A második guillotine-csapás (André Chenier - 2. premier)

2007. február 18.
Magyar Állami Operaház

GIORDANO: André Chénier

Fekete Attila, Bátori Éva, Kálmándi Mihály, Szilfai Márta, Budai Lívia, Mester Viktória, Cseh Antal, Kiss Péter, Ambrus Ákos, Palerdi András
Vez.: Kesselyák Gergely

\"Viva la libertá!\" - visszhangzik fülemben más operákból ismerősen, melyekben nem szégyenlősen, a színfalak mögött hadarják el a jelszót egy részeg katonakórusban, telt pohárt és ágyúdörgést rímelve, de büszkén, arccal a közönségnek dalolják, hogy belepiruljon, akinek bele kell pirulnia. Ezért nézem olyan rossz szemmel a verizmus századvégi ernyedtségének lemondást hirdető hangorkánjait: Istenem, mennyi energia megy el arra, hogy kiénekeljük, amiről jobb volna hallgatni, vagy csendben lamentálni! Százfős zenekarral és dagadó nyaki erekkel, mesterségesen felkorbácsolt szalonindulattal üvöltjük: körülöttünk minden rohad, de azért éljen a szabadság, éljen a szerelem, éljen a halál, vagy akármi.

Két szűk óra is elég Signor Giordanónak, hogy elvegye a kedvünket az aktuális forradalmi hevület friss átélésétől, bebizonyítva, hogy a Nagy Francia Forradalom \"csak kakasviadal\". Vagy, ami még jobban elkeserít, hogy a világmegváltó revolúció szülte új politikai vezetés csak bosszúszomjas ámokfutók és semmirevaló himpellérek gyülekezete. Mely önmaga ellen fordul, és saját fiait emészti fel, s mely, ha egyszer megindul, meg nem állhat, mert, mint a bicikli, ha nem megy előre, felborul - ahogy Che Guevara tanítja. Az enfarkába harapó kígyó, ugyebár, a nagy dekonstruktőr.

Minden alkalommal szorongok ettől a felismeréstől, ha az André Chénier-t hallgatom. Ezért nem hallgatom szívesen. Vagyis ezért nem hallgatnám szívesen, ha Giordano mester egyébiránt nem írt volna hozzá ilyen szívfacsaróan grandiózus mjuzikelt. Magam mégis nehezen nyelem le, hogy a mű végeredményben mégiscsak apolitikus, sűrű történelmi kontextusa valójában csak tetszetős dekoráció, festett díszlet egy szokványos szerelmi háromszöghöz és -tragédiához. Annál inkább bosszantó számomra, hogy a színpadon alig történik valami, cselekedni senkinek nem kenyere, talán csak a besúgóknak. Chénier művész, ő a szavak és nem a tettek embere. Maddalena meg csak egy nő. Örüljünk, hogy egyáltalán szóhoz jut. Gérard persze cselekszik, bár ne tenné.

Nem így az első felvonás, ott még remélek; még tart a forradalmi nekibuzdulás, még él az osztályharcos lendület. Azután kéne hazamenni. (Vagy mindjárt az elején, mikor Gérard, \"figlio di servi\" így fakad ki, mikor meglátja Maddalenát: \"Anche l\'idea muor, tu non muori giammai, tu, l\'Eterna Canzon\". Gerincesebbek ilyenkor veszik a kalapjukat.) Így csak remélni tudom, hogy a nagyságos úr és a nagyságos asszony az Operából hazaérve nagyobb borravalóval engedi el a bébiszittert, s hiszem, másnap a bejárónő is szélesebb mosollyal távozik munkája végeztével. Az arisztokrácia mindenkori rettegése a kitörni kész plebejus haragtól az a valami, amiben még ma is lehet bízni. De van még hátra három felvonás, csak hogy a nagyságos úrék is jól érezzék magukat. És jön a szerelem is, ami mindent legyőz, meg a halál, ami szintén. \"Éljen a halál!\" - változik a jelszó a végén. Micsoda badarság, micsoda abszurd! De ha nem a szabadság, akkor majd a halál vezeti a népet, ha nem tépett hajjal és kibomló mellel zászlót lengetve, akkor vérgőzben álló, lecsapni kész guillotine-nal. Marche au supplice - mindig ez a rész a leghangosabb. Ilyetén véleményemnek a helyszínen hangot adva, meglehet, felhívtam magamra, a földszint tizenkilencedik sorában ötszáz forintos sajtójeggyel feszengőre az önjelölt \"közhangulat-megfigyelők\" figyelmét. Nem baj. Nem árt, ha tudják, hol ülök. Meg, hogy miről szól a darab.

A Magyar Állami Operaház vasárnapi André Chénier-előadásán nem sokan távoztak a szünetben. Persze, mert jó előadás volt. A zenekar úgy szólt, ahogy talán még sosem hallottam: sehol sem csorbult a zenei anyag verista éle, jók a tempók, remek a hangzás, bombasztikusak a tuttik. Kesselyák maestro hallhatóan nagyon összekapta magát: az orkesztrális kolorit minden árnyalata megszólalt, a vakítóan fényes futamoktól a zordon-sötétekig.

És az énekesi teljesítmények is meggyőztek róla, van, amiért érdemes elviselni a sereg procc pezsgőszagú leheletét, a \"premierek népe\", az \"úri rend\" kínos és fárasztó allűrjeit.
Fekete Attila Andréja igazi lírai költő, aki ha kell, seperc alatt tűzbe jön, szenvedélyének lángja felcsap egészen a zsinórpadlásig; hangja ugyan éles, de szikrázó ezüst-fénye kárpótol a meg-megbotló intonációért. Hiányolom azonban a szélesebb legatókat, a folyékonyabb szövegmondást.
Kálmándi Mihály magvas baritonja aznap is lenyűgözően szólt: Gérard-ja határozott, izmos és erőteljes, máskor megnyerően lágy. Egyaránt érzem benne a frusztrált, kétkedő forradalmárt és az áldozatkész barátot.
Bátori Éva Maddalenájában kibontott mindent, amit a hang és a képzettség megenged. Legtöbbször szép, világos és telt hangon énekelt, ritkán árnyékolták produkcióját technikai nehézségek, a negyedik felvonás kettősének pontatlanságait a fáradtság számlájára írom; \"szerelmi halála\" így is méltán nyert dörgő tapsot.
A mellékszereplők mindannyian meggyőztek helyükről a felújításban: Budai Lívia Madelonja a monológ töredezettségével együtt is a művésznő legszebb napjait idézte, Mester Viktória (Bersi) jól ápolt mezzója, Szilfai Márta tartalmas alt hangja és említést követelő szerepformálása nem fakuló erényei voltak az előadásnak.

Selmeczi György rendezése kapcsán egyet kell értsek Zétával: \"elfogadható minőségű\". Azt a nézetet azonban, hogy erényként mutassunk be szokványosan maradi rendezést és mérsékelten kreatív, ám kétségkívül látványos szcenikát, már nem okvetlenül osztom, még a magyar operajátszás jelenlegi állapotában sem. Érteni vélem, Selmeczi rendezése miért olyan részletgazdag, amilyen, s egyszersmind miért olyan földközeli, amilyen. Ám óvnám magam attól, hogy Zéta által említett, bátortalan és lényegtelen ötlet-csírákat (Idia Legray visszanéz stb.) jelentékenynek minősítsek. A felvonásról felvonásra szürkülő, fokozatosan dohosodó, romló és rothadó érzetet keltő díszletezés ítéletem szerint nem több bevett gyakorlatnál. Azt pedig, hogy az alkalmat leső \"szenvedő nép\" tagjai az első felvonásban rossz horrorparódiára emlékeztetve, zseblámpával világítsák meg fenyegetőleg elgyötört arcukat a sötét ablakokban, kikérem magamnak.

Összességében mégis jó benyomásokkal távoztam az Operából, a második szereposztás megtette a magáét, ha el nem is homályosította az elsőt, mindazonáltal bizonyította életképességét.