A kitaposott út jelentősége – Még néhány gondolat a Sába királynőjéről

2015. október 24/november 14.
Erkel Színház

Goldmark: Sába királynője

Salamon király: Kelemen Zoltán/Szemerédy Károly
Főpap: Fried Péter/Palerdi András
Szulamit: Sümegi Eszter/Bakonyi Anikó
Asszád: Nutthaporn Thammathi/László Boldizsár
Baal-Hanan: Rezsnyák Róbert
Sába királynője: Gál Erika/Németh Judit
Astaroth: Zavaros Eszter
Templomfelügyelő: Cserhalmi Ferenc

a Magyar Állami Operaház Ének- és Zenekara
vez. Kovács János

Budapesten, a Nemzeti Színházban 1876-ban Liszt Ferenc és gróf Andrássy Gyula határozott közbenjárására végre előadták Goldmark Károly, az előző évben Bécsben oly nagy sikerrel bemutatott operáját, a Sába királynőjét. Alig több, mint húsz év kellett hozzá, hogy a dalmű elérjen a jubileumi 100. előadásig. Ez a két évtized az akkori viszonyok között kiemelkedőnek számított. Számos, manapság a „világranglistán” előbbre sorolt opera csak jóval hosszabb idő alatt ért el hasonló nézettséget.

Elgondolkodtató, hogy a keszthelyi sokgyerekes és rettentően szegény jegyző-kántor fia milyen pályát futott volna be, ha nem az osztrák fővárosban sikerül dalművével bemutatkoznia. Mi gazdagabban lennék egy valódi magyar komponistával (bár Liszthez hasonlóan Goldmark sem beszélt magyarul), hiszen a zeneszerző kicsit hányatott élete beszédesen mutatja, hogy a komponistának ott a hazája, ahol a darabjait játsszák. Élt Ő Pesten is, de amikor a Sakuntala nyitányt az osztrákok nagy sikerrel bemutatták, sietősen áttette a császárvárosba a székhelyét.

De ez a hajó elég korán elment, a Mester hazai nimbuszát mindössze egyetlen soványka budapesti ősbemutató (Götz von Berlichingen, 1902) tudta öregbíteni. A legutóbbi évtizedekben Goldmark Magyarországon egy-egy kampány és olykor néhány előadás/hanghordozó erejéig tudott megjelenni. Mintha csak néhány művész számára lenne fontos a hazai megjelenés…

A Sába királynője Goldmark legismertebb alkotása, néhány évtizedig a világ legjelentősebb operaházainak stabil repertoárdarabja volt, az adott korszak sztárénekeseivel tűzték műsorra, a hangrögzítés hajnalán egymással versenyezve vették föl a mű legfőbb slágereit. A világon átsöpört egyfajta Sába-láz, ami nagyjából a komponista halálával le is zárult. Mi volt e siker titka?

Először is a vonzó egzotikus bibliai történet, amit nyomban követ az, hogy ez egy mindennapos sztori, amiben a nézők a királyi/királynői hősökben akár saját magára ismerhet. Goldmark korabeli elismertségét növelhette továbbá, hogy kompozíciós nyelvezete egyfajta különutas szerepet biztosított neki a plasztikusan kettéosztott (Verdi kontra Wagner) opera világában. Bár műveiben előfordulhat némi áthallás, gondosan ügyelt arra, hogy sehova ne tegye le voksát, inkább megpróbálta a saját útját kitaposni. Talán az sem lehetett véletlen, hogy azon bizonyos első évtizedek sikersorozatában olyan nevek is vállalkoztak a mű eldirigálására, mint Gustav Mahler vagy Richard Strauss.

Az opera Budapesten egészen az 1960-as évek végéig kitartott, 1971-ben Debrecenben újították föl, öt éve a Zsidó Nyári Fesztiválon került színre koncertszerű formában. A komponista halálának idei centenáriuma jó apropót szolgáltatott az opera felélesztéséhez, bár a színrevitel egyes elemei kevésbé sikerültek ünnepire.

Az Operaházban érdekesen osztogatnak rendezéseket, az utóbbi időszakban falusiasan szólva az egy lúd-egy liba elv alapján vegyesen láthattunk modernnek nevezett nézhetetlen és klasszikusnak csúfolt unalmas produkciókat és közéjük óvatos véletlenszerűséggel néha be-becsusszant egy-egy sikerültebb feldolgozás is. Káel Csaba rendezése nem okoz nagy lelki megrázkódtatást (már ennek is örülni kell), de sajnos bosszantóan elmegy bizonyos lehetőségek mellett. Elsősorban a jellemek pontos kibontását hiányolom. Káel hősei túlságosan hétköznapiak, nincs meg a bibliai történet által viselt súlyuk, látszólag céltalanul lebegnek az űrben. Illetve ha nem, akkor az kizárólag az előadó fajsúlyának köszönhető. Mondok egy-két példát is.

Papíron Gál Erika ideális címszereplő lenne. Ehhez képest közlekedése, mozgáskultúrája és sajnos még énekesi megoldásai is megrekedtek az első lejáró próba félamatőr szintjénél. Legelső megjelenése egyfajta besompolygás, szinte alig vesszük észre. Körülbelül azzal a mozdulattal köszönti Salamon király udvarát, amivel az egyszeri háziasszony földobja a kötélre a mosott ruhát. (Vitatkoztam egy sort Operatikus Kollégával, aki meggyőzött, hogy a mi dolgunk az efféle jelenségek rögzítése és közreadása is.) Sajnos Gál más előadásokon megcsodált orgánuma ezúttal üresen csengett és a játékbeli tétovaság mellé felsorakozott a hangi tétlenség. Az utolsó képben, amikor a csodált (és haldokló) férfi elzavarja maga mellől, akkor vált egyértelművé, hogy a fiatal és tehetséges énekesnőnek egyszerűen nem világos a szituáció, nem érti a hősnő mozgatórugóit és magában semmilyen megoldást nem alakított ki a szerep folyamatának ábrázolására és ehhez segítséget sem igazán kapott.

Németh Judit Sába királynője bejött és megállt a lépcső tetején. Még egy szót sem szólt, de megnyerte a „csatát”. Csak Őt lehetett nézni. És hiába gondoltuk előtte papíron, hogy számára már későn jött ez a szerep, hiszen mind alkatilag, mind hangban problémás lesz felidézni a fiatal és vonzó királynő figuráját, a színpad egy varázsos hely, ahol a személyiség súlya olykor sokkal többet nyom a latban, mint bőr feszességéé. A szólam csúcshangjai már érezhetően gondot okoznak, de a figura (benne a nem is annyira elrejtett, sokfelé sikerrel alakított Tannhäuser-Vénusz szerepével) olyan elsöprő erővel jelent meg, hogy tényleg Asszád legyen a talpán, aki ellen tud állni.

Majdnem ugyanez zajlott le a másik hősnő esetében is. Sümegi Eszter hangi képességeinek csúcsán, a figura ethoszát apró nüánszokkal megteremtve tudta Szulamit éteri tisztaságát megjeleníteni. Az Ő esetében is volt miből merítkezni, hiszen Aidától Elzáig számos általa alakított operai hősnő keverékét láthattuk a Főpap lányának alakjában. A másik Szulamit, Bakonyi Anikó színpadi magára hagyatottságát a szereptől idegen, szinte verista mozgáskultúra segítségével próbálta elfedni, persze sikertelenül. A szólam legexponáltabb jelenete, Szulamit imája az előadásában inkább földhöz verős hiszti volt, mintsem a kedveséért Istenhez fohászkodó menyasszony könyörgése.

A fiatal thai tenorista Nutthaporn Thammathi nem igazán színpadra való alkatát érzékeny énekléssel próbálta ellensúlyozni. A szólam helyenként adta magát, máshol meg nem. Goldmark hangszerelése számára olykor áthatolhatatlan függönyként telepedett a színpadra. Nyilván nem véletlen, hogy darab klasszikus Asszádjai szinte kivétel nélkül a kor vezető, nagy teherbírású Wagner-tenorjai közül kerültek ki (Erik Schmedes, Leo Slezak, Andreas Dippel). Az egyébként szimpatikus és lelkes Thammathi színpadi játékára is rányomta bélyegét látható tapasztalatlansága.

László Boldizsár viszont határozottan sikerrel birkózott meg a rettentő szólammal, még akkor is, ha a feladat egy részében számára is áténekelhetetlennek bizonyult a zenekari szövet. Előadásában Asszád talán egyszerűbb figura, viszont hangi megnyilvánulásai, színpadi gesztusai sokkal egyértelműbbek voltak.

Salamon király szerepében mind Kelemen Zoltán, mind Szemerédy Károly markáns és határozott figuraként jelenítették meg a bibliai uralkodót. Kettőjük közül az eddig (számunkra) ismeretlen Szemerédy felbukkanása okozott váratlan meglepetést magvas baritonjával és pompás megjelenésével.

Az előzetes várakozásoknak megfelelt Fried Péter és Palerdi András Főpapja, mindkettőjüknél a mélyebb regiszter tűnt haloványabbnak, de monumentalistásban megfeleltek a szólam hagyományainak. Astaróth szerepében szépen és muzikálisan teljesített Zavaros Eszter.

Az előadást nagy biztonsággal és ihletetten irányította Kovács János.

Szólni kell még a színpadi megvalósítás leggyengébb pontjáról, a sivatagi képről. Amikor néhai Vámos László egykori Bánk bán rendezése 1980-ban színre került, a háborgó Tiszát az akkori tervező az egész színpadot beterítő, szürke selyemlepel rángatásával igyekezett megoldani. Bár a dalmű akkor sem volt vígopera, ezen mindig jót derültünk. A sivatagi vihar ilyetén ábrázolása az ország első(?) színházában három és fél évtizeddel később nem egyszerűen kínos, hanem ki kell mondani: gagyi megoldás. Ha a darab – remélhetően – hosszabb időre repertoáron marad (a siker is indokolná), ezen mielőbb korrigálni kéne.

fotó:© Pályi Zsófia