A Mór megtette kötelességét (Az Otello Szegeden)

2008. április 11.
Szeged
Szegedi Nemzeti Színház

VERDI: Otello

Otello – José Cura
Jago – Kelemen Zoltán
Cassio – Kóbor Tamás
Roderigo – Piskolti László
Lodovico – Altorjay Tamás
Montano – Andrejcsik István
Herold – Rácz Imre
Desdemona – Rálik Szilvia
Emilia – Szonda Éva

Szegedi Szimfonikus Zenekar
A Szegedi Nemzeti Színház Énekkara

Díszlet és jelmez: Szendrényi Éva, Papp Janó
Rendező: Anger Ferenc

Vez.: Pál Tamás

Hetekkel korábban kezdem a szervezést. Először a bevált panziót hívom fel, de sajnos nincs üres szobájuk. Kénytelen vagyok új helyet keresni, de a kínálat gazdag, könnyen találok új címeket és telefonszámokat az Interneten.

Nem a belváros, de nincs túl messze. Nem vall kiművelt főre az a borízű hang, aki végül beír a naptárába bennünket, de a fényképek rendezett és tiszta szobákat mutatnak.

- Április 11, péntek? Igen, van, rendben. Hány éjszakát maradnak?
- Csak egyetlen előadást szeretnénk megnézni, másnap már ki is jelentkezünk.
- Ja igen, akkor lesz itt az a külföldi énekes...

Egy nagyon kis adalék Szeged város kultúrtörténetéhez, de talán elegendő ahhoz, hogy rávilágítson az ilyen, különleges és rendkívüli alkalmak jelentőségére. Ahhoz, hogy egy önkormányzatot meg lehessen győzni a kulturális kiadások fontosságáról, először meg kell győzni a helyieket is, hogy az operajátszás ne legyen néhány sznob privát ügye. Nem tudom, hogy a panzió öreg gondnoka járt-e egyáltalán valaha a Szegedi Nemzeti Színházban, de most ő is biztosan látja, hogy a város nem csak attól „hírös”, hogy Tápéval határos. Sőt, ha saját városának rangja nem lenne elég neki ahhoz, hogy indokolja a közös kasszából fizetett kulturális kiadásokat, most, ha csak egy szoba áráig is, de végre közvetlenül profitálhat az Operaház, a társulat, és persze sztárvendég, José Cura hírnevéből.

Annyit lehetett tudni, hogy Szeged önkormányzata konkrétan ezt a produkciót (és José Cura meghívását) megtámogatta a színház éves keretén felüli extra 40 millió forinttal, amiből 100.000 €, azaz kb. 25 millió a vendégtenor fellépti díja. Új (igaz, nem hivatalos) információ szerint a hatalmas érdeklődés, a telt házak és persze a rendesen emelt helyárak ezt a külön ráfordítást már visszahozták. A befolyt haszon viszont nem csak direkt pénzbevételben, hanem hírnévben, rangban, a társulat – és a szegedi polgárok - önbecsülésében fog jelentkezni. (Kicsit szerénytelenül, de tegyük még hozzá azt is, hogy nagy látogatottságnak örvendő és országos hatáskörű újságunkban már hetek óta a leggyakrabban frissülő fórumtémák között forog a Mi újság a Szegedi Nemzeti Színházban? című. Azért ez is jelent valamit...)

Szeged nagy dobása tehát egyértelműen sikeres, és hogy maga az előadás milyen minőségű, az ebből a szempontból – legalábbis rövidtávon – majdnem teljesen közömbös.

Nem úgy hosszú távon!

Ezért is érdemes komolyan figyelnünk és különösen óvatosan kezelnünk néhány operarajongónak álcázott focidrukker véleményét. Mert ők azok, akiket a saját csapat istenítésében és az ellenség szidalmazásában soha nem gátol az, hogy mi történik a pályán.

Amit én láttam-hallottam, az egyértelműen arra utal, hogy a különleges produkció hosszú távon is hasznára válhat a szegedi társulatnak. Kifejezetten emelkedett és koncentrált, ihletett előadás volt. Ismerve a szólistákat – különösen a zenekart – az együttes minden pontján érzékelhető volt, hogy inspirálja őket az alkalom, és igen, még inkább inspirálta őket José Cura.

És persze, Pál Tamás! Az első-második felvonás utáni szünetben a feleségem szóvá is tette, nem hiszi, hogy ez ugyanaz a zenekar, amelyik a koncertszerű Walkürben – vagy pláne, amelyik a tavalyi MűPa-béli koncerten - játszott. Azoknál az eseményeknél valóban sokkal jobbak voltak. Tulajdonképpen csak néhány csúnya hangszín utalt arra, hogy egy elhanyagolt képet mutató együttes nem tudhat egyik napról a másikra mindent bepótolni. (De elhinni, hogy ez tényleg ugyanaz a zenekar, csak az Ave Maria utáni néhány mélyvonós ütem hallatán tudtuk.) Nem hiszem, hogy a játszanivaló könnyebb lenne egy Verdi-operában (pláne ennyivel), így csak a miliő, és persze a karmester számlájára írhatom a feltűnő javulást.

Kelemen Zoltán a másik, aki szintén lehetőségként tekintett a különleges bemutatóra. Szép, mély színezetű bariton, de most még „szárnyakat is kapott”. Jago kényes szerep, igazi, nagy formátumú énekest kíván, mert el kell hitetnie, hogy ő mozgatja a szálakat. Kelemen ezt elérte, így nem véletlenül részesült külön ünneplésben.

Rálik Szilvia is tudott profitálni a légkörből. Elsősorban a súlyos konfliktusban vergődő, megalázott-szerelmes nő megjelenítése tetszik. Szemmel láthatóan nagyon komolyan érinti a szerep, és vokális teljesítménye sem volt rossz. Nagyon rendes és átélt Desdemona-alakítás volt.

És akkor José Cura. Először hallom élőben, de elsősorban mégis az lep meg, hogy miért és hogyan képes ekkora indulatokat gerjeszteni. A világsztárt mindenhová követő „jet fan” és a „nem létezik, hogy egy Curáért én még fizessek is” operabarát egyformán érthetetlen számomra.

A sztárvendég ugyanis kifejezetten jó technikájú, profi énekes. Hangja nem olyan szép, mint Pavarottié volt évtizedekkel ezelőtt, de az a fajta bel canto amúgy idegen is volna a szereptől. A voce talán nem olyan stabil és nemes, mint – a szintén korábbi – Domingóé, de mégis, igen magas színvonalon tudja azt, amit tud. Igazán nem sok ilyen képességű tenor van, és Cura különösen ebben a szerepben adekvát, így az alakítás is meggyőző. A fórumokban fanyalgók részéről elhangzott „hisztériát” én egyáltalán nem tapasztaltam. Cura valóban indulatos és heves Otellót mutatott, de ez így hiteles.

Az ájult tisztelet értelmetlen, a megvetés teljesen indokolatlan, a megbecsülés viszont nagyon is jár ennek az énekesnek. Mindenképpen megérte meghívni.

José Cura, Rácz Imre, Kelemen Zoltán

Anger Ferenc rendezése - Szendrényi Éva díszletei között – nekem kicsit zsúfoltnak tűnik. Van néhány meglepően nagyszabású, szép megoldás, és egy-két zavaros momentum. Igen hatásos a néhány egyszerű tér-idommal illetve azok áthelyezésével megoldott kikötő-külső-belső-tér váltás, de nem nagyon tudom hova tenni a darab folyamán sokszor (túl sokszor) leeresztett majd felhúzott spagetti-erdőt. A szereplők mozgása, mozgatása átgondolt, de az külön feltűnő, hogy José Cura milyen nagyívű lendülettel és természetességgel játssza be az egész rendelkezésére álló teret.
A tömegek mozgatása kevésbé tűnt megoldottnak, ahhoz időnként túl sokan vannak egyszerre a színpadon, de ha már szóba kerültek, meg kell jegyeznem, egészen kiváló volt a kórus.

Összefoglalásul:

Azt hiszem, ezzel a hírveréssel, a sztárvendég gázsijának bevállalásával, és természetesen az izgalmas, tartalmas előadással Szeged igen határozottan és nagyot lépett. Eddig is szívesen látogattuk a legszebb Tisza-parti színházat, de látva, hogy ennyire komolyan veszik magukat, ezentúl nekünk is illik még komolyabban vennünk őket.

És még valami. Azért is maradtunk szombatra, mert érdekelt a Reök-palota Picasso és a nemzetközi avantgárd című kiállítása. Igen gazdag és izgalmas gyűjteményt láttunk, amiért külön is érdemes lett volna odautazni.

Hazafelé azon gondolkodom, hogy ugyebár Budapest, Debrecen, Eger, Miskolc, Pécs és Sopron is pályázott a Kulturális Főváros címre. Szeged viszont szépen lassan pályázat nélkül is azzá lesz.

(Fotó: Veréb Simon)