A legelső premier (A Traviata Pécsett)

2007. február 23.
Pécs
Pécsi Nemzeti Színház

VERDI: Traviata

Váradi Marianna, Lesznyák Katalin, Papp Krisztina, Győrfi István, Gurbán János, Csajághy Zsolt, Andrejcsik István, Rubind Péter, Szécsi Máté
Pécsi Szimfonietta
Pécsi Balett
A Pécsi Nemzeti Színház kibővített énekkara
Vez.: Somos Csaba

Amikor pénteken délután elindultam Pécs irányába, akkor még úgy gondoltam, hogy ennek az írásnak a beszédes címe \"Az utolsó premier\" lesz. Akkor még azt gondoltam, hogy az elején hosszan fogok lamentálni a jobb sorsra érdemes operatársulat gigászi élet-halálharcáról, s az ilyen körülmények között születő új produkcióról, s az azt követő végről. Azt gondoltam, hogy Violetta Valery könnyes-szomorú halála és a 47 viharos esztendőt megélt társulat álságos kimúlása között találok majd valami közöset, ha mást nem, hát a rideg külvilág aljas közömbösségét.

Mindebből semmi nem lett (lásd a fenti címet), de ez már háromnegyed hétkor eldőlt, amikor a lépcsőn fölfelé lépdelve szembetalálkoztam pécsi cimborámmal, aki - tudván, miért jöttem - azzal az örömteli hírrel fogadott, hogy a Kulturális Bizottság aznap délután megváltoztatta saját botor döntését, és mégis marad az opera Pécsett. És Baranyában, sőt az egész Dél-Dunántúlon - tettem rögvest hozzá. De még akkor sem tudtam, nem is sejthettem, hogy olyan remek előadás előtt állok, mely messze (és könnyedén) veri az összes általam látott idei hazai premiert. S hogy ez mégis miképp születhetett meg ilyen viszontagságok között, azt az Olvasó fantáziájára bízom.

(Jellemző a helyzetre, hogy a cikk leadása után kollegámnak a Kulturális Bizottság elnöke hétfőn már - ismét - tényként említette az operatagozat megszűnését, tehát ott vagyunk, ahonnan indultunk.)

Szikora János rendezése minden ízében megtisztította a művet a százötven éve (1857-ben adták először kis hazánkban) rárakódott maszattól, amit jóindulatúan tradíciónak, szigorúbban manírhalmaznak hívhatunk. A munka mindjárt az énekkarral kezdődött. A két nagy kórusjelenet (az I. és III. felvonásban) életemben először színpadi (és zenei, de erről később) lötyögésektől mentesen szólalt meg. Ennek a kulcsa az volt, hogy Szikora nemcsak a három főszereplőt állította be tisztességgel, hanem szemmel láthatóan rengeteget foglalkozott a kisebb szereplőkkel is.

Végre egy valódi Gaston, Csajághy Zsolt, aki társasági centrumának biztos tudatában szervezi a tivornyázók életét, s végre egy valódi Douphol báró, Andrejcsik István, aki hálátlan szerepében is méltó ellenpólusa tudott lenni Alfrédnak, nem csak egy töketlen, üres bábu. Ráadásul Andrejcsik az összetett énekes-színész típusnak az a ritka csodája, akinek zenei biztonsága és színészi vénája átüt bármely produkción. De ámulattal csodáltam Bervoix Flóra alakítóját, Lesznyák Katalint is, akinek ellenmondásosan nemes tartásán ki tudott ütközni az Éjszaka Démonának minden vonzó és riasztó jellemvonása.

De a legmegrázóbb alakítást e körben Annina megszemélyesítőjétől, Papp Krisztinától kaptuk. Nem tanítható az a szorongó aggodalom, amivel úrnőjét óvja. Nem tanítható, hiszen az maga a tehetség, viszont valódi rendező kell hozzá, hogy előbújhasson. Az előadás nagy pillanata Violetta utolsó felvonásbeli áriája (\"Már késő! Csak várok, csak várok\"), meg ami körülveszi. A valamikori kurtizán a díványon fekve haldoklik, a háttérben (lassítva, szótlanul) mulatoznak a régi társaságának tagjai, az ablak mellett Annina kuporog egy sámlin (még szó lesz róla), és némán zokog. Sokesztendei színházba járás alatt szinte sosem tapasztalt emóció kavart fel e jelenet alatt, nyilván nem véletlenül.

Szikora érdeme, hogy azok a figurák, akik a kritikákban maximum csak a \"futottak még\" kategóriában kerülnek említésre, mint akik becsülettel, de nem különösebben jelentősen álltak helyt, itt hirtelen fontos, alakító tényezőkké lépnek elő. De ugyanez a helyzet a hazai Traviatákban oly sokszor elhanyagolt kórussal is. A Pécsi Nemzeti Színház kibővített énekkara a \"kibővített\" formában sem haladja meg a huszonöt főt. Amit látunk, mégsem csak egy huszonöt fős szürke massza, hanem huszonöt különféle egyéniség, akik egy társaság tagjaiként önálló individuumként (azaz mindannyian másképp) élik meg ugyanazt a történetet.

Szikora rendezésében nagy szerepet kap a díszlet, valamint annak szűkössége. Horesnyi Balázs díszletei pontosan kifejezik a cselekmény változásait. A három valójában boldogtalan színt (Violetta estélye, Flóra estélye, Violetta lakása) egyaránt harsány, de elidegenedett látvány jellemzi, egyedül a második felvonás boldog első fele (Violetta nyári laka) van finom, pasztell hangulattal felruházva. Azután az is lassan kiürül, és végére már csak az üres kalitka marad. Apropó, kalitka! A rendezés fontos eleme még, hogy mindössze négy jellemző bútordarab jelenik meg vissza-visszatérő jelleggel. Egy kanapé, egy pad, egy sámli és a kalitka. De nemcsak bútordarabok térnek vissza, hanem egyes jelenségek is. A leggyakoribb a hóesés. Egyszer a vidámság szinonimájaként, máskor meg az elhagyatottságot jelzi. S a legvégén Violetta sem hal meg egyszerűen, hanem eltűnik a sűrű havazásban.

A színpadot olykor leszűkíti a leereszkedő fal, kettéosztva kinti és benti világra a nemrég még egységeset, kirekesztve vagy bezárva a különféleképpen élőket. De ugyanez a fal jeleníti meg más alkalommal a belső vágyakat, hitet és reményt. Nem is sorolom tovább, meg kell nézni!

Tresz Zsuzsa ruhái hűen szolgálják a drámát, s a jellemek kibontását. Ez a megfogalmazás így rövid és tömör, pedig minden benne van, amit csak jelmeztervezőtől várhatunk.

A főszereplők közül Győrfi Istvánt vagy tizenhárom-tizennégy évvel ezt megelőzően pont a Traviatában láttam/hallottam először, akkor Gastonként. Hangja mára megizmosodott, bár némi disztonálás, intonációs pontatlanság tartósan rontja az összképet. Valószínűleg a rendező beállítása, hogy Alfrédja minduntalan kitörni készül (a kalitka, ugye) markáns apja hatása alól, de sosem sikerül igazán neki. Magában indulatoskodik (pl. a második felvonás eleji ária strettájában), de nyomban magába roskad, amint az idősb Germont megjelenik. Ezt csak erősíti, hogy legalább egy fejjel alacsonyabb Gurbán Jánosnál.

A papírforma szerint - ezt vélelmeztem korábban magam is - Gurbánnak nem való Germont György szólama. Tévedés. A sokszor súlyos szerepeket abszolváló bariton gyönyörű, finom és meleg hangon énekelt, s a drámát arra a néhány ütemre tartogatta, amikor arra tényleg szükség volt (pl. Flóra estélyén). Meglepő és leheletnyi pianóit más szerepben is nyugodtan alkalmazhatná. Máskor kicsit darabos mozgása ezúttal sokat segített neki a polgári konvenciók rabságában őrlődő apafigura megjelenítésében.

Váradi Mariann talán korban és talán hangban is már túl van Violetta szerepén. Mégis, még sosem hallottam ennyire üzembiztosan és muzikálisan megszólalni a kaméliás hölgy szólamát. A felelőtlen, de nagybeteg kurtizántól nagy utat jár be az utolsó szín elhagyatott, magányos haldoklásáig. Jellemző tékozló korunkra, hogy ez a nemes, hatalmas hanganyag, ez a remek színésznő jelenleg Európa bármely B kategóriás operaházában (ilyen Magyarországon jelenleg nincs) örömmel látott vendég lehetne. Elgondolkodtató, hogy ő mégis Pécsett él, a kietlen fővárosba is csak nagy ritkán, egy-egy visszhang nélküli koncerten jut talán el. (Ez itt a reklám helye: pár nap múlva Kurtág György rettentő nehézségű dalciklusát, a Truszova-dalokat énekli a Művészetek Palotájában, jelenleg magyar énekesnők közül egyedüliként.)

A darabot sosem hallott egységben hallhatjuk - húzásoktól mentesen, Lányi Viktor mára kissé elavult fordításában. Az előadás zenei vezetője Somos Csaba, a színház fiatal zeneigazgatója. Keze nyomán a produkciót rendkívül lendületes tempók és ritka feszes előadásmód jellemezték. A Pécsi Szimfonietta gárdája meglepően minőségi vonóshangzást és szokatlan fúvósgikszer-mentességet nyújtott. Az aprócska énekkar (karigazgató: Witterle Gábor) hibátlan zenei teljesítménye pedig a látottaktól függetlenül is élményszámba ment.

Azzal kezdtem, hogy Pécsre menet azon morfondíroztam, vajon mi következik majd \"az utolsó premier\" után. Nos, ezt most már végképp nem tudom, de e premier az általam az idei évadban látott operabemutatók mindegyikét könnyedén utasítja maga mögé minőségben és színvonalban. A pesti előadások unott manírokkal teli produkciói után csak annyit ajánlhatok az őszintén érdeklődőknek: lóerőre, magyar!

Március végéig még további nyolc előadást tűztek ki Pécsett.