típusú feldolgozást.

A Magyar Állami Operaház különös, de a mű ismeretében a legtökéletesebb megoldást választotta, amikor egyszerűen megvette a 38 esztendővel ezelőtti Ponnelle-rendezés jogait, pontosabban a rekonstrukció lehetőségét. Erre azért volt szükség, mert az eredeti előadásból két videofelvételen kívül alig maradt valami, így ebből kellett a felújítást megvalósítani. A díszlet- és jelmezrekonstrukciót Zöldy Z Gergely, a rendezés újratervezését Anger Ferenc vállalta magára. És az eredmény lenyűgöző: az Ókovács-éra legmeggyőzőbb produkciója, mely remélhetően hosszú ideig a repertoár része marad.

Ez utóbbi azért is lehet fontos, mert (javíthatatlan optimistaként) reménykedem abban, hogy Jean-Pierre Ponnelle másfél emberöltővel ezelőtti munkája az egy előadásnyi hatásnál mélyebben fog beleivódni a budapesti „társulat” és a nagyközönség mélyebb rétegeibe, s a közeljövőben megszületendő újabb produkciókban legalább csíraszinten fog megidéződni.

Az Operaház példás szereposztással is kiemelkedővé tette a Lear-előadást. A zenei vezetést ezúttal Stefan Soltész kezébe adta, aki Németországban dirigálta a művet, s üzembiztosan oldotta meg a feladatot. Ennek ellenére, mint kiemelkedő karmesterre való nagy rácsodálkozás részemről (miképpen pár éve az Arabella esetében) ezúttal is elmaradt.

A főszereplők közül elsőként kell említeni a címszerepben fellépő Tómas Tómassont. Az izlandi bariton persze némiképp a Fischer-Dieskau által gondosan kitaposott ösvényen haladt végig, de személyisége a szerep koránál jóval fiatalabb mivolta ellenére is érett és kiérlelt alakítást eredményezett.

Közvetlenül utána az Edgar szólamát éneklő Matthew Shaw következik. Az amerikai kontratenor nemcsak a szólamban szinte sosem hallott felhang-gazdagsággal tűnt fel, de az apja által eltaszított fiú alakját is megható líraisággal jelenítette meg. Palerdi András (Gloster) még soha egyetlen szerepében sem volt ilyen meggyőző, mind hangban, mind alakításban példásan hozta a korábbi hibás döntése nyomán meghasonuló apa figuráját.

Az első előadásokra a Cordeliára kiszemelt Sümegi Eszter megbetegedett, így a szólamot külföldön éneklő Caroline Melzer ugrott be, aki a szerep lírai árnyalatait emelte ki, s fegyelmezettséggel vett részt a cseppet sem könnyű rendezésben. Ez utóbbi főleg akkor lett szembetűnő, amikor Sümegi visszavette a szerepet. Ő – hangi és lelki alkatának megfelelően – elsősorban a szerep drámai hangsúlyait emelte ki, de a balladai beállítású rendezés érezhetően nehezére esett. (A második felvonásban Cordelia sokáig úgy vesz részt a darabban, hogy nincs is ott, a színpad kellős közepén, mozdulatlanul ülve néz a távolba, nos, ez Sümeginek sajnos nem sikerült.)

A testvérek közül mind Bátori Éva (Goneril), mind Rálik Szilvia (Regan) remek hangi kondícióban lépett színre, a felettébb ellenszenves (és ilyen szempontból elég egyoldalú) szerepeiket erős gesztusokkal és hatásos kifejezőeszközökkel mutatták be. Pár éve kellemes élményt jelentett Bayreuthban Tannhäuserként Frank van Aken. Edmund szólamában ehhez képest némiképp csalódást keltett, elsősorban a hangi fakósága miatt, alakítása viszont pontosan megfelelt a rendezői elvárásnak.

A középszereplők közül kiemelném Cornwall hercegének szólamát több, mint ígéretesen tolmácsoló fiatal Ujvári Gergelyt, valamint a Bolond alakítóját, Káldi Kiss Andrást. Nem könnyű feladatát pontosan és hatásosan oldotta meg a Honvéd Férfikar (karig.: Strausz Kálmán).

fotó:© Rákossy Péter