Alfa Rómeó és Júlia (Gounod Rómeó és Júliája a Margitszigeten)

2008. augusztus 16.
Margitszigeti Szabadtéri Színpad

GOUNOD: Rómeó és Júlia

Verona hercege: Safranek Károly
Páris: Bányai Miklós
Julia: Hajnóczy Júlia
Gertrud, Júlia dajkája: Takács Katalin
Tybalt: Kolovratnik Krisztián
Romeo: Brickner Szabolcs
Mercutio: Kaszás Gergő
Benvolio: Görög László
Stephano, Romeo apródja: Létay Kiss Gabriella
Mab: Haja Zsolt
Lorenzo: Cser Krisztián

Jelmeztervező: Nagy Fruzsina
Koreográfus: Barta Dóra
A Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekara
A Magyar Állami Operaház Énekkara
Karmester: Szabó Sipos Máté
Rendező: Csizmadia Tibor

Begördül az előadást szponzoráló cég Alfája a színpadra, mialatt a Herceg a prológot mondja, de azután nem követi a csehovi dramaturgia szabályait, nem kap rendezői instrukciókat, egy márkatársa pedig még funkciótlanabbul szomorkodik a színpad jobb oldalára számkivetve, a kissé viseltes narancssárga Ford Transit furgon mellett. Ez a zárt kisteherautó viszont annál fontosabb díszletelem: ennek rakteréből bújnak elő Rómeó és barátai, és ebben lakik Lőrinc barát is. Még érdekesebb azonban, hogy a tetejére szerelt platformra mászik fel, majd - az erkélyjelenet véget értével - onnan le Júlia (!). Nem tévedés, Júlia kapaszkodik föl-le, sajnos akrobatikus produkcióját csak a baloldalon ülő nézők láthatják teljes egészében.

Ez, ha akarom, kissé szimbolikusan azt is jelzi, egy sarkaiból kiforgatott Rómeó és Júlia-előadást láthatunk, a kérdés csak az, vajon Shakespeare eredeti drámája, vagy inkább Gounod operája van itt kizökkentve - ó, kárhozat - eredeti folyásának medréből. A Szabad Tér Színház fogalmazási ügyetlenségektől hemzsegő honlapja eléggé szenzációhajhász alapállást foglal el az ügyben, miszerint itt soha nem látott-halott dolgokra kerül sor. Műfaji crossover, mondja. Aha, megvan a varázsszó. Végeredményben egyfajta musicalt láthatunk, ami ebbéli formájában jóval túl megy azon, hogy sok opera - eredetileg Gounod műve is - prózai dialógusokat tartalmaz. A szóban forgó műnek is csak a második változatában váltották fel ezeket recitativók, és akkor kerültek bele balett-betétek is. A különbség most az, hogy nem mindegyik szereplő énekel - ilyen előfordul Mozartnál is, lásd Szelim basa -, hanem az, hogy ők leginkább az eredeti, shakespeare-i szöveget mondják: sajnos a színészi produkciók is ennek a kettősségnek alapvető ellentmondásait tükrözik.

Zeffirelli idén pontosan negyvenéves filmje a nagy stratfordi drámájának legismertebb, valószínűleg a legtöbbek által látott, és valószínűleg a legtöbbek számára meghatározó élményként ható feldolgozása. Nyilván ezért is szerepelt az említett honlapon ennek egy jelenete, hiszen amikor ez a produkció készült, az előadás még nem volt fotózható állapotban. A film gyönyörű képeskönyvként illusztrálja a történetet, két nagyszerű színésszel: Michael York Tybaltként, John McEnery Mercutióként nyújt emlékezetest. Mint ahogy a margitszigeti előadásnak is Kaszás Gergő és Kolovratnik Krisztián kettőse adott valódi, prózai színházi dimenziót, ami abból is következik, hogy őnekik jut igazi nagy drámai jelenet - a főszereplők mellett, akik viszont itt operaénekesek voltak, ugyebár.

Zeffirelli filmjét azért is érdemes itt felhozni, mert Rota bugyuta, giccses zenéje túlságosan hangsúlyos szerepet játszik hangulatának meghatározásában, és mintha ilyesmi történne most is. Gounod persze valódi, nagy zeneszerző, partitúrájának sok lapja tanúskodik erről, és pontosan ez is a már jelzett baj oka. Még Shakesperae szövege mellett is - amely szintén többet érdemelne annál, hogy töredékes formában felvezető szövegként szolgáljon az ő operájának nagyáriáihoz - nyilvánvaló, hogy egy önmaga jogán teljes egységet képző műegészből (corpus) történik itt mazsolázgatás.

Ezt az eredeti dráma szövege sem képes feledtetni. És ezzel küzdenek leginkább a prózai színészek, nem kapják, kaphatják így meg teljes súlyukat. Például az amúgy kitűnő Takács Katalin nem tudja, mit kezdjen a Dajka egyébként is ördögien nehéz szerepével. Nem könnyű érzékeltetni azt a kettősséget, amely komikus felhangú megjelenései, és ezeknek a tragikus történetben betöltött dramaturgiai funkciója között feszül. Sokszor volt az embernek az az érzése, hogy a színészek is csak beszélő énekesek, akik el akarják ütni az időt a zenéig, mint ahogy utóbbiak iskolás szövegfelmondása végképp tönkretette a produkció prózai részét.

Mert akárhogy is, ahol egy koloratúrszoprán és egy hőstenor által megjelenik a zene, ott főszereplővé válik. Hajnóczy Júlia nehézkesen kezdett, az övé volt az első ária. A hallhatóan izguló, erősen vibráló hangú művésznő itt még feledhetőt nyújtott, később azonban hangjával, kiváló énektechnikájával felnőtt a drámai hősnő szerepéhez, a szabadtéren sajnos kötelező, elektromos erősítésen keresztül is figyelemre méltót nyújtva. A Rómeót alakító Brickner Szabolcs fehér öltönyében afféle bonvivánként jelent itt meg, de az ebbéli rendezői felfogást erősíti, hogy Gounod is kifejezetten világosabb hangú tenornak szánt szerepet írt, Rómeónak inkább hősszerelmes, mint tragikus, áldozati bárány voltát hangsúlyozva. Rómeó és Júlia szerelmi halála a megváltást hozza a hosszú ellenségeskedésbe már belefáradt két család számára. Brickner hírnevéhez méltó módon hozta szerepét hangban, zenében, valóban nagyformátumú hőstenort hallhattunk, persze szintén árnyalta a képet a hangosítás.

A Mab királyné-monológot az eredetiben Mercutio mondja el, az operában testet ölt Mab, Haja Zsolt kifogástalan volt ebbéli megjelenésében. A csak az operában szereplő apród, Stephano nadrágszerepében Létay Kiss Gabriella szép produkciójának örülhettünk. Jóval kevesebb rokonszenvvel figyeltük Cser Krisztiánt, akinek szövegmondása nagyon papírízű, énekhangja pedig bizonytalan volt.

A műfaji crossover azonban még egy fontos elemet tartogatott számunkra: a táncot, vagy inkább mozgásszínházi produkciót. Ezzel kezdődik a darab, Capuleték kertjében a helyükre másznak a szobrok, kissé hosszadalmasan, mindegy, a későknek több mint öt percük van arra, hogy csikorgó, csattogó székeikre leülhessenek. És így a zene már csendben szólalhatott meg a Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekarának előadásában, Szabó Sipos Máté vezényletével, aki zenekari, operai karmesterként kiváló formát mutatott - ez már az archaizáló, barokkos, francia stílusú ouverture-t imitáló nyitány alatt kiderült -, keze alatt az előadás zenei része csak kisebb bakikkal, jó színvonalon szólalt meg. A kórus is helyén volt, bár amikor teljes létszámmal énekeltek, nem volt érthető a szövegejtésük.

A szobrok azután megelevenednek, a történet magasabb, gondolati síkra emelését kapjuk tőlük, vagy valami ilyesmit. Azonban hol nagyon egyértelműen festik alá, jelzik, mi történik, mi fog történni: párzó mozdulatokat végeznek, meghalnak, véreznek, mennydörgő viharba kerülnek (szerencsére ez a valóságban elmaradt), hol meg nem igazán, tudni, mi dolguk. Ettől függetlenül a színpadra állítás margitszigeti formája elég hűen követte az eredeti dráma cselekményét. A történet közepe tájától kezdve mintha kissé elfogyott volna a szövegírók türelme, mozaikszerűbben kaptuk a cselekményt, de lehet, hogy csak attól féltek, túlságosan az éjszakába nyúlik a kőszínháziaknál másfél órával később kezdődő előadás.

A szobrok a végén visszamásznak helyükre, de nem ugyanazt az alakot veszik fel, mint az előadás elején. Az idő visszazökkent, de nem ugyanabban a mederben folyik tovább. Kár, hogy itt a herceg záró monológja már nem hangzik el. Marad a tanulság: a szerelem néha öl, mindig butít, és alkalmanként...