A Ring hajnala (Az istenek alkonya a Művészetek Palotájában)

2008. június 14.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

WAGNER: Az istenek alkonya

Siegfried – Stig Andersen
Gunther – Oskar Hillebrandt
Hagen – Matti Salminen
Alberich – Hartmut Welker
Brünnhilde – Susan Bullock
Gutrune – Markovics Erika
Waltraute – Cornelia Kallisch
1. norna – Kovács Annamária
2. norna – Németh Judit
3. norna – Temesi Mária
Woglinde – González Mónika
Wellgunde – Gémes Katalin
Flosshilde – Schöck Atala
A Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara és Énekkara

Rend.: Hartmut Schörghofer
Vez.: Fischer Ádám

Összeforrt tehát a Gyűrű: megvolt a premierje a Götterdämmerungnak is a MűPában, teljessé vált a tetralógia; minden darabja kipróbálhatta, mi vár rá a BBNH-ban: hogyan szól, hogyan működnek színpadi megoldásai. Jöhet az igazi nagy megmérettetés, a négy darab közönség elé vitele négy egymást követő estén. És ezzel a magyar főváros fontos helyszínné válik a zeneszerző műveinek harmadik évezred eleji interpretációtörténetében. Amit tovább erősíthet az, hogy jövőre már két négynapos előadássorozat is lezajlik majd, és az elkövetkező években a tervek szerint a többi hat nagy Wagner-opera is színre kerül.

És nem csak a számok lényegesek ebben az esetben, hanem az is, hogy a projekt művészeti menedzsere Fischer Ádám, aki Bayreuthban is sikert ért el karmesteri működésével. Vagyis biztosított egy olyan zenei színvonal, amely az eddig hallottak alapján is azt előlegezi: ha beindul a nagyüzem, és a Wagner-napok hetekké bővülnek, Budapest olyan várossá válhat, amit talán csak maga a „szent” hely múl felül a zeneszerző örökségének ápolása terén. Mert ehhez minden biztosítottnak látszik, ez most már kijelenthető.

Siegfried halála – ez volt a címe annak a drámának, amely végül önmagában kevésnek bizonyult Wagner számára mondanivalója kifejtéséhez. Meg kellett írnia és komponálnia hozzá az előtörténetet is, csakhogy közben változott a világ, elbukott a ’48-as forradalom. Az eredeti koncepció alapvetően megfordult: Siegfiried áldozata nem képes megmenteni az isteneket, nem lehet egy-két huszárvágással javítani a világon, megváltoztatni az emberi alaptermészetet. Az új vég tragikus, de nem reménytelen, nem mindenről lemondóan szólnak Az istenek alkonya utolsó ütemeinek hatalmas zenekari akkordjai, hanem arról: az egyesek számára még hősiesnek is számító bukás a szükséges rossz ahhoz, hogy megszülethessen az új, a jobb világ.

A tetralógia filozófiája természetesen csak a zenén keresztül teljesedik ki igazán, illetve a zene maga az, ami mindig is és ma is élteti Wagnert és művét. Az összművészeti alkotásból lényegében ez maradt máig érvényes, illetve ami még hozzánk szól, az a zenével együtt lehet csak figyelemreméltó és elgondolkodtató. Ezért alapvetően fontos, hogy ha már monstruózus vállalkozásként színre kerül egyben az egész, ne csak maga a tény legyen odafigyelésre érdemes, de a zenei megvalósítás is igazolja a vállalkozás életrevalóságát.

A MűPa hangversenytermének színpada nem színházszerű, még ha lehetővé is tesz operai megoldást: zenekari árok alakítható ki előtte. A szabályozható akusztikával be lehet állítani a zenekar és az énekesek hangerejének olyan egyensúlyát, hogy az előbbi ne kerekedjék az utóbbi fölébe. És valóban, ezen a téren rendben volt minden, egyik énekesnek sem jelentett gondot az együttműködés a hangszeresekkel, tudták velük tartani a lépést, még ha azok teljes erőre kapcsoltak is.

A zenekar ebben a műben sok olyan lehetőséget kap, amilyet a másik három operában nem. A zenészeknek egyébként sem csupán kísérniük kell a Ringben, de itt hosszú szakaszokban kapnak önálló játszanivalót. A nagy vállalkozás megvalósításának kiindulópontja mindenképpen a zenekari hangzás megalapozása, ez már rögtön óriási feladatot ró a karmesterre. A feladathoz adott volt a Rádió zenekara, Fischer Ádám elérte azt, hogy az együttes megfeleljen a kiemelt fontosságú feladatnak: tömör, szép vonóshangzás, elsöprő rezesek, kidolgozott fafúvós szólók, figyelmes együttjáték. Egyáltalán: feltűnően koncentrált zenekari játék fültanúi lehettünk a több mint négy óra során, ez egyébként igazolja a karmester kivételes képességeit – ehhez bármennyi próba is kevés, ott, a hangversenyen kell jelen lenni, minden pillanatban irányítani, még ha a zenészek már fáradnak is.

Stig Andersen Sigfriedje akkor volt a legsikerültebb, amikor a hős kisfiús vonását hangsúlyozta, például amikor a nekibúsult Gunthert szórakoztatta élettörténetével. Alkatából és ezzel együtt alakításából hiányzott az igazi nagy hősi karakter. Egyébként rendkívül kulturált, vibrátó nélküli szép tenorja volt a dán tenoristának, kellő vivőerővel.
Susan Bullock Brünnhilde szerepében hasonló ok miatt nem volt igazán meggyőző, az erőteljesebb magasságok esetében még élesnek is tűnt hangja, de azért képes volt drámai módon alakítani szerepét az utolsó nagy jelenetben, a máglyára lépés előtt.

Gunther alakítója beugróként volt jelen, Oskar Hillebrandt nyilván nem most találkozott először a szereppel, hangilag, alkatilag megfelelt a jellemgyenge Gibich klán fejének, csakúgy, mint a Guthrunét alakító Markovics Erika.
Cornelia Kallisch kezdetben kissé megilletődöttnek mutatkozott, de Waltrautéja azután egyre súlyosabb hangi érvekkel próbálta meggyőzni Brünnhildét, adja vissza a gyűrűt jogos tulajdonosainak.
Hartmut Welkernek Alberichként könnyebb dolga volt, Hagent a gyűrű megszerzésére kellett bíztatnia, hangjával, megjelenésével hihető karaktert állított elénk.
A nornák és a sellők hármasai vokálisan illeszkedtek az előadás átlagosan magas színvonalába.
A Rádiókórus megszólalásában nem volt hiba, tán az utóbbi idők szervezeti változásainak következtében nem voltak teljesen meggyőzőek.

Külön bekezdésben kell méltatni Matti Salminent. Hatalmas, öblögetéstől, vibrátótól mentes basszusával az énekesi gárda uralkodójává vált, bírt a szükséges hangszépséggel, súllyal. Ő volt az – a zenekar mellett –, aki a mű egyébként minden tekintetben figyelemreméltó, sok esetben jóval az átlag feletti zenei-drámai megvalósítást más dimenzióba emelte. Amennyiben a másik két kulcsszereplő hasonló teljesítménnyel rukkol elő, nemcsak jeles, hanem kivételes előadásról számolhatnánk most be.

Ma már operaházban is elképzelhető volna hasonlóan eszköztelen rendezés, mint amilyet a MűPában láthattunk. A színpadi kivitelezés – értsd: rendezés – tehát ha szükségszerűen is olyan, amilyen, nem nevezhető szegényesnek, bár nem feltétlenül tűnt következetesnek. Ha a színészi (énekesi) játék olyannyira kerülte a naturalista megoldásokat, hogy jólesően hagyatkozhattunk saját fantáziánkra, miért volt a videó olykor didaktikusan obtruzív? Modern felhőkarcolók, valahol bennük szerelmi jelenet játszódik, jó, a történet ma is aktuális, de mit keres a kaktusz Hagen háta mögött? És a sellők is egy kisebb nyílást használtak Rajnaként – ha már más díszletelem a lépcsőkön kívül tulajdonképpen nem volt –, folyónak ez némileg sután hatott, ráadásul azt a többi szereplőnek kerülgetnie is kellett.

De hangsúlyozandó, itt minden kifogás csak valami elképzelt, tökéletes színrevitelhez mérve jogos, csak ismételni lehet: az eddig látottak alapján a budapesti Ring-előadás nem csak teljesítményértékével, hanem művészi színvonalával is méltán kaphat helyet a világ számon tartott Wagner-eseményeinek sorában.

Fotók: Müpa / Pető Zsuzsa, Pólya Zoltán