A piros rózsás hölgy, avagy a megtévedt nő katasztrófája két felvonásban, négy képben – A Traviata az Operaházban

2016. szeptember 24.
Magyar Állami Operaház

Violetta Valéry - Miklósa Erika
Flora Bervoix - Simon Krisztina
Annina - Bakos Kornélia
Alfredo Germont - Balczó Péter
Giorgio Germont - Alexandru Agache
Gastone - Szappanos Tibor
Douphol báró - Káldi Kiss András
d'Obigny márki - Fülep Máté
Grenvil doktor - Kiss András
Giuseppe - Takács András
Küldönc - Bakó Antal

a Magyar Állami Operaház Ének- és Zenekara
vez. Pinchas Steinberg

Az Operaház új produkciójának előbemutatója tulajdonképpen már nyáron lezajlott a Margitszigeten, de nem azonos szereposztással és nem azonos karmesterrel, nagyrészt külföldiekből álló közönség előtt. A tegnapi premier eredetileg tervezett szereposztása is módosult, vendégkarmester érkezett. Mondhatjuk, hogy a budapesti operaközönség valójában tegnap találkozott Verdi halhatatlan és roppant népszerű remekművének azzal a változatával, melyet most majd évekig, rosszabb esetben évtizedekig kénytelen lesz színpadon látni.

A szigeti bemutató nem aratott sikert zeneileg se, színpadilag se. Jómagam, tudván, hogy ősszel majd kőszínházban fogok találkozni vele, reális hangzási viszonyok között, nem éreztem sem vágyat, sem szükségét, hogy megnézzem a hangosítással előadott operát szabadtéren, de ezt később sem bántam meg, mivel igazán pozitív kritikát sem a rendezésről, sem a címszereplőről nem olvastam. A bemutató énekeseinek listáját ismerve előre lehettek rossz sejtéseim, de a tegnapi este „élménye” minden előzetes várakozásomat alulmúlta.

A Traviata igen nehéz és kockázatos mű — van könnyű egyáltalán? — de nem olyan értelemben, mint a nagy olasz mester művei közül például a Falstaff vagy az Otello. Nem zeneileg nehezen összeálló ill. összerakható darab, amelyet a nézőkhöz fáradságos munkával kell közel hozni, hiszen a Traviatát, némi túlzással, mindenki ismeri, mindenki szereti, dallamait mindenki dúdolja. Azért nehéz, mert színrevitelének sorsát meghatározza két szereplő: egyrészt a címszereplő, másrészt a karmester. Szerződtethetik melléjük a világ legcsodálatosabb együttesét, lehozhatják a színpadra a csillagos eget is, ha a szoprán és a karmester rossz, a produkció lényegében halálra van ítélve.

Ahogy ez tegnap este történt.

Az Operaház új Valery Violettája: Miklósa Erika. Aki ismeri pályáját, hangját, énekét, előre sejthette, hogy erre a rendkívül összetett szerepre vokálisan teljesen alkalmatlan. Az Éj királynőjétől csak hangi éréssel, a megfelelő változásokkal juthat el egy könnyű hangú koloratúrszoprán Violettáig. Miklósa Erika hangja azonban nem beérett, hanem fájdalmasan lehanyatlott. Ez az orgánum, amelynek már nincs vivőereje, nincs fénye, nem alkalmas Violetta szólamának megszólaltatására. Még a papírforma szerint leginkább sikerültnek várható „Sempre libera” is nélkülöz minden fényt és csillogást, a második felvonástól fokozatosan egyre erősebb középhangot, a drámai kitörésekben mély regisztert és erős akcentusokat követelő feladatban Miklósa hangja folyamatosan maximum mezzoforte hangtartományban mozog, de néha teljesen eltűnik még akkor is, ha nincs alatta vastag zenekari hangzás. Minden hangja matt, fénytelen, vibrátós, kellemetlen hangzású.

Amilyen kellemetlen maga a figura, akit alakít. Violetta az operairodalom legrokonszenvesebb szerepe, akit szeretettel figyel, akivel lelkileg örömmel azonosul bárki; akivel együtt tud sírni, akit őszintén tud elsiratni bármelyik érző szívű operarajongó. Mimi és Butterfly operai rokona. Miklósa Erika Violettája rettenetesen ellenszenves, ami persze csak részben az ő hibája, másik felelős a rendezői koncepció. Már az első felvonásban széles, férfiasan sportos gesztusokkal és mozgásokkal játszik: csapdos és lökdös mindenkit, a második felvonásban csettintve hívja szobalányát, szereplőtársaival alig van kontaktusa, kifelé néz, játszik és énekel. Meglehetősen közönséges prostituáltat játszik, nem a párizsi felső tízezer ünnepelt luxuskurtizánját. Ebbe a képbe illik bele az első felvonás vége is: a darab szerint Violettának kéne adni kaméliát Alfrédnak, hogy ő azt másnap visszahozza. Itt Alfréd üldözi egész este egy szál vörös rózsával, amely végül több társával egy vázába kerül, Alfréd pedig nem az utcáról ad szerenádot, hanem már a „Sempre libera” alatt a színpadra érkezik, hogy Violetta, áriája befejeztével a hatalmas méretű pamlagon amúgy durván és közönségesen magára rántsa őt, még a pamlagot is felborítva.

Miklósa Erika alakításának fentebb taglalt problémái azonban eltörpülnek a fő gond mellett: ahogy számítani lehetett rá, szereplése felborította a produkció teljes dinamikai egyensúlyát. Valamikor, ha egy énekesnő nem volt képes és alkalmas szólamára, a karmester, különösen, ha vendégkarmesterről volt szó (mondjuk Gardelli), nem habozott lecseréltetni alkalmasabbra. Itt erről, a művészeti vezetés kedvencéről, egy népszerű celebről lévén szó, esély sem lehetett. Más megoldást választottak: a karmester segítségével megpróbálták dinamikailag Miklósa hangjához és hangi potenciáljához igazítani a teljes produkciót.

Mint korábban írtam, egy Traviata-előadásnak másik főszereplője a karmester. Ennek a műnek ideális dirigense nem lehet egy minden szempontból csak tökéletes zenész, nem elég egy jó zenei mesterember. Ide MŰVÉSZ kell, akinek nem csak jó manualitása, hanem szíve és lelke is van — és még ez sem elég! Különös affinitása kell, hogy legyen a hangokba írt rezdülések, vágyak és könnyek megszólaltatására! Ezért történhetett, hogy nagy karmestereken is kifogott Verdi Traviatája, még olyan csodálatos mestereken is, mint Solti György és Giuseppe Patané, akik más művekben csodákat műveltek, és természetesen mindenkor képesek voltak hibátlan produkciót színpadra vinni vagy lemezre venni ebből az operából is, de Traviata-interpretációjuk saját életművük gyengébb pontjaihoz tartozik, mert hiányzott az az érzelmi többlet, ami például Gardelli, Levine, Maazel vagy Carlos Kleiber értelmezését olyan felejthetetlenné tette.

Tudható volt korábbi előadások tapasztalata alapján, hogy ez az érzelmi többlet Pinchas Steinbergből tökéletesen hiányzik, sőt: alkatilag idegen tőle. Ez a csupa ideg, feszültség és erőszakosság-karmester keresve sem találhatott volna — vagy az Operaház vezetése neki — egyéniségétől távolabb álló művet, mint a Traviata. Steinberg eleve alkalmatlan egy érzelmekben és árnyalatokban gazdag előadásra, azonban tökéletesen alkalmasnak bizonyult arra, hogy az előadást dinamikailag a főszereplőnőhöz igazítsa. Az Operaház zenekarára szinte alig lehetett ráismerni, nem kevésbé a megszólaló zenére: a Traviata zenekara normál hangzási viszonyok közt is csak közepes létszámú együttes, itt azonban olyan volumennel szólt, mintha egy felére csökkentett kamarazenekart hallanánk.

Steinbergnek egyéb gondja nem volt, mint folyamatosan bal kézzel csitítani hol a zenekart, hol a színpadon valódi operai hangon éneklő bariton főszereplőjét. Ilyen dirigensi koncepcióval nem születik semmi, csak egy nagy rakás unalom. A nyitány indításának vonóskarát hallva, nem akarván hinni a fülemnek, rázogatni kezdtem, hátha bele került valami, ami zavarja a hallásomat, de nem… visszafogott tuttikon, egércincogás-szerű pizzicatókon vezetett az út egészen a fináléig, ahol minden kényszertől megszabadulva hatalmas csindadrattával fejezte be az előadást, hadd tapsoljon a közönség!

És a közönség tapsolt. Ezzel tulajdonképpen már nincs is értelme foglalkozni, szót sem érdemel. Hogy a finoman szólva is formabontó rendezéseket is egyre jámborabban tűri, szoktatás kérdése. Úgy tűnik, a budapesti közönség, legalábbis a premierek közönsége a szoktatási fázison túlesett, és nagyon jól bekajál bármilyen képtelen és ostoba színpadra állítást is. Hiszen tavaly még Galgóczy Judit iszonytató Trubadúrját is eltűrte, néhány bátor és hangos tiltakozó megnyilvánulást leszámítva.

A Trubadúr tavalyi rendezését sok szempontból megmentette az előadás kiegyenlített, jónak mondható általános zenei színvonala. A mostani Traviata esetében ezt se mondhatjuk el. Anger Ferenc rendezése nem olyan botrányosan és polgárpukkasztóan modern, mint Galgóczyé volt, csak olyan…. olyan lapos és semmilyen. Ha valamilyen, akkor legfeljebb bosszantó. Verdi művéhez nincs semmi köze, meghatározhatatlan korszakba helyezi a művet, jelmezkollekciója is tökéletesen eklektikus: Alfréd kék öltönyét a szovjet pártcsinovnyikok egyenruhájaként láthattuk valamikor, Violetta fehér estélyije ma is bármilyen európai vagy amerikai filmfesztivál partyján feltűnhetne. A második báli képben viselt felhőmintás ruha, színpadon ritkán láthatóan nevetséges és pocsék viselet, miközben mellette áll Flóra egy olyan fekete ruhakölteményben, amilyet egykor vendégművészként a felejthetetlen Renata Scotto viselt. (Violettaként, nem Flóraként, tévedés ne essék.)

Teljesen érthetetlen és indokolatlan az előadás tagolása. A kronológia felborítva, hiszen a szünetek mindig is a felvonások közt eltelő időszakoknak feleltek meg. Most az első felvonást egybevonják a második első képével, tudomást sem véve a közben eltelt három hónapról, ellenben szünetet tartanak utána, noha a második képig a cselekmény szerint csak pár óra múlik el.

A díszletek csúnyák és funkciótlanok (látványtervező: Zöldy Z. Gergely), a darabhoz keretként nem illenek, nem adnak hozzá semmit, inkább elidegenítenek. Bizonyos rendezői ötletek, például Violetta figurájának átfogalmazása egy közönséges prostituálttá, a nyitányt megjelenítő vonagló disco tánc a műtől zeneileg idegenek, sok esetben komikusak, sőt egyenesen paródia jellegűek. Alfréd köntöse és gatyagombolása az áriája alatt még hagyján, de a vattacukrot majszoló túlsúlyos és nem is bakfiskorú hölgy megjelenése Germont lányaként (a kettősben énekelt jellemzés szerint: „pura siccome un’angelo”) túlmegy minden határon, semmivel a világon nem magyarázható, azon kívül, hogy mészárolja le azt az áriát, amelyről maga Verdi írta, hogy „a legszebb dallam, amit valaha baritonnak komponáltam”.

Hogy a káosz teljes legyen, a színpadon a totális hangtalanságot mutató mellékszereplőkön kívül (kivétel Kiss András Grenvil doktora) csak statisztákat látunk. A kórust — micsoda torz és képtelen ötlet!! — Anger kirendezi az oldalsó proszcénium páholyokba. Ott ül egész este, estélyi ruhába öltözve, a mértékadó angol zenei folyóirat által idén a világ legjobb kórusának megválasztott operaházi énekkar. (Angert és az Operaház vezetését erről az illusztris szakmai elismerésről bizonyára elfelejtették értesíteni.)

Látjuk ellenben a színpadon Hófehérke és királyfija balettben elbeszélt történetét a báli jelenetben, és nem zavar senkit, a produkció készítőit egészen biztosan nem, hogy a kórus ezalatt egy spanyol bikaviador és szerelme történetéről énekel. Sebaj... Hófehérke koporsója még jó lesz valamire, például rátelepedhet Violetta és Flóra Bervoix, hogy megbeszéljék, mit is mond a fáma…

Végül essék szó két jobb sorsra érdemes énekesről, az Alfrédot éneklő Balczó Péterről és a Germont-t alakító Alexandru Agachéről. Balczó mindkét szereposztás előadásán vállalni volt kénytelen a szerepet, mert az első castba eredetileg kitűzött Fekete Attila lemondta a premiert, és kérdéses, hogy későbbi előadásokban látni fogjuk-e. Ilyen megterhelés, premier héten folyamatos próbák, egymás utáni napokon énekelt előadások után nem lehet Balczó alakítását teljes értékűnek tekintetni. A magas regiszterben érezni lehetett némi fáradságot hangjában, de mint mindig, szép dallamformálással és intenzív színpadi jelenléttel hívta fel magára a figyelmet.

Orgánumát nem lehet óriási volumenűnek tekinteni, mégis minden kettősben erőteljesebb volt partnernője sápadt hangjánál. Ezen kívül nagyon érdekes volt látni annak, aki jól ismeri Alfrédját, hogy mennyivel másképp játszott, más színpadi eszközöket, gesztusokat használt a Violettához való érzelmi viszony kifejezésére, mint korábban. A pár évvel ezelőtti Rost-Balczó páros mintha egy másik történetet játszott volna el, mint most a Miklósa-Balczó tette.

Az előadás valódi áldozata Agache Germont-ja. A rendezés eleve előnytelen szituációba helyezte figurájának újraértelmezésével. Ez a Germont nem az az elegáns felöltőt viselő, cilinderes, idős úr, aki Verdi dallamaiban írva van, akit megszoktunk, hanem egy utazótáskával érkező, csizmás vidéki gazda, aki egyenesen a vasútállomásról érkezett, piros harisnyát viselő, vattacukrot majszoló „leánykájával” együtt. Ez a figura nem tud azzal az autoritással megjelenni néhány jelenetében, amelyekben általában Germont-nak abszolút központi figurának kell lenni. Agache minden karmesteri igyekezet ellenére, hogy volumenben leszorítsa, az előadás valódi minőségi énekhangját mutatja, és csak reméljük, hogy amikor majd Steinberg kiszáll a darabból, meg fogja tudni mutatni azt a vokális produkciót, amelyet más szerepeiben megszoktunk, és amelynek nemzetközi hírét köszönheti.

Ez lenne hát az új budapesti Traviata. Egy újabb balsikerű, Verditől és művétől idegen színpadi forma, amelyen nem segít, amelyet nem ment meg a zenei megvalósítás magas színvonala se. Egy újabb opera listámon, amelyet feljegyeztem mint olyat, amelyet nem akarok újra megnézni. Mindaddig, amíg valami olyan változás nem áll be a szereposztásban, amely különleges vonzerőt jelentene, és arra indítana, hogy jegyet váltsak rá. Egy esély erre — bár ahogy most érzem, inkább kényszer — a második szereposztás lesz. Legközelebb arról szólok majd. A remény hal meg utoljára.

© fotó: Nagy Attila