A poézis és a valóság valószínűtlen viszonya (A végzet hatalma - Tokody Ilona jubileumi előadása)

2008. február 15.
Magyar Állami Operaház

VERDI: A végzet hatalma

Cserhalmi Ferenc, Tokody Ilona, Kálmándi Mihály, Bándi János, Polgár László, Gárday Gábor, Wiedemann Bernadett, Kiss Péter, Hábetler András, Farkas Gábor, Bokor Jutta
A Magyar Állami Operaház Ének- és Zenekara
Vez.: Lukács Ervin

Szokatlanul hosszú vajúdás után jutott el a Magyar Állami Operaházban A végzet hatalma a második szereposztásig. Csak emlékeztetem a T. Olvasót, hogy jelen produkciót, Vidnyánszky Attila rendezését eredetileg egy éve mutatták be Debrecenben. A budapesti Operaházban először tavaly nyáron, a Budafest keretében - még mint debreceni vendégjáték - került színre. Ezt követte novemberben az immár saját produkciónak tekintett előadás. (Ez, az okos lány meséje alapján, bemutató is volt, meg nem is, a színház is hol annak tekintette, hol meg nem.) Az őszi első szereposztás bemutatóját négy hónappal később követte a második.

Vidnyánszky Attila munkájáról Szilgyo kollégával közösen már rendesen leszedtük a keresztvizet, így erre most sok karaktert nem fecsérelek. Annyit azonban regisztrálnék, hogy bár némely \"ötlet\" örömteli módon \"kigyomlálódott\" (pl. Curra inadekvát jelenléte a darab egésze folyamán), ezek alapvetően nem módosították a rendezői összképet. Számomra ezúttal is Alekszandr Belozub díszletei kezdtek olykor önálló életet élni - a rendezés helyett is. Máshol meg azok sem, de ilyenkor jöhettek a főszereplők. És ebből a szempontból ez nem volt egy hétköznapi este! A második szereposztás bemutatkozása ugyanis egybeesett a színház (egyik) vezető szopránjának jubileumi előadásával.

Tokody Ilona operaházi tagságának 30. évfordulóját ünnepelte. (Ne akadjunk el azon, hogy utánaszámolva ez egy kicsit több, az énekesnő nyilván ezt a darabot, ezt a szerepet érezte az alkalomhoz igazán illőnek, s ezt az előadás tükrében el kell fogadni.) Három évtized rettenetes nagy idő ebben a hangfajban. Tokody Ilona pedig kifejezetten erős mezőnyben kezdett, hiszen (szigorúan ábécésorrendben) Kincses Veronika, Kukely Júlia, Pitti Katalin, Sass Sylvia és Zempléni Mária egyívású fachtársaként nem volt könnyű egyáltalán pályára kerülnie és ott sikeresnek is maradnia. A hatos fogatnak annakidején lehetősége lett Házy Erzsébet fájdalmasan korán megüresedő szerepkörébe lépni, de közülük mára kizárólag Tokody mondható csak igazán aktívnak. (Ennek okairól talán majd máskor.)

Tokody Ilona az első években a hangfajának megfelelő szólamokkal, Puccini líraibb hősnőivel kezdett (közülük Liú és Mimi szerepét negyedszázadon túl is repertoáron tartja, ami tényleg nem mindennapi). Néhány sikeres év után a színház vezetői a hang alapadottságaitól idegen figurákkal kezdtek kísérletezni vele. A siker igazolni látszott őket, így Tokody nem sokkal a pályakezdést követően immár nemcsak Lauretta, Desdemona és Mimi, de (egyebek mellett) Aida, Leonóra és Amélia szerepének birtokosa is lehetett. A végzet hatalma szerencsétlen sorsú hősnőjét jelen sorok írója 1989-ben - a pálya tizenkettedik esztendeje táján - láthatta először az ő alakításában, a budapesti bemutatón. Az addigi elsöprő sikerekkel szemben akkor lett egyértelmű, hogy adottságaitól eltérő szerepei külön vágányra terelték a rendkívüli képességű énekesnőt. Tokody ezen a Gardelli vezényelte régi bemutatón ugyanis már hallhatóan küzdött a szólammal, és a megoldást egy hagyományostól eltérő megközelítés hozta el számára: a poézis megteremtése. (Korábbi alakításainak ismeretében ez nem volt szokatlan, hiszen például Aida megformálásában is a figura tisztaságának felvázolásával nyert döntő csatát.)

1989 óta Tokody hangi képességei nem előnyükre változtak. Ezen az ünnepi estén a voce több ponton - a rendkívül tapintatos dirigens ellenére - kevésnek bizonyult. Mégis, a figura és a hang a maga törékenységével is végtelenül erősnek bizonyult. Az ellentmondás feloldásáért Leonora szerepéhez kell fordulnunk. A kevély márki leánya - ma úgy mondanánk - egy elnyomott kisebbség egyik tagjába szeret bele. A buta tradíció és a szerencsétlen balsors peches összjátéka örök kárhozatra ítéli őt, pedig minden szándéka, minden tette végtelenül tiszta és őszinte. Sorsa mégis egyenes vonalon vezeti a legmélyebb szakadékba. E figurának a megteremtéséhez bizony nem elég, ha a szopránénekesnő elénekli Verdi remekbeszabott dallamait. Értelmezni is kell azokat, hiszen a Maestro elképesztő kifejezőerővel látta el melódiáit. És itt jön a poézis.

Tokody minden rezdülése azt sugallja, amit Verdi szeretne: ez a nő nagyon ártatlan, nagyon becsületes, nagyon őszinte és nagyon tiszta. És mégis, sorsa nem lehet más, mint a bukás. Tokody ennek a tisztaságnak a szinte elviselhetetlenül túlzó hangsúlyozásával nyer, hiszen Verdi is pont ezzel juttatja el Leonorát a mennyországba. Ha Tokody Ilona, az énekesnő ezen az estén a legyőzhetetlen szólammal viaskodott, akkor az nem volt más, mint Leonora szakadatlan és reménytelen küzdelme a világ előítéleteivel, becstelenségével és mocskával. A poézis és a valóság valószínűtlen és egyenlőtlen harca.

Polgár László és Tokody Ilona

A színház igyekezett megfelelő partnereket biztosítani az alkalomhoz. A Gvárdián nemes szólamát Polgár László keltette életre - ezen az egy estén. Polgár évek óta nem lépett fel itthon művészi nagyságrendjének megfelelő szerepben, s némiképp megalázó körülmények közt kényszerült a budapesti Operaházból nyugdíjba vonulni. S bár nemzetközi karrierje továbbra is töretlen, számunkra e kivételes este is valószínűleg Tokody felé tett gesztusa volt. Számomra Polgár László személye hosszú évtizede egybefonódik A végzet hatalmával, a művel való legelső találkozásomkor még Calatrava márkit alakította, majd nem sokkal később áttért a Gvárdián szerepére. Az énekes a hatodik x-en túl is intakt hangon, szokatlanul mély, intelligens bölcsességgel és derűvel (igen, derűvel) tolmácsolta a Gvárdián figuráját. És persze Polgár az, aki (a fellépők közül egyedüliként) tűnt fel a Tokodyval közös formanyelv használatával. Kettősük így méltán lett az egész este legizzóbb és legnemesebb pontja.

Don Alvaro szerepét első alkalommal énekelte Bándi János. Bándi folyamatosan érő énekes, aki lassacskán csiszolja alakításait fényesre. Az inka királyfi szerepe ezúttal még darabos volt, a művész energiáit érezhetően lekötötte az egyenetlen beosztású szólam abszolválása, így a jól megoldott frázisok változatosan keveredtek a kevésbé sikerültekkel. Bándi egyéb szerepeinek ismeretében azért reménykedve várhatjuk a folytatást.

S itt most ki kell lépnem az adott előadásból. Bándi János minden jó szándéka, minden igyekezete ellenére sem igazán lehetett megfelelő társa Tokody Ilonának. Sem hangadásban, sem formálásban, sem alkatban. Tokody ideális tenorpartnere hosszú évtizedek óta Kelen Péter. Úgy vélem, hogy az ötvenes évei közepén járó (s mint nemrégiben tapasztalhattuk, remek hangi állapotnak örvendő) művészt visszavonulásba engedő operai vezetés nagy hibát követett el, s ezt mondom Kelen szuverén egyéniségének tudatában is.

Cserhalmi Ferenc, Tokody Ilona, Bándi János

Don Carlos baritonszólama egyike Verdi legnehezebb szerepeinek. Magam élőben még sosem találkoztam az ideálist közelítő megoldással. Kálmándi Mihály dicséretes küzdelmet folytatott, de a szólam vokális teljesítésén túl adós maradt a vérszomjas báty szélsőséges indulatainak közvetítésével. A tragédia alaphangját ugyanis elsősorban Carlos elvakultan \"kötelező\" vérbosszúja adja meg, ami Kálmándi puhább, nemesebb, vagy más szóval esendőbb megformálásában inkább elsikkadt.

Az őszi bemutató sajtótájékoztatójának érdekes (?) színfoltja volt, amikor Gárday Gábor azt nehezményezte, nyári cikkemben úgy magasztosítottam fel debreceni pályatársát, hogy még nem hallgattam meg a MÁO művészeit. (\"Ha az Operaház művészeti vezetésének helyében lennék, haladéktalanul szerződtetném Haja Zsoltot a novemberi utópremierre, első hallásra is veri a kijelölt kollégákat.\") Nos, így utólag sincs miért magyarázkodni, Gárday Melitone szerepében is sajnálatosan le-letért a komponista által megadott zenei útról: a zsörtölődő fráter vígjátéki figurájának felvázolása oltárán túlontúl bátran áldozott be fontos hangjegyeket.
Cserhalmi Ferenc Calatrava márki (nem gróf, mint a műsorfüzetben) rövid jelenetében pontosan hozta a szólam és a szerep elvárásait.

Preziosilla markotányosnői-kurtizáni alakját - némi meglepetésre - pompásan formálta meg az efféle figuráktól eleddig idegenkedő Wiedemann Bernadett. Úgy vélem, azzal, hogy a tehetséges művésznő érezhetően lelkesen vállalta az alkati sajátosságának (látszólag) nem megfelelő feladatot, nagy lépést tett olyan jelentős bravúrszerepek (pl. Carmen) irányába, melyek a következő évek kiugró sikereit teremthetik meg számára. Csak bátran!

Sok évtizede hallgatom Lukács Ervin árokbéli tevékenységét. Bár az olasz operák esetében szinte minden alkalommal hiányolom a délszaki temperamentumot, azt ezúttal is ki kell emelni, hogy a 80. életévéhez közeledő Mester megfogalmazása a darab első hangjától az utolsóig a plasztikus megformálás irányából közelítette meg Verdi zenedrámáját. Lukács Ervin előadásai minden esetben olyan ökonomikus formálásról tanúskodnak, amely - bár kevésbé attraktívak - mégis magasabb rendűvé emelik az adott produkciót.