Az Anyegin Szegeden

2004. február 6.
Szeged
Nemzeti Színház
CSAJKOVSZKIJ: Anyegin

Díszlet: Székely László
Jelmez: Vágvölgyi Ilona
Rendezte: Angyal Mária
Vezényelt: Oberfrank Péter

Bő évtizeddel a bemutatója után került felújításra Szegeden Csajkovszkij Lírai jelenetek alcímet viselő, Op. 24-es operája, az Anyegin. A produkció számtalan - tegyük hozzá: többnyire kellemes - meglepetést tartogatott.

Mivel az előadást a színház örökös tagja, a kitűnő lírai szoprán, Berdál Valéria emlékére ajánlották fel, volt időm a kissé hosszúra nyúlt és meglehetősen lexikális megemlékezés alatt megszámlálni a földszinti üres székeket. Máig sem értem, hogy miért nem telt meg erre az ünnepi estére a Tisza-parti palota. Több mint ötvenig jutottam a számolással, amikor Oberfrank Péter vette kezébe az események irányítását.

Az már néhány taktus után kiderült, hogy a Szegedi Szimfonikus Zenekar meglehetősen heterogén összetételű társaság. Hangzásuk labilitása éppen ebből következik. A zenekari \"zacctól\" függően képesek nagyszerű lírai vagy éppen erős, drámai pillanatokat létrehozni, hogy aztán egy óvatlan pillanatban a legdurvább, alig-alig tolerálható intonációs problémákkal bosszantsák a hallgatót. A zenekar erőssége a fafúvós társaság, mely számtalan szólóval bizonyította, hogy alkalmas közreműködője egy színházi előadásnak, míg a legnagyobb hiányosságok a mélyvonós szekcióban tapasztalhatók, különös tekintettel a brácsa és a cselló szólamra. S mivel ez az opera bővelkedik csellószólóban, illetve kiemelt jelentőségű brácsa-stimben, meglehetősen kedélyborzoló pillanatokat élhetett át a nagyérdemű.

Az Anyegin \"beindulós\" opera. Sok türelemre van hozzá szükség. Különösen, ha az első jelenetből még az sem derül ki egyértelműen, hogy milyen nyelven énekelnek az érintettek. A szövegértés aztán az idő múlásával - nyilván a fül hihetetlen adaptív képességeinek következtében - jelentősen javul, de így sem ártana egy-egy szövegkönyvet kiosztani a nézőknek. (Ez utóbbi észrevételem egyértelműen nem csupán a Szegedi Opera társulatának szól. Legyen az Andrássy úti palota vagy Erkel Színház, hangversenyterem vagy hanglemez, a szöveg érthetőségével - tisztelet a néhány kivételnek - mindenütt komoly baj van. Kár, mert e nélkül mind a dal, mind az opera műfaja az egyik lényegi összetevőjétől fosztódik meg.)

Az első jelenetből azonban az is egyértelműen kiderül, hogy a színház nem csupán négy - ha nem is teljesen egyforma kvalitású - főszereplővel, hanem egy több mint kiváló kórussal is rendelkezik. Ez a fajta egészséges telt hangzás, aktív és sleppelésmentes színpadi jelenlét Budapesten például csak az elmúlt időkben lett divat. Köszönet érte!

De térjünk vissza a főszereplőkre! Szonda Éva Olgája kedvesen naiv jelenség. Hangszíne kicsit éles, de mivel a volumen nem olyan nagy, kevéssé zavar a tónus e hibája. Tatjána szerepében Vajda Júlia mutatja meg, hogy rendelkezik a nagyon nehéz, de hálás szólam abszolválásához szükséges technikával, s színészi képességeknek sincs híján. Nagyáriája - bár minden tisztelet megilleti érte - ugyan nem nyújtotta azt a katartikus élményt, amit vártam, de egyenletesen magas színvonalú teljesítménye az előadás egyik alappillére volt.

Andrejcsik István lézengő, már mindenbe beleunt Anyeginje - talán éppen attól, hogy szerepformálását szélsőségesen ebbe az irányba vitte - kissé súlytalan figura. Nehezen értjük, mit is lát benne Tatjána. Igaz, az utolsó jelenetre mind szerepformálásban, mind hangban megerősödik, de ez a változás kissé késeinek tűnik. A legnagyobb meglepetést Kóbor Tamás okozta Lenszkij megformálásával. Ismerve Kóbor néhány év előtti teljesítményeit, hihetetlen mértékű pozitív változás tapasztalható. Hangja helyenként ugyan még mindig préselt, de amikor nem akar minden áron tenorista lenni, rendkívül meleg tónusú, hajlékony és nagyon kifejező éneklésre képes. A párbaj előtti áriája számomra az est egyik - minden bizonnyal felejthetetlen - élménye volt.

A főbb szerepeken kívül érdemes megemlíteni Kovács H. István Triquet-alakítását, mely kellemesen üde színfoltja az előadásnak és a Gremin herceget alakító Altorjay Tamás szólóját, ahol a hiteles előadás képes volt feledtetni a hangi bizonytalanságokat is.

A balettbetétek ügyesen illeszkedtek az előadásba, Kolep Zoltán koreográfiája semmilyen szempontból nem lógott ki a sorból.
A díszletről és a rendezésről nincs mit mondanom. Utóbbi gyakorlatilag nem létezik, az előbbi pedig ez utóbbit szolgálja.