Avagy a ... Új Cosi az Eiffelben

2026. május 15.
Eiffel Műhelyház Bánffy Miklós terem

MOZART: Cosi fan tutte

Fiordiligi - Megyimórecz Ildikó
Dorabella - Kálnay Zsófia
Ferrando - Pál Botond (operastúdió)
Guglielmo - Dobák Attila
Despina - Kapi Zsuzsanna
Don Alfonso - Kovács István

km. a Magyar Állami Operaház Zenekara
vez. Török Levente

Különös remekmű az utolsó Lorenzo Da Ponte-szüzsére komponált Mozart-opera, a Cosi fan tutte. Ugyanúgy az emberi viszonyokat taglalja, mint az előző kettő (Figaro házassága, Don Giovanni), de a szituációs megoldásoknál sokkal nagyobb teret kapnak az érzések. Ettől ritka előre mutató alkotás. Mert hiába nem történik szinte semmi, a cselekmény zöme néhány ember egymás közti beszélgetése, az megragadja nézőt, s nem engedi.

A darab hivatalos címe: Così fan tutte, ossia La scuola degli amanti, azaz Mind így csinálják, avagy a szerelmesek iskolája. Vajon miért lehetett oly fontos ez a kérdés 236 évvel ezelőtt II. József udvarában? A választ egy másik kérdéssel lehet legfrappánsabban megválaszolni: miért az ősbemutató után 140 esztendővel, egy szűk évszázaddal ezelőtt jutott el ez az opera az Operaházba? Mert kb. akkorra érett meg a hazai polgárság, hogy mélyebbre ásson a túl frivolnak gondolt dalmű értelmezésében. (Beszédes tény mindenesetre, hogy a Don Giovannit már 1827-től, a Figarót 1858-tól adta a pesti Nemzeti Színház.)

Az sem lehet véletlen, hogy az operaházi rendezők láthatóan ódzkodnak ettől a műtől (vagy legalábbis nem harcolnak érte, hogy színre vihessék). Az operaházi majd száz év alatt Márkus László (1930) és Oláh Gusztáv (1952) után mindjárt Szinetár Miklós (1960) következett, aki 1979-ben, több, mint 80 előadás után fiatalokkal újrarendezte a darabot. Ez a változat ment 2012-ig olykor új betanulásokkal fűszerezve. 2014-ben Ókovács Szilveszter újítás szándékával levette a rendezést és megbízta a nagynevű Jiří Menzelt a színrevitellel. A világhírű filmrendező tulajdonképpen semmit nem tudott a vígoperával kezdeni, így az látszott a legkisebb rossznak, hogy egy év és 16 előadás után csendben leveszik műsorról és visszahozzák Szinetár 1979-es munkáját, mely összességében 2019-ig 215 előadást élt meg. (Az elmúlt évszázad során a felsoroltakon kívül még Kovalik Balázs 2006-os Mozart-maratonján került színre a dalmű a fővárosban.)

Azt nem tudni, hogy Székely Kriszta harcolt-e, hogy megrendezhesse Mozart remekét, de hogy nem okozott problémát az értelmezése, az egyértelműnek tűnik. Amikor látván, hogy mindössze három előadásra tűzték ki a darabot, megkérdeztem az operaházi sajtós Kollégát ennek okáról. A készséges válaszból az derült ki, hogy egyrészt az Operaház a rendezői koncepció alapján kísérletezőbb produkcióra számít, másrészt a várható OperaVision-közvetítés jóvoltából sokan megnézhetik más formában. Azóta egyébként egy júniusi dátummal bővült a választék, javaslom is mindenkinek.

Mert a rendezőnő a határozottan újszerű háttér mellé (itt kiemelném a világítástervező Pillinger Tamás és a videótervező Czeglédi Zsombor nevét) abszolút hagyományos színrevitelt valósított meg. Ebben nem az számít, hogy szerepelnek-e modern technikai eszközök, pl. mobiltelefon (mert szerepelnek), hanem az, hogy a dalmű minden porcikájában Mozart és Da Ponte darabjából indult ki. Az emberi viszonyok változatlanok, modern jelmezben, modern díszletek közt éppúgy mutatnak, mint mondjuk amikor Márkus Lászlóék nekifutottak.

A színészvezetés határozottan pörgős, ezt nagyrészt inspirálja a gyorsan, a szöveg függvényében változó hátteret biztosító stilizált videóvetítés, s ezzel függhet össze, hogy Török Levente karmester is végig friss tempókkal tartotta egyben a darabot. Néhol Török vezényléséből a lassú és áttetsző hangzást hiányoltam (pl. a "Soave sia il vento" tercettben), de a dirigens nyilván okkal vette ezeket a részeket is nyargalósabbra. Mindent egybevetve, a fiatal előadógárdához jól illett olyan kortárs karmester darabfelfogása, aki gondosan kísérte énekeseit. Erre szükség is volt, mert volt, aki rászorult a karmesteri segítségre.

A szólistagárda legnagyobb meglepetését Kálnay Zsófia okozta. Nem új Dorabella (már Menzelnél is szerepelt), de korábbi előadásain mindig valamilyen görcsöt éreztem, ami ezúttal teljesen elmúlt. Belevetette magát a szólamba, árnyalt, sokszínű énekléssel és összetett, némi karikírozásra hajló játékkal önfeledten hozta a „ledérebb” nőtestvért.

Fiordiligi szerepében Megyimórecz Ildikó tisztességgel megküzdött a hatalmas szólammal, olykor indokolatlanul forszírozott hangadással. Lehet, hogy ezért nem jutott már energiája a figura kibontására s talán a figura sem áll annyira közel a fiatal énekesnőhöz. Várhatóan a jövőben, a szólam mind magabiztosabb teljesítésével újabb dimenziók bomlanak ki számára ebből a rendkívül összetett szólamból.

Despina szerepében Kapi Zsuzsannát láthattuk. Őt túlontúl leköthette a játékmester(nő)i szerep, amit biztosan teljesített is, de ennek tudom be, hogy énekesi előadásmódja egysíkú volt. Ő is hajlamos az erőből éneklésre, amire itt semmi szükség. Játékban ugyanakkor nagyon biztosnak tűnt.

A férfiak közül Kovács István kapott pompás, testhezálló és hangban ideális szerepet, Don Alfonsoét. Lubickol is benne, némi rezignáltan derűs bölcsességgel fűszerezi a Székely Kriszta által felrakott rideg jógi figuráját. Végül is Ő van legrégebben a pályán.

Guglielmo szólamát biztos hangon, biztos játékkal tolmácsolta Dobák Attila. Talán az előadói svung lehetne még elsöprőbb, amikor hódítana, de lehet, hogy néhány előadás meghozza majd azt is. Ferrandó szólamával Pál Botond birkózott korrekten. Az operastúdiós ifjú tenor tisztességgel elfáradt a végére, de remélhetően ezek a terhelések hozzák meg a remélt művészi fejlődést. Jó úton halad.

Mindent egybevéve, üde, derűs, sziporkázó előadásnak lehetnek tanúi, akik kilátogatnak az Eiffel Műhelyház Bánffy Miklós termébe. Ha a következő negyven évet biztosan nem is, de egy-két évtizedet garantálnék ennek a fiatalos előadásnak.

fotó:©MÁÓ Nagy Attila