Az egyik lehetséges olvasat (Az Elektra a MÁO-ban)

2007. november 24.
Magyar Állami Operaház

R. STRAUSS: Elektra

Agnes Baltsa, Nadine Secunde, Bátori Éva, Gulyás Dénes, Perencz Béla, Cser Krisztián, Balogh Timea, Polyák Valéria, Megyesi Zoltán, Szegedi Csaba, Kukely Júlia, Balatoni Éva, Érsek Dóra, Mester Viktória, Fodor Beatrix, Wierdl Eszter
A Magyar Állami Operaház Ének- és Zenekara
Vez.: Kovács János

A Magyar Állami Operaház három évtized múltán újra felújította Richard Strauss monumentális operáját, az Elektrát. Magánügynek is tekinthető, de annakidején én láttam Békés András akkor kiugróan korszerű és izgalmas rendezését, mely zenei felnőtté válásomban komoly szerepet játszott. Merem remélni, hogy a mai ifjabb nemzedék hasonlóan gyarapszik Kovalik Balázs eme olvasata láttán.

Kovaliknak művészeti vezetői minőségében ez az első rendezése a házban, így teljes joggal tekinthetjük egyfajta ars poeticának is. A rendező nem könnyítette meg a konzervatívabb nézők dolgát, de nem adott fel megoldhatatlan rejtvényeket sem. A drámát egy mai fürdőházba helyezte - ugye, ott ölték meg Agamemnónt. Elektra egy sarokban lakik, virágföldes zacskókkal elkerítve. A színpadot hátul lezáró fal furán az élére van állítva, tán a kizökkent időt jelképezi. (A darab végén majd helyére zökken.) A pontosan funkcionáló csupasz tér (díszlettervező: Antal Csaba) nagyobb lehetőséget ad a szereplőknek és a rendezőnek a viszonyok és a jellemek kibontására.

És Kovalik ezzel élni tudott. Békés hajdani munkája óta kevés ilyen, konzekvensen végigvitt produkcióval találkoztam az Operaházban. (Nem akarom elkiabálni, de talán az alagút végét látom?) És ez akkor is tiszteletet parancsol, ha az előadás bizonyos színpadi és zenei megoldásaival nem értettem egyet. Elektra betegesen nem tud felejteni, betegesen vonzódik apjához, de amikor Orestes mégis megjön, a karjaiba veti magát. Komplexusát halott apjáról öccsére teszi át, mintha a rendező némi vérfertőző testvérszerelmet is kiolvasott volna Hugo von Hofmannsthal és Richard Strauss művéből. Lehetséges.

Az előadás fináléjában azután Elektra mégsem diadal- és örömmámorába hal bele, mint az alkotóknál, hanem Orestes egyszerűen lelövi. Hofmannsthal alapsztoriját eddig úgy olvastuk, hogy Elektra halála azért törvényszerű, mert életének értelme megszűnik a gyűlölt ellenfelek pusztulásával. Ebben a változatban meg vagy azért hal meg, mert Orestes egy szimpla ámokfutó, aki mindenkit legyilkol maga körül, vagy azért, mert Orestes megrémül a több mint testvéri kapcsolattól, és jobbnak látja lezárni azt. Hát, nem győzettem meg egyik verziótól sem.

Mindenesetre Kovalik Balázs kibont és megmutat nekünk egy lehetséges olvasatot a sok közül. Előnye, hogy rendesen felszínre teríti a mükénéi palota teljes viszonyrendszerét, amolyan szociometriai felmérést, melynek perifériáján maga a királylány van, aki feketébe öltözötten gyászolja apját (jelmeztervező: Benedek Mari), ellentétben az udvar tüntetően vakító fehérségével.

A címszerepet Nadine Secunde alakította. A hírneves amerikai szoprán lassan negyedszázada van a szakmában, bár Elektra nem olyan régi szerepe. Legfőbb pozitívuma, hogy tökéletesen magáévá teszi Kovalik rendezését. A sikert ezzel be is biztosítja. Sajnos azonban zeneileg nem minden ponton áll a helyzet magaslatán. Intonációja helyenként bizonytalan, egyes csúcshangoknál pedig kifejezetten hamis. Német deklamációja meg egyenesen csapnivaló, ami egy Bayreuthot megjárt énekesnőnél szokatlan.
Mindezek ellenére a figurát igenis hitelesen és meggyőzően vázolja föl. A lírai részek többnyire szépen és meggyőzően sikerülnek, a drámai kitörésekhez néhol kevésnek érzem. Előadásának a csúcspontja Orestesszel való egymásra ismerésük.

Chrysothemist Bátori Éva személyesítette meg. Aggódom érte, mert a szólam és az énekesnő hangi határai nem mindig estek egybe. Jó lenne sokáig a színpadon tudni, de nem érzem az ehhez szükséges kikezdhetetlen technikát. Időnként nagyon vastag zenekari szövetet kell(ene) áténekelnie. Viszont nagyszerű színésznő, aki tökéletesen elhiteti az ártatlan és szerelemre vágyó kishúgot, aki - amúgy nőiesen - beletörődik a megváltoztathatatlannak tűnő dolgokba.

Klytaemnestra szólamában szintúgy világsztárt üdvözölhettünk. Agnes Baltsa sajnos hangjának morzsáival érkezett, így nem is igazán énekelt, inkább csak \"elprózázta\" az anyagot. Azt viszont káprázatosan. Hangsúly és gesztus tökéletes összhangban.
Tanítani kéne azt is, ahogy felvette a bundáját, és kivonult Elektrával lezajlott (amúgy vesztes) párviadala után. Ezt hívják mozgáskultúrának!

Orestes szólamában az est legperfektebb zenei alakítását kapjuk Perencz Bélától.
Meglepő módon Gulyás Dénes Aegistusként kevéssé találta helyét a színpadon.
A kisebb szólamok gazdái kivétel nélkül pontosan és odaadóan működtek közre ebben a torkot terhelő zenedrámában.

A Magyar Állami Operaház Zenekara ritka példásan teljesítette rendkívüli nehézségű feladatát.
- dni - kollégám múlt heti koncertbeszámolóját ezzel zárta: \"Kovács János egyike a legnagyobb karmestereknek\".
Nekem sem jut ennél jobb az eszembe.

(Fotók: Éder Vera)