A szürreális megközelítés és a realista ügyetlenkedés kettőséről – A szegedi Trubadúrról még egyszer

2016. május 11.
Szegedi Nemzeti Színház

Luna grófja – Kelemen Zoltán
Leonora – Nadia Cerchez
Azucena – Wiedemann Bernadett
Manrico – Tóbisz Titusz
Ferrando – Altorjay Tamás
Inez – Horák Renáta
Ruiz – Bocskai István

Szegedi Nemzet Színház Ének- és Zenekara
vez.: Pál Tamás

„Érdekes, sehol nem olvastam egy sort sem arról, honnan a férfikar, amely a Misererét énekli? Hogy kerülnek hajnalban a várbörtön közelébe, s miért éneklik a gyászdalt? Tudják előre, mi fog történni? A jelenet zsenialitása annyira lenyűgöző, hogy a darab legelszántabb kritikusainak sem jut eszébe a szituáció szürrealitását az alkotóknak felróni.” – írta minap Pál Tamás gondolatébresztő és Trubadúr-kijózanító esszéjében. Neki nem vallanám be, de a fenti sorok olvastán leginkább azért akartam megnézni a szegedi előadást, hogy kiderüljön, Ők ketten, Toronykőy Attila rendezővel hogyan oldották meg ezt?

Mert kétségtelen, hogy a romantikus operairodalom egyik legizgalmasabb szituációjába sikerült belecsöppennünk. Ugye, ott vagyunk Aljaferiában, ahova Ruiz vezette el az imént Leonorát, s mert ott raboskodik szerelme. A lány nagy ívű áriát („D’amor sull’ ali”) énekel a fiúról. Ekkor szólal meg váratlanul a fent idézett férfikar mindössze egyetlen lélekharang kíséretében: „Irgalmazz a léleknek, mely indul már az útra, ahonnan nincs visszatérés, irgalmazz neki. Isteni jóság, ne legyen pokol martaléka!” (Csákovics Lajos nyersfordítása) A csendes, békés imát zsolozsmázó kórusra a szoprán szenvedélyesen válaszol, a hajszolt dallamívek pontosan kifejezik kétségbeesett hangulatát, s őt a teljes nagyzenekar kíséri. A jelenet már eddig is lenyűgöző, de komponistánk tett rá még egy lapáttal, mert a várbörtönből egyszer csak felhangzik Manrico éneke, akit – miként az első felvonásban – ezúttal is egy szál hárfa kísér. A trubadúr már nem küzd, nem harcol, beletörődött sorsába, búcsúzik az élettől, búcsúzik szerelmétől. A Miserere két részes, a közreműködők kísérete az ismétlésben is az előbbiekhez hasonló. Pál Tamás pompás érzékkel világít rá, hogy ezt a maga nemében szinte páratlan zenei bravúrt, ami még Giuseppe Verdi életművében is kiemelkedő, mennyire nehéz a realitás talaján megragadni.

Toronykőy Attila az opera egészét egymáshoz illeszkedő puzzle-ként próbálta összerakni, ennek volt számos előnye és néhány hátránya. Minden jelenet az előzőből indult ki és a következőhöz is szervesen kapcsolódott. Ez nem mindenütt sikerült zökkenőmentesen, de a negyedik felvonás indítása kifejezetten inspiratív lett. A harmadik ugyanis úgy fejeződik be, hogy a Stretta végén mindenki kardot ránt, majd a harcban rögvest el is esik, Manricót meg elhurcolják. Az egész alig néhány taktus alatt lezajlik, érteni is vélem a szürrealista gondolkodást. Amikor – alig néhány pillanattal később – Ruizzal feltűnik Leonora, ők már a „véráztatta” csatatéren a halottak között botladozva közelítik meg az ellenség várát.

A férfikar – hullaként – szép csendben hallgatja Leonora ihletett fohászait, majd megszólalnak, akár visszatérő lélekként is zsolozsmázhatnak. A probléma a Miserere után kezdődik, mert előkészítendő az utolsó jelenetet (ahol rájuk már nincs szükség), Toronykőy megpróbálja kísértetként kicsempészni őket – felemás sikerrel, az oda nem illő, suta kiosonás elrontja az addig gondosan felépített áhítatot.

Sajnos, az imént leírt eseménysor a hatásosan szürreális megközelítés és a realista ügyetlenkedés morbid kettőséről elég sokszor megkísérti az este folyamán a nézőt. Ha a Miserere elindítását az előadás csúcspontjának éreztem, szólni illik a másik végletről is.

A mélypont számomra a Kolostorkép, ahol a kissé zsúfolt színpadon egyszerre túl sok szereplőnek kéne egyidőben ugyanott lennie. A(z elvileg) rejtőzködő Lunát és embereit alig fél méter választja el a rájuk leselkedőket észre sem vevő apácáktól. Manrico nem is tud már hogyan bejönni, marad a súgólyukon keresztül zajló bemászás, ki is terül, mint egy béka, pont Luna és Leonora között. Mindez annyira szürreális, hogy a gróf el is tátja száját a halottnak hitt ellenfél felbukkanásán, így eszébe sem jut megakadályozni, hogy az megint elhalássza az orra elől az imádott nőt. Azt hiszem, a karikatúrákon szereplő, nevetséges operaszínpadokról keringő tévhitek pont az efféle rendezői gyarlóságokon nyugszanak.

A visszatérően kissé túlzsúfolt színpad ráadásul néha a zenei megvalósítás rovására is megy. A Luna-ária cabalettáját („Per me ora fatale”) kísérő, egymással felelgető férfikara látványosan el is csúszik, mert nem sikerül a meredek lépcsőmászást és a karmesterre való figyelést kellően összhangba hozni.

Pedig az előadás ritka kivételes zenei aurát hordoz magával. A négy főszereplő szólista – eltérő mértékben ugyan, de – egyaránt megfelel szólama alapkövetelményeinek. Három hős, Leonora, Luna és Manrico alakítói áriáikat mindig két strófával éneklik, s ebből a második ékesítései a klasszikus bel canto hagyományainak megfelelően díszítettek voltak, amik külön csemegét jelentettek a magamfajta ínyencek számára.

Az előadás – Pál Tamás „védőbeszédéből” tudtuk előre – Azucena bomlott lelkének kibontása jegyében zajlott. Wiedemann Bernadett ennek tökéletes tudatában szenvedéllyel, drámai tébollyal, magabiztosan és fölényesen hasított végig régi és talán az egyik legbravúrosabb szerepén, s aratta méltán az est legnagyobb sikerét. Egyedül a „Perigliarti ancor” kadenciájában a kihagyott magas C’ jelezte pillanatnyi hangi határait.

Először találkoztam a fiatal Nadia Cerchezzel élő előadáson (Lady Macbethjét felvételen láttam). A román szoprán kétségkívül vonzó és sugárzó jelenség a színpadon, ugyanakkor a drámai szerepeket (különösen Ladyt és Toscát) kicsit korainak érzem. Leonora szólama ezekhez képest kényelmesnek tekinthető, de itt is szembetűnik, hogy kétvonalas G’ felett az énekesnő kifejezésbeli lehetőségei beszűkülnek, egyedül a mezzoforte tartományban szól. Ezt ellensúlyozza a remek színpadi mozgás, s hogy a szerep légies dimenzióit is képes volt megjeleníteni.

Minden szempontból újoncként tekinthettem a kassai Tóbisz Tituszra, Manrico alakítójára. Megjelenése unikum az operaszínpadon, Rambo-alkatával egészen szokatlan jelenség. Hangi megformálásról esetében még korai beszélni, mert egészen esetleges módon énekel. Némely frázisokat remekül fog meg, másokat meg elnagyoltan, szinte csak jelzésszerűen szólaltat meg. Attól esetleges, hogy mindez nem függ a pillanatnyi dallam nehézségétől, hanem – valószínűleg – csak éppen így, vagy úgy sikerül. Maga a voce kifejezetten izgalmas, egyedi színű. Kíváncsian várom Tóbisz pályájának további alakulását.

Kelemen Zoltán Luna-alakítása számomra ellentmondásos volt. Ha csak hallgatom, fantasztikus, sokszínű, a szólam minden szépségét és drámaiságát felmutató, szinte lemezkész produkció. A színpadi játéka viszont számos alkalommal egyenesen szembemegy azzal, amit énekben szeretne kifejezni. A Kolostorkép legvégén, amikor már Manrico hívei is berontanak, a szándékában megakadályozott főúr dühöng („Ho le furie nel cor!” – Tombol a szívem!), Kelemen kényelmesen ácsorogva, a lehető legnyugodtabb pózban harsogja mindezt az ellenfél irányába. Vajon, mi lehet ez a színpadi gátlás, ami ily mértékben akadályozza, s a rendező(k)nek miért nem sikerül ezt feloldani?

Altorjay Tamás korrekt Ferrando volt, de egy jó adag démoni gyűlölet hiányzott belőle. Az Énekkar és a Zenekar produkcióján hallani lehetett, hogy a darab néhány hét szünet után került újra műsorra, mert az előadást időről időre megkísértette a fésületlenség rossz szelleme.

Pál Tamás dirigens egészen nagyszabású és drámai értelmezést valósított meg, amit az imént említett szeplők nem befolyásoltak különösebben.

fotó:© Szegedi Nemzeti Színház