A múlt nélküli ember (A Siegfried a Művészetek Palotájában)

2008. június 7.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

WAGNER: Siegfried

Christian Franz (Siegfried), Michael Roider (Mime), Alan Titus (Wotan), Hartmut Welker (Alberich), Walter Fink (Fafner), Cornelia Kallisch (Erda), Susan Bullock (Brünnhilde), Gál Gabi (az erdei madárka hangja)
A Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara
Vez.: Fischer Ádám

Jelmez és bábterv: Corinna Crome
Rendezte: Hartmut Schörghofer

Siegfried minden, ami mi nem vagyunk. Talán ettől lesz hős, hogy azt testesíti meg, amit mi sohasem tudtunk elérni. Siegfriedbe írtunk mindent, ami lenni szerettünk volna: az örök ifjúságot a mi sosemvolt fiatalságunk helyébe, a félelemnélküliséget a mi örökös szorongásunk helyébe, a szeretet utáni olthatatlan vágyat, amit sosem mertünk bevallani, s a gyilkolás ösztönének gátlás nélküli kiélését, ami nekünk sohasem adatott meg - a végletes naivitást és tisztaságot. Ha akarom, az \"Übermensch\"-t, az emberebb embert gyúrtuk meg benne, aki egyetlen kardcsapással intéz el évszázadok óta ránk nehezedő társadalmi és erkölcsi problémákat.

Ezért volt Siegfried oly kedves azoknak is, akik a tőkés kizsákmányolás ellen küzdő szocialista hőst látták benne, s lehetett mintája azoknak, akik egy echte protonácit ismertek fel benne saját torz eszméiket igazolandó. A mindenkori tiszta hőst ismerjük fel Siegfriedben, aki egy csapásra megszabadít sok éve kínzó frusztrációinktól, s oldoz fel bénultságunkból, aki egy mozdulattal vet véget minden ránk nehezedő rossznak. A kiválasztott, egy kvázi-messiás, aki megvált, felszabadít, helyettünk és értünk cselekszik.

Mindenekelőtt a múltnélküliséget ruháztuk rá. Mert tudtuk, a múlt kínzó, bénító terhei nehezítik a cselekvést a jelenben. Siegfriednek neveztük a vágyat, mellyel láncainkat akartuk letörni. Siegfriednek neveztük a fényes tettet, melyet sohasem volt bátorságunk megcselekedni. Siegfried múltnélkülisége és félelemnélkülisége szinkronban vannak, egymást igazolják. Siegfriednek éppúgy nincs múltja, ahogyan Parsifalnak sincsen - hisz ő még a nevét sem tudja -, ezért lehet képes a megváltásra. Lohengrin is csak addig potens, amíg nem tudjuk, ki ő. A tett előtt gát a múlt, halála a tudás.

Mimének van múltja. Ha jól megnézzük, voltaképpen mi vagyunk Mime, a hős tökéletes ellenpontja, akiket a múlt terhe béklyóz. Mime emlékezik, vágyakozik, a hatalmat és a bosszút akarja, de cselekedni nem képes. Viszont tudja, hogy ezt csak Siegfried teheti meg. Miménél a tudás, mely megöli a tettet, Siegfriednél a tett, mely végez a tudással.

Christian Franz Siegfriedje ilyen hőst állított elénk szombat este. A végletesen naiv, gyermeki, határt nem ismerő héroszt, mely nem a 19. századi, pátoszt kereső hős-alakokat folytatja, melyet az Eroica és a Hősi élet fog (gyász)keretbe, s zengő-baritonális tónusban hirdeti négy órán át, aminek végcélja tulajdonképpen nem is fontos, mert a hőstett ténye maga az abszolútum. Siegfried tettei itt tulajdonképpen nem tudatosak, a helyzet provokálja őket. Franz Siegfriedje kisfiú, ott az ölés csak játék, s igazából a szeretetet, a szerelmet keresi, félni tanul, egy gyermekkori idillbe vezet minket.

A Művészetek Palotája és a Magyar Rádió közös vállalkozásában színre vitt Ring tetralógia harmadik estéje méltó volt a tavalyi bíztató kezdetekhez. Korszerű rendezés, világszínvonalú énekes gárda, kiváló zenekari teljesítmény - ezt jegyeztem fel. Persze az oktalan Bayreuth-imitációt is tapasztalnom kellett, a szükségtelenül hosszú szünetet, és a még feleslegesebb előtéri fanfárokat.

A színrevitel csakugyan ott folytatja, ahol tavaly abbahagyta. Ugyanazokkal a kifejezésformákkal, színpadi technikákkal él, a lassan itthon is egyre nagyobb teret nyerő videovetítéssel, a már bevált színpadi terek kimódolt használatával, az elő-előbukkanó jelmezes mellékalakokkal és énekesi kosztümrenddel. A felismerés, mely szerint a hagyományos, szemléletmódjában a realizmust, a valószerűséget kereső színrevitel immár nemcsak folytathatatlan, de már-már vállalhatatlan is, idáig is elért. A híres, Otto Schenk-féle Met-béli rendezést ma már csak önmaga paródiájaként vagyunk képesek szemlélni, az egykor oly nagy port kavart bayreuthi, Patrice Chéreau nevéhez fűződő színrevitel is avíttnak, porosnak hat manapság, s talán Harry Kupfer egykor rajongva csodált újításait is unottan figyeli a mai szemlélő.

A mítosz sosem lehet változatlan önmaga, mert könnyen, sőt elkerülhetetlenül nevetségessé válik, s végül önmagát hitelteleníti: papírmasé sárkányok ma már képtelenek a realitás illúzióját kelteni, az egyetlen megoldás a teljes átesztétizálás, a mitikus mozzanatok végletekig vitt stilizálása. A papírmaséból faragott, vagy a falra rajzolt sárkány már nem akarja megjeleníteni a sárkányt, legfeljebb jelezni azt. A Notung darabjai már meg sem jelennek a szereplők kezében, papírszeletek helyettesítik. A mítosz sosem lehet realitás, hanem utalások és jelek rendje. A mítosz mindig változik, velünk változik, miközben végig ugyanaz a történet marad. A színpad gyermekrajzok, bábok, kósza fények és csonka gesztusok játéktere.

Michael Roider Miméje érett és kidolgozott szerepfelfogást mutat. Játékát, affektálását, sokan, meglehet, túlzónak találnák, holott éppen így lesz Siegfried tökéletes ellenpontja a törpe: az indulat, a hatalom- és bosszúvágy, a megalázottság beismerése idáig torzítja a hitvány figurát. Roider hangja és játékmódja ráadásul teljesen megfelel a szólam által megkövetelteknek. Ugyanez mondható el Hartmut Welker Alberichjéről is: érdes, komor és darabos baritonhang birtokosa, emellett valósággal izzik benne a gyűlölet és az indulat.

Alan Titus alighanem az eszményi Wotan: a nemes tartás mellett sugárzik róla a nyers hatalmi gőg és a férfiúi hiúság. Hangszínben, hangerőben, szövegmondásban kifogástalan, amit nyújt, magvas, sötét tónusú baritonja az este legimponálóbb hangi alakításával szolgál.

Míg Walter Fink Fafnerje a valóságos őserőt idézi, és Gál Gabi Erdei madara mintaszerű produkciót hoz, Cornelia Kallisch Erdája talán kissé erőtlenebb a vártnál.
Susan Bullock pontos és kiszámított Brünnhildéje gyönyörűen, választékosan szól. Ideális Wagner-szopránhang az övé, hamisítatlan drámaisággal, precíz dinamikai átmenetekkel és dallamformálással dolgozva.

Franz, mint Siegfried, abszolút hiteles figura, megfellebbezhetetlen muzikalitásával - címszereplőhöz mérten is - végig ő az előadás centruma. Hangja nem minden regiszterben hozza a klasszikus hőstenori színt, jóllehet hangerőben, énekintenzitásban, szerepkidolgozásban rendkívüli, amit nyújt. Franznál nem annyira az állhatatosság, inkább az ifjonti hév, a nyitottság és a tettrekészség uralja a szólamot. Miközben persze maga a művész is végig biztos talajon mozog, s bár az utolsó felvonásban mutatkoznak rajta a fáradtság jelei, hangban és játékban így is tökéletesen benne van a szerepben.

A zenekari teljesítmény önmagáért beszél. Wagner zenéje olyan részletgazdagon, beszéd-szerűen, szinte mesélve szólalt meg néhol, ahogyan idehaza talán sohasem hallottuk. A feszültség felébresztése, gerjesztése és ébrentartása volt a Rádiózenekar és Fischer Ádám egyik legnagyobb erénye ezen az estén, s mindez egységes szekciókkal, gondosan felrakott fafúvós-megszólalásokkal, megbízható rézállásokkal kirakva összességében egy emberfeletti próbamunka hírét hozta. Az egyébként látványos és ötletgazdag installációk (Hartmut Schörghofer projekció-színháza) csaknem jelentéktelenné váltak a számos kiválóan sikerült zenei megoldás mögött, melyben szinte egy levegővel siklottunk a finálé diadalmas C-dúrjáig.

Fotók: Müpa / Pető Zsuzsa, Pólya Zoltán, Csibi Szilvia