Abszurditáson túl, evidencián innen – Kérdések és gondolatok A diótörő új operaházi előadása láttán
2015. november 26.
Magyar Állami Operaház
Csajkovszkij: A diótörő (főpróba)
Mária hercegnő – Aliya Tanykpayeva
Unokaöcs / Diótörő / Herceg – Leblanc Gergely
Drosselmeier – Alekszandr Komarov
Egérkirály/Egérkirály baba – Mikalai Radziush
a Magyar Állami Operaház Zenekara és Balettkara
vez.: Hámori Máté
Zéta Kolléga a napokban a bő negyedszázados Tosca-rendezés darabtemetéséről írt búcsúztató kritikát.
A diótörő 64 évadot megért és azalatt legendásan népszerűvé vált, becsben tartott operaházi előadásának temetése egy évvel ezelőtt suttyomban történhetett: aki nem nézte meg évente, annak nem adatott meg búcsút venni tőle. Talán azóta, talán rövidebb ideje tudni lehetett, hogy becsesség és legenda ide vagy oda, az Operaház vezetése a lecserélés mellett döntött. A hol diszkrétnek tűnő, hol fellengzős hírverésekből nem lehetett kihámozni, milyen típusú felújításra számíthatunk.
„Csajkovszkij Diótörője évtizedek óta a karácsonyi készülődés elengedhetetlen része az Operaházban. Vaszilij Vajnonen és Oláh Gusztáv emlékének adózva 2015 karácsonyára egy újrapolírozott, a klasszikus balett hagyományait követő, de a 21. század táncművészeti és látványvilágbeli elvárásainak megfelelő új kiállítással jelentkezünk. A klasszikus zenei anyagra egy igazi Diótörő-specialista, a nemzetközi hírnévnek örvendő Wayne Eagling és Solymosi Tamás koreografál új mesebalettet. A Magyar Nemzeti Balett életében először készít ilyen világszerte elismert művész a társulat tagjaira szabott, belőlük ihletet merítő koreográfiát” – így az Operaház ajánlója.
Hogyan lehet adózni Vaszilij Vajnonen és Oláh Gusztáv egy évvel ezelőtt még eleven emlékének azzal, hogy a felújítás koreográfusaként a színlapon „Wayne Eagling / Solymosi Tamás” nevét tüntetik fel, díszlettervezője pedig Vavrinecz Beáta?
Mit értsünk újrapolírozott alatt, amikor ez a kifejezés az asztalos szakmában csak felületi kezelést jelent, amilyenen patinás előadásunk már többször átesett, legutóbb 60. évadjának alkalmára. Gondolhattuk-e akkor, hogy Oláh Gusztáv díszleteinek újragyártása és -festése mindössze öt szezonra szól? Nem volt ez pazarlás, amikor számos értékes balettmű hiányzik a repertoárból?
Milyen lehet „a 21. század táncművészeti és látványvilágbeli elvárásainak megfelelő új kiállítás”, vagyis mit várunk ettől mi, magunk, akik a XXI. században élünk; mi, akiknek az új kiállítás készül? Tévednék abban, hogy egy klasszikus balettől a XXI. században is azt várjuk el, amit mindenkor: jó legyen, sőt kiváló, csodálatos?
Hogyan lehet a társulat tagjaira szabni a koreográfiát, amikor a főszerepeket hét-nyolc, különböző iskolán nevelkedett, eltérő egyéniségű és besorolású táncosra osztják ki, köztük első magántáncosokra is, kartáncosokra is? Ezekre és megannyi kérdésre várva a választ, mentem izgatott kíváncsisággal A diótörő főpróbájára.
Mit kíváncsisággal? Aggodalommal, félelemmel. Hiszen ha az Operaház legutóbbi „XXI. századi megfeleléseire” gondolok, még A diótörő esetében sem lehet kizárni, hogy pomponos lányok lejtenek kánkánt a színpadon, vagy „egy tömbből faragott” habcsókból áll majd a díszlet. Nemrég egy kedves vitapartnerem állította a fórumon a Stefano Poda nevével fémjelzett Otello előadásáról, hogy a rendező, szemben az egyik kritikussal, „nem ment le kutyába”. Én állítottam, hogy de bizony lement – ezt a vitát azonban kizárólag azért idézem fel, hogy hivatkozzam erre a kifejezésre, és szívesen jelentsem: A diótörő új előadása nem ment le. Sem a némileg kifogásolható látvány, sem az annál vitathatóbb koreográfia, különösen a változat librettója tekintetében. De vajon beérhetjük-e azzal, a Magyar Állami Operaház, illetve egy remekmű esetében, hogy egy előadás nem ment le kutyába?
Pjotr Iljics Csajkovszkij kifogyhatatlanul invenciózus, szellemes, hol derűs, hol drámai (lehetne még sorolni a jelzőket) balettzenéje a romantikus zeneirodalom egyik csúcsa, hangversenyen vagy lemezről hallgatva is élvezetes szórakozás. Értékével adekvát előadásban – egy európai főváros nagy múltú operaházában ez jogos igény – katartikus élmény lehetősége. Fölteszem, hogy Hámori Máté vezényletével jó kezekben van a zenekar és a balettegyüttes, ám a muzsika élvezetét gyakran beárnyékolta a zene és a darabváltozat szövegének divergenciája. A koreográfiában ez nem annyira fájdalmasan, inkább csak örömhiányban mutatkozik. Wayne Eagling és Solymosi Tamás munkája sajnos csak rontott Vajnonen örökbecsű változatán.
Alapjában véve helyszín- és korhű előadásban, hagyományos díszletben látjuk A diótörőt, hagyományosan naturalisztikus vizuális világban, olykor lenyűgözően gyors, máskor zavarba ejtően illúzióromboló és primitív díszletezési technikával. Helytelen eljárás, sőt hiba, hogy a korábbi előadás alkotóinak csupán az emlékére hivatkozik egy ajánló, és nincs a színlapon feltüntetve, hogy a díszletet Oláh Gusztáv díszletterveinek, illetve azok fontos elemeinek felhasználásával tervezte Vavrinecz Beáta! Nem értek ahhoz, hogy etikus-e, szerzői jog által engedélyezett-e egy műalkotásba belenyúlni oly módon, hogy az új tervező „kiegészíti” azt, illetve annak részleteit használja fel. Értelmezhető-e ez a díszlettervező zseni emlékének való adózásként? Ez a kérdés még akkor is felmerül, ha a másolás (vagy alkalmazás) javára válik a különben feltételezhető minőségnek, és a végeredmény tetszetős.
Az előjáték cselekménye meglehetősen túlzsúfolt lett. Korábban is szép, behavazott nagypolgári villát láthattunk bevezetésként, ahová a szentestére meghívott rokonok, vendégek érkeznek. Ezúttal a vendéglátó család is, ám előbb betérnek a színpad bal oldali szegletében jelzett kápolnába. Tekinthetnénk ezt bensőséges információnak is – de nem lehet az, csupán tolakodó, mert A diótörő előjátékának zenéje csupán a hóhullást és az izgatott hangulatot festi. Ez a kép egyszerűen nincs benne a zenében, és már azért sem lehet meghitt, mert csak néhány pillanatra szabott, amelyben nincs (nem is lehet) áhítat, és a szereplő gyerekek e kevés pillanat alatt is türelmetlenkednek.
Végre meglátjuk a villát – igen: az Oláh Gusztávét! –, stílusosan kiegészítve a két szomszédos ház részletével, kivilágított toronyórával. Mondhatni, szebb az eredetinél, még korcsolyapálya is húzódik előtte – csak éppen a hószállingózás kivitelezése nem ér fel a régi, előbb áttetsző előfüggönyre vetített hóesés hatásával, amely már ez I. felvonáshoz is egy titokzatos és mesés hangulatú világba vezetett bennünket: a gyermek karácsonyestjének semmilyen ünnephez nem hasonlítható melegébe.
Oláh Gusztáv eredeti színpadképe
Jobbról, balról, fentről összeáll az előszoba képe, kiábrándító ügyetlenséggel, ami lehet, hogy csak a főpróbán alakult így. Nemhogy nem éltem át, tetten sem értem a jellemzés és helyzetelemzés nélkül hagyott gyerekek izgatottságát. Pillanatok alatt a nagy szalonba jutunk, melynek közepén csinos, ám elektromos kivilágítású karácsonyfát látunk (ami csak a XX. század közepe táján jelent meg). A szoba világosabb, és talán szebb is, mint az Oláh Gusztávé volt: egy nagypolgári enteriőröket bemutató oldalon bizonyára ezt lájkolnák többen a Facebookon. Ám a falak és a függönyök derűsebb és melegebb színe ellenére sem otthonos. Ami hiányzik belőle: az atmoszférateremtő költészet.
Kevesebb lett a szülők, a nagyszülők és a gyerekek szerepe, halványabb a portréjuk. Főszerepet kapott Drosselmeier, a nagybácsi. Korántsem olyan kedves és szeretetre méltó gyerekek kedvence, mint régebben, de majd végigkíséri (mondhatnám: kísérti) Marikát varázslatos álmában. Hiányzik, mindenesetre hangsúlytalan a belső cselekményt elindító és annak ívét tartó, szép motívum: a Diótörő bábu senkinek sem tetszik, egyedül Marika érdeklődik iránta szeretettel. Ennél is fájóbb, hogy a változat szövegírói elhanyagolták a Diótörő gyakorlati funkcióját, holott a zenében csörgő hangszer adja a dió törését, ami a mesélő zenekarból (szerencsére vagy nem) gyönyörűen hallatszik! Hiányoznak a megszokott ajándékbabák, a Bohóc, a Balerina és a Néger is, akiknek figuráját oly kedvesen jellemzi Csajkovszkij muzsikája.
Az előszoba összetákolásánál is kiábrándítóbb Marika szobájának színpadra „varázsolása”. Ekkor csapott meg igazán a XXI. századi színpadtechnika szele: hátulról, a XX. század hatvanas éveit idézve, amikor a színházi közönséget hideg zuhanyként érte, hogy jelmezes vagy munkaruhás díszítők a nyílt színen cserélgetik az előadás díszletelemeit és kellékeit. Ám még fel sem ocsúdhattam meghökkenésemből, oly zavaros lett Marika álma és megsürgetett átváltozása Máriává: nem a nagyra nőtt fotelban találjuk felnőttként, hanem mintha véletlenül tévedt volna a színpadra.
Színpad és nézők közmegegyezése gondoskodik arról, hogy a gyermekszereplő és a balerina ábrázatát hasonlónak tekintsük. Szerencsére vannak színházi eszközök is, amelyekkel ez megerősíthető, de a Marikát alakító kislány hajszíne és frizurája véletlenül sem segített ebben. A jelen változat librettója szerint a Diótörő-báb Marika álmában Drosselmeier unokaöccsével azonosul, aki ezek szerint Marika rokona. Együtt válnak felnőtt hercegi párrá egy álom idejére – még ha ezen nem gondolkozunk is el úgy, mint a Wälsung-nászon, felesleges, sőt megterhelő motívum.
 |
| fotó:© Pályi Zsófia |
Csaknem egyórás szünet után az aligha dióhéj és alig meseszerű sajkában, Drosselmeier bácsival terhelt utazás (antik romtól és különleges formájú szikláktól romantikus öbölben, innen jutva a denevérek barlangjába) szegényes dramaturgiáját a XXI. századra sem segítették meg, ami azért lenne célszerű, mert az utolsó nagy képben tisztán a gyönyörködés marad a nézőnek. Táncról lévén szó, ez nem kevés, a feladat sem kicsi. A díszlet itt hozta a legnagyobb meglepetést. A korábbit idéző hókristálypalotát látjuk, most inkább jégvirágcsipkés palota teraszát, nem az eredeti, álomszerűen légies boltívekkel az oszlopok fölött, hanem nehézkesebb csúcsívekkel, amelyek sajnos szürkék maradnak, mert lustálkodik a tündéri fehérségbe és ámulatba ejtő világítás (ezúttal a nyílt színi taps is).
Az egykori totális, hallatlanul ünnepélyes fényárnak fontos szerepe volt abban is, hogy éber maradjon az élete első egészestés balettjét végigülő és -ámuló-bámuló gyermek figyelme és csodálata is, valamint azzal együtt adott szinte felülmúlhatatlan vizuális élményt a háttér. Márpedig e keret mögött most is pontosan az Oláh tervezte narancsligetes, lépcsős teraszokat láthatjuk, a kupolák tündöklő fehérségével – lehet, hogy ez fizikai valóságában is a régi díszlet háttere. Ha tisztelgés az emlék előtt, érthetetlen, miért kellett egyáltalán módosítani ezen a képen. A visszafogottabb, árnyaltabb világítás a divertissement táncosainak sem kedvez. Rományi Nóra jelmezei már nem is utalnak Oláh Gusztáv kosztümjeire, amelyek mesés színorgiájukkal a kompozícióhoz tartozva ragyogtak ki egykor a pasztell árnyalatú színpadképből.
A karaktertáncok szereplőinek összetétele is eltér a régitől. A Spanyol tánc megszokott női együttese helyett pas de trois-t látunk, két lány és egy fiú előadásában. A Keleti tánc óriási kendőjét lengető négy táncosnő és a szólózó ötödik helyett négy félmeztelen fiú és szárazjég kíséretében a süllyesztőből elő-, majd ott visszatűnő táncosnő (kígyólány?) revüízű száma mutatós, de nem érzékeny a zene sejtelmességére és mélabújára. Az Orosz tánc párja helyett kedves szólista fiút látunk négy női táncossal, a Kínai tánc párosa helyett két fiút egy lánnyal. A Pas de trois néven ismert növendékprodukció „felnőtté vált”: három balerina kevésbé megejtő előadásában. A Rózsakeringőt a női és férfi kar táncosai nem annyira virágszerű, de álomszép, egységesen halvány rózsaszínű jelmezben lejtik. Soraikból szóló páros is kibontakozik, korántsem erősítve a főszereplők nagy pas de deux-jének hatását. Mária hercegnő és a Herceg, arany–fehérben összeöltözve, mintha a Csipkerózsikából érkezett volna vendégségbe.
Marika hálószobája „visszavarázsolásának” és az ébredési jelenetnek a silányságára már nem vagyunk olyan érzékenyek. Sőt, egyenesen megenyhülünk, amikor a tapsrendhez pillanatok alatt visszakapjuk a teljes behavazott exteriőrt, és újabb pillanatok múltán a kristálypalotát. Talán ennek a varázslatnak a villámgyors lebonyolítására gondoltak a XXI. századot ígérő alkotók. A teljesítmény ambivalenciája az Erkel Színházban adott Sába királynője színpadáéhoz hasonlítható: a kamarajelenetek lehangolóan szimpla és igénytelen megoldása (megoldatlansága) mutatós konstrukció árnyékában.
Megdöbbentő, hogy az Operaház, illetve a Magyar Nemzeti Balett vezetése a jelentős és színvonalas művészi munkát kívánó előadás népes szereplőgárdájából mindössze négy művész nevét tartja említésre érdemesnek a színlapon! Talán úgy gondolják, hogy a közönség úgysem fogja megtanulni a sok idegen nevet? Hogyan fogják a többieket megnevezni a kritikusok?
És a gyerekszereplők! Minden növendék életében nagy esemény az operaházi szereplés, különösen, ha szólószerepet kap A diótörőben. Fontos állomás akkor is, ha nagy táncos lesz belőle, és fontos emlék marad, ha más pályára kerül. Érthetetlen fukarkodás ez, lebecsülése a művészetnek, a művésznek és a közönségnek.
A megnevezettek közül Drosselmeier terjedelmében bővített, de érdekességében csorbított szerepében Alekszandr Komarov, Egérkirályként Radziush Mikalai lépett fel. Mária hercegnő, illetve a Diótörő herceg magas fokú technikai felkészültséget és könnyedséget feltételező szerepében a külső megjelenés tekintetében is gyönyörködtető Aliya Tanykpayevának és Leblanc Gergelynek örültem; ha választani lehetne a számos szereposztásból, őket választottam is volna.
A közönségével látványos, ám csupán látszatkommunikációt folytató színház esetében különösen nehéz lenne megjósolni, hogy A diótörő felújítása csupán néhány évadra szóló kalandnak bizonyul-e, vagy végleg elsöpri az eredeti, klasszikussá vált verziót. A színház nem múzeumi, hanem az újabb korok szelleméhez és technikájához igazodó, dinamikus jellegét tekintve abszurdum, hogy egy produkció, változtatás nélkül, 64 esztendőnél hosszabban legyen műsoron. Tisztelhetünk ebben szabályt is, de a szabályban is akadnak azt erősítő kivételek. Vaszilij Vajnonen és Oláh Gusztáv Diótörője nem csupán egy műsordarab volt az Operaház egykor számos kiváló produkciója közt, hanem egy kivételes gyémánt. Nem azért, mert velünk öregedett meg, hanem azért, mert nem öregedett meg; újabb és újabb balettnövendékek és felejthetetlen táncművészek nemzedékei is őrizték fiatalságát.
Generációkat gyönyörködtetett, nemhogy évtizedek során – századfordulón és történelmi korszakokon, azoknál is több vezetőségváltáson átszárnyalva, mint a színházi összművészet csúcsminőségének allegóriája. E tekintetben korántsem abszurdum, hanem evidencia lett volna – lenne és lesz is valamikor – gondosan féltő, szerető megőrzése.
fotó:© Nagy Attila
