André, aki Andrea (Chénier-premier a MÁO-ban)

2007. február 17.
Magyar Állami Operaház

GIORDANO: Andrea Chénier

Kiss B. Atilla, Fokanov Anatolij, Lukács Gyöngyi, Gál Erika, Temesi Mária, Wiedemann Bernadett, Horváth Ádám, Káldi Kiss András, Sárkány Kázmér, Busa Tamás, Gerdesits Ferenc, Derecskei Zsolt, Kovács Pál, Szüle Tamás, Zsigmond Géza, Fajger Orsolya
A Magyar Állami Operaház Ének- és Zenekara
Vez.: Kesselyák Gergely)

Most értem haza a premierről. Első gondolatom ez: hangos és felzaklató zene Giordano operája, az Andrea Chénier. (Elnézést, de én már csak így írom, ellentétben az Operaházzal, amelyik hol Andrénak, hol meg Andreának. Bár a főszereplők franciák, az előadáson mégis az eredeti olasz szöveg hangzott fel.) Vannak benne lírai jelenetek, de csak elvétve. A mi előadásunkon pedig különösen elbújt a líra.

Alig kilenc hónapja számolt be az Operaház akkori vezetése arról, hogy újra műsorra kerül Giordano operája, meg is nevezték azt a neves lengyel rendezőt, aki színre viszi. Tavaly nyár során az akkori új megbízott főzeneigazgató örömmel újságolta, hogy sikerült leszerződtetniük Lukács Gyöngyi mellé két nemzetközi minőségű énekest Gérard és Chénier szerepére. Remek, gondolhattuk, lábalunk kifelé a mélyvízből. Korai öröm volt.

Ez az este ugyanis színmagyarra sikeredett, főszereplőstől, rendezőstől együtt. (Aki nem tudná, ezúton értesítem, hogy Anatolij Fokanov már magyar állampolgár.) A rendezést Selmeczi György vette át.
A karmester-zeneszerző Selmeczi.
Visszagondolva az elmúlt évek operai bemutatóira, kicsit elgondolkodtató, hogy dalszínházunkban alig-alig jut lehetőséghez élő rendező-rendező. Az élőt szó szerint használom, utalva a néhai főrendező Mikó András régebbi rendezéseinek permanens vissza-visszaszivárgására, a rendező-rendező pedig arra vonatkozik, hogy hovatovább gyakrabban kerül színre karmester rendezése, mint rendezőé. (Rettegek viszont attól, hogy a mellőzött rendezők egyszer összefognak, és pálcát ragadnak markukba.)

Egyrészt én is osztom azt a zenész körökben általánosnak tűnő közvélekedést, mely szerint Selmeczi György túlontúl jó zenész ahhoz, hogy mindenféle piszlicsáré dolgokkal fölaprózza tehetségét, mint ahogy azt teszi. Másrészt azt el kell ismerni, hogy Giordano cseppet sem rendezésbarát darabját tisztességgel, elfogadható minőségben adaptálta az Operaház színpadára. (Amúgy Selmeczi egy másik operarendezést hagyott ott a budapesti kedvéért, a miskolci Hoffmann meséit.)

Persze csoda nem történt a színpadon, de ebben a szerzők is jócskán ludasak. Az Andrea Chénier szövegírója az a Luigi Illica volt, aki a nagy vetélytárs Giacomo Puccini utóbb világsikeressé vált operái (Manon, Bohémélet, Tosca, Pillangókisasszony) szövegébe is jócskán beledolgozott. Ha eddig nem tudtuk, akkor az Andrea Chénier-ből kikövetkeztethetjük, hogy a felsorolt Puccini-opusok világsikere nem igazán a szövegírón múlott, sokkal inkább a zeneszerző elképesztő dramaturgiai érzékén és igényességén.

Az Andrea Chénier ugyanis elég színházellenes mű. Tele van dramaturgiai csapdával, fölösleges jelenetekkel (és urambocsá\': szereplőkkel), ráadásul a gyakori tömegjeleneteket sem sikerült igazán kibontani. A főszereplők jelleme is meglehetősen sematikusra sikerült. (Nem szívesen példálózok, de a mindössze négy évvel későbbi Tosca főhőseivel összevetve mindenképpen.)

Ott tartottam, hogy Selmeczi György sem tett csodát, de korrekt előadást tett le az asztalra. S volt két-három olyan rendezői lelemény, ami mindenképpen szót érdemel. Ilyen az első felvonást záró gavotte, amikor a beáramló forradalmárok csapata (más szóhasználattal: a csőcselék) folytatja a táncot a maga darabos módján, míg az arisztokrácia lassan elsüllyed, s ilyen a darabzáró pillanat, amikor Idia Legray néma alakítója kisétál a börtönből (ahol éppen Maddalena hal meg helyette), és a kerítés mellől nézi végig a dráma végkifejletét.

Ezeken a jeleneteken kívül Selmeczi többször (de nem túlzóan) élt a kimerevítés ügyes eszközével, mely a mozdulatlan, de jelenlévő tömeg és a mozgó főhős(ök) ellentétével operál. Nem igazán szerencsés viszont, hogy a harmadik felvonás törvényszéki jelenetében Maddalenát a szűk erkélyre száműzi, így alig látjuk, hogyan éli meg szerelmese elítélését. Ezenkívül ő sem tudott mit kezdeni némely magánénekes pincemélyen berögződött színpadi manírjaival. Selmeczi egyébként remek partnereket kapott a díszlettervező Zeke Edit, valamint a jelmeztervező Velich Rita személyében, így a színpad (idehaza ritka) homogén egységet mutatott.

De az Andrea Chénier-t a világon mindenütt a főszereplők viszik sikerre, feltéve, ha van siker. Nálunk sincs ez másképp.

A címszerepben Kiss B. Atilla egy nagy formátumú produkció lehetőségét hordozza. De ebből a lehetőségből a premieren nem lett semmi. Immár egy évtizede figyelem a rokonszenves tenorista honi működését. Aggaszt, hogy párhuzamosan énekel összeférhetetlen szólamokat, s hogy zenei alakításai estéről estére magukon hordozzák az esetlegesség bélyegét. Chénier-ként falrepesztő fermátákkal indít. Ezzel nincs egyedül, de úgy tűnik, ő sínyli meg leginkább. Az előadás második felére fokozatosan elfárad, a IV. felvonás feszültségét már nem annyira a darab adja, hanem az, hogy kijön-e az a magas hang, vagy sem. Rossz csere. Nem értem, miért kell a középregiszter hangjait annyira szélesen énekelnie, hiszen így egyrészt jól elfárad, másrészt a magasságok kevéssé tudnak kitűnni. S ráadásul az intonációs biztonság is az erővel párhuzamosan hanyatlik. (Halkan kérdem: biztos, hogy jó énektanárhoz jár?)

Még egyik szerepében sem győzött meg ennyire Fokanov Anatolij. Pedig nincs könnyű helyzete, hiszen Gérard szerepe a legellentmondásosabb szólamok egyike. Mégis hitelesen közvetíti a figurát, a komornyiktól a forradalmárig, a szexéhes kéjenctől az igaz barátig. Színpadi merevségét is kezdi levetkőzni (bár még azért maradt). A legfontosabb, hogy hangban abszolút ura a szerepnek. Kicsit ő is forszírozottan énekel, de legalább bírja.

No és persze Maddalena szerepében Lukács Gyöngyi és az ő profizmusa. Ez utóbbit maximális elismeréssel kell említeni. Együtt él a szereppel. Az első felvonásban még úgy véltem, túlzottan mórikálja a kislányt, de az átváltozás talán épp ezért ilyen hatásos. A \"mindent elvesztettem a szerelmen kívül\" érzés pont ezért tud ekkorát ütni. Zeneileg szinte tökéletes. A \"La mamma morta\" kezdetű áriát szerintem a világon kevesen éneklik jobban nála. Az erőbeosztását külön tanítanám (tenorista kollégájának is).

A töméntelen kis szereplő tisztességgel állt helyt sokszor hálátlan szerepében, elsősorban Busa Tamás karakteres Matthieu-jét és Derecskei Zsolt remek Besúgóját emelném ki. S azt, hogy Wiedemann Bernadett szerepeltetése Madelon rövidke szerepében a premieren is fölösleges luxus, a mezei repertoárelőadáson meg egyenesen bűn. Nem szabadna egy ilyen pálya zenitjén efféle szerepekre energiát pazarolni.

Úgy kezdtem, hogy hangos és felzaklató zene volt. Ebben a komponistán túl leginkább Kesselyák Gergely karmestert érzem felelősnek, aki helyenként értelmetlen harsogásba kényszerítette énekeseit. A Magyar Állami Operaház Ének- és Zenekara (karigazgató: Szabó Sípos Máté) tisztességgel állt helyt az évad első valódi premierjén, 2007. február 17-én.