Aida I. Méltó keret, de szívünkhöz nem hatol – Fesztivál-Aida az Erkelben

2015. április 10.
Erkel Színház

Egyiptom királya - Kovács István
Amneris, a lánya - Gál Erika
Aida, etióp hercegnő - Boross Csilla
Radamès, az őrök kapitánya - Johan Botha
Ramfis, főpap - Palerdi András
Amonasro, Etiópia királya - Fokanov Anatolij
Főpapnő - Vörös Szilvia
Hírnök - Boncsér Gergely

a Magyar Állami Operaház Ének- és Zenekara
Honvéd Férfikar
vez. Kesselyák Gergely

Sokszor találkoztam már Aida hercegnővel, ám az etióp királylány soha nem tartozott kedvenc Verdi-teremtményeim közé. Manrico, a Calatravák vagy Boccanegra története mindig sokkal inkább szíven üt. Talán ezért van, hogy az Aida előadásával és előadóival sokkal elnézőbb tudok lenni. Ha a szomszéd jóravaló, csinosnak mondott lánya öltözködik rémesen, azt mégis könnyebben viseljük, minta szívünk szerelme néz ki tramplin.

Az új erkelszínházi Aida egyébként nincs csúnyán öltöztetve, igaz, nem is a legelőnyösebben. Remete Kriszta a műsorfüzetben magyarázza ki mit és miért visel. Ilyenkor eleve gyanút fog a néző: hát nem beszélnek azok a ruhák magukért? De igen, csak néha összevissza mondanak mindent. Aida, aki az egyiptomi udvarban, rabszolgasorban sínylődik, például ugyanolyan elegáns, mint Amneris. És a Fáraót sem sikerült kiemelni a tömegből. Ha már a ruhája nem emeli ki a népéből, legalább a díszlettervező ácsolhatott volna neki egy szép magaslatot, vagy a rendező szervezhetett volna neki testőrséget, kíséretet, de ezt ők sem találták fontosnak. (Nota bene korábbi randevúinkon gyakran hozták be őfelségét hordozható trónszéken.)

Kovács István középfajú basszusa sem emelkedik ki a tömegből színben vagy erőben, úgyhogy az alak csak egy jó srác marad az udvarból. Palerdi András (Ramfis) viszont megfelelően dörgedelmes basso cantanteként szólal meg. „Minél előkelőbb valamely szereplő, annál feketébb a ruhája, és annál több ékszert visel” – magyarázza a tervező a műsorfüzetben. Minél nagyobb valakinek a hatalma, annál sötétebb, fordítunk kajánul, de azért a hiú Amnerisen például több ékszert is el tudnánk viselni.

Ha pedig Mohácsi János rendező szintén a műsorfüzetben szánkba rágja, hogy előadása a háborúról szól, akkor kevesebb papot, és több katonát képzelnénk, nem beszélve az úgynevezett népről, amelyet vizuálisan nehéz azonosítani Thébában. Khell Zsolt szimmetrikus díszletében mi mást lehetne csinálni, jobbról balra és balról jobbra átvonulni? Ez első pillantásra látszik. A hátulról megvilágított egyiptomi mintás falak, a fekete-arany ruhás egyiptomiakhoz és a khakibe burkolt katonákhoz csatlakozó mélyvörös kosztümös etiópokkal a nagy győzelmi jelenetben pompásan mutatnak, igazi nagyszabású operatablót látunk. A szereplők azonban egysoros vonalban állnak előttünk, viszonyokat, rangokat nem jeleznek.

Mohácsi, mint a legtöbb prózai rendező, az akciókra épít, a statikus együttesekkel nem tud mit kezdeni, a tercettek, duettek nagy része megrendezetlen. Látványban, díszletben legfájóbban a sziklasír hiányzik: semmi kőtömb, semmi bezártság.

Ahogy egy korábbi Andrea Chenier záróképéről mondta Anatolij Fokanov: „Ez börtön? Csupa lyuk!” A népszerű bariton 60 fölött is erőteljes hangon nyomja Amonasrót, és még fejét is ugyanúgy rázza, mint amikor 22 éve a Szegedi Szabadtérin először láttam ebben a szerepben. Dicséretes, hogy ilyen hosszú pálya vége felé is megőrizte a hangját, az pedig egyenesen csodálatos, mennyire megőrizte a mélyebb emberábrázolás iránti teljes érzéketlenségét is.

A Budapesti Tavaszi Fesztivál Aidáját talán még most is Fabio Sartori fényképével reklámozzák, holott a neves olasz tenor már napokkal az előadás előtt beteget jelentett. A nem kevésbé nagynevű dél-afrikai Johan Bothát szerezték meg helyette, aki eddig leginkább Wagner-szerepekben és Otellóként aratott sikereket a világ nagy házaiban. Botha vagy 6 láb magas és úgy 150 kiló. Figurálisan egyáltalán nem felel meg a fiatal egyiptomi hadvezért alakjának, akibe egyszerre két nő is szerelmes. Szépszínű, masszív hőstenor hangon énekel, árnyalatokat is használ, elég olaszos is (de nem olyan nagyon), ám sem a volumen, sem a művészi erő nem kárpótol a lehetetlen alkatért.

Némi nagyképűséggel azt mondhatom, hogy Pesten a világ vezető hőstenorjait hallottam a szerepben, Giacominit és Domingót. Kétszer elkaptam még a szerepben a nagyszerű Simándy Józsefet (egyszer ráadásul Obrazcovával!), egyszer a szenvedélyes Ilosfalvyt, a Margitszigeten a pályája csúcsán lévő Molnár Andrást. Botha jó tenorista, de egyetlen olyan képessége nincs, amely egyértelműen fölébük helyezné. Nem mentség és nem magyarázat: Kaufmannon kívül nemigen tudnék a szerepre sokkal jobb megoldást.

Annál is zavaróbb a látvány, mert mindkét női főszereplő nagyon csinos is. Gál Erika nagy koncentrációval, hangja összes lehetőségét kihasználva énekelte Amnerist. Szép a matéria, erőteljes is, talán csak a sápadtabb mély hangok utalnak rá, hogy lehetőségei határán jár. Nemes vér csörgedez az ereiben, de azért nem királyi vér.

Boros Csilla első pár hangjából pontosan tudja az ember, hogyan fogja énekelni a szerepet, és úgy is énekli. Szép, sötét tónus, biztos magasság, nagy kifejezőerő. Mellesleg a nagy együttesekben ő hallatszik leginkább. Semmi nem estleges, mindent a közlés szándékával, (senki ne értse félre) páratlanul értelmesen énekel. Nemcsak fesztivál-, de igazi világszínvonal. Első áriájában nagyszerűen avat be bennünket lehetetlen helyzetébe, súlyos belső konfliktusaiba. Nem az ő hiányossága, az én hibám, hogy mindezt inkább megértem, de nem ráz meg, nem esem kétségbe miatta.

Ebben a halvány idegenségben ludas a karmester is. Kesselyák Gergely nagy gonddal építi föl a muzsikát. Megalkot minden egyes jelenetet, áriát, együttest. Aztán lezárja őket, és kezdi elölről a következő fölépítését. Mintha nem bízna abban, hogy az útjára indított zenei folyamat magától továbbépül, önmagát alkotja újra. Kimunkált dirigálásában van némi mesterkéltség. A tempók többsége is jó lassú.

A módszer legnagyobb kárvallottja Boros Csilla, aki ugyan nagy zenei intelligenciával simul bele, ám muzsikálásának ívét folyton megtöri. Fő haszonélvezője pedig Botha, aki németes, analitikus iskolán nevelkedett és amúgy is inkább koncertszámok sorozatát énekli, mint egy ember életútját elevenítené meg. Kakukktojás a nagy Győzelmi jelenet, ahol Kesselyák elfelejti a módszerét, vagy elsodorják az események és muzsikálása is nyomban átforrósodik. A változást pontosan visszajelezte a publikum is, amely (a végső tapsendet kivéve), egyedül ezt a képet részesítette lelkes ünneplésben. Egyik nevezetes áriát, duettet vagy balettet sem. Bodor Johanna megfelelően lendületes táncokat tervezett. Fő attrakció volt a Fthá-templombéli emberáldozat. Egy hóhehérbe öltöztetett szűzlányt szúrnak hasba, az ő vérével „keresztelik hadvezéré” Radamest. Hát, nem tudom…

Magas színvonalú előadás volt ez a fesztiválAida. Lehetett benne gyönyörködni. csak épp nem rendített meg, a szívemhez nem hatolt. Aida hercegnővel ebben a keretben bizonyára számtalanszor találkozhatunk még a következő évadokban.

Hátha egyszer majd igazán meg is szeretjük...