A hagyományoknak nem megfelelően – A bűvös vadász az Erkel Színházban

2014. december 14.
Erkel Színház

Ottokar, herceg - Haja Zsolt
Kuno, erdész - Gábor Géza
Ágota, a lánya - Szabóki Tünde
Anci, fiatal rokon - Wierdl Eszter
Kaspar, első vadászlegény - Palerdi András
Max, második vadászlegény - Kovácsházi István
Remete - Kováts Kolos
Kilian, parasztlegény - Beöthy-Kiss László
Samiel, a fekete vadász - Ladányi Andrea
A Magyar Állami Operaház Ének- és Zenekara
Honvéd Férfikar
vez. Halász Péter

Van Agátának (most valamiért Ágota) egy rémes álma, amit a harmadik felvonás kezdetén mesél el. A közelgő esküvője miatt szorongó lány álmában fehér galamb volt, s vőlegénye lelőtte. Alig fél órával később majdnem be is teljesedett az álom. Ahhoz képest, hogy 1821-ben az álomfejtés még meglehetősen ingoványos talajon állt, a komponista, Carl Maria von Weber és szövegírója, Johann Friedrich Kind egészen frappánsan megoldották a kérdést. Erre az álomfejtésre fűzte fel Zsótér Sándor rendező A bűvös vadász egész cselekményét.

De nemcsak Agáta szorong az esküvő miatt, hanem a vőlegény is. Maxot, aki egyébként sikeres vadász lenne, megbénítja a vészesen közelgő esküvő azon kitétele, hogy a hagyományoknak megfelelően az erdész lányának kezét csak akkor nyerheti el, ha a lövészversenyen is bizonyít. S minél közelebb a kitűzött nap, Max egyre gyatrábban céloz, egyre többször lő mellé. Nem lettem volna meglepve, ha olyan olvasattal találkozunk szembe, amely szerint a vadászlegény szorongását inkább a közeli elhálás fenyegető veszélye okozza. De Zsótért (szerencsére) nem érdekelte, hogy Max impotens-e vagy sem.

A rendezőt ebben a szövevényes Faust-parafrázisban (mert ezzel állunk szemben) leginkább a környezet (nevezhetjük társadalomnak is) és az egyén viszonya izgatta. Hogy mennyire kell megfelelnünk az irántunk (személyünk és pozíciónk felé) megnyilvánuló elvárásoknak? Kivonhatja-e bárki magát a rá leselkedő megfelelési kényszer alól, s ha igen, mégis milyen áron? Zsótér minderre egy végtelenül pontosan kidolgozott és kitartó következetességgel végigvitt, ritka elgondolkodtató munkával válaszolt, amit a budapesti közönség ritka egyöntetű és hangos búzással honorált.

Ókovács Szilveszter főigazgató a premieren látható elégedettséggel tekintett a zajos (nem)tetszésnyilvánításra, lelki szemei előtt vélhetően a botrány nyomába katasztrófaturistaként érkező operalátogatói tömegek lebegtek. És lehet, hogy nem is téved sokat, mert Zsótér munkája újszerűségét tekintve engem néhai Jurij Ljubimov kongeniális pesti Don Giovannijára emlékeztet, mely évekig húzta be a tágas Erkel Színházba az addig oda csak rock-koncert céljából betévedő tömegeket (is). Emiatt néhányszor csak az erkély lépcsőjére juthattam be – ilyen más dalművel még sosem fordult velem elő idehaza.

Nem lett volna sok baj ezzel a rendezéssel, ha Zsótér nem lép bizonyos (kis)polgári alapeszmények tyúkszemére, melyek többsége épp a hagyományok alapján történő megfelelési kényszerből fakad. Rendezőnk ezeket a hagyományokat nem egyszerűen kifigurázza, vagy megcsipkedi, hanem durván ki is gúnyolja. A nyoszolyólányok karához kiválasztja az Énekkar (khmm…) leginkább telt idomú hölgyeit, testre feszülő szűk ruháikban rituális és egyértelműen szexuális töltetű táncot járat velük. Azt gondolom, hogy a biztosítékot végül is ezzel csapta ki Zsótér.

Rendesen a polgárpukkasztás részét jelenti a merész fordítás is. (Bár azt, hogy pontosan ki követte el, nem sikerült ezidáig kideríteni.) A próza magyarul hangzik, a birtokomban lévő 1926-os dátummal ellátott kotta kézzel történt beírásából kicsemegéztem, amint Kuno fővadász így szól: „Hallgass, ó jó fiam!”, míg most a szerep alakítója ugyanitt megelégedett egy tömör, de felettébb hatásos „Kuss!”-sal. (Na igen, a felgyorsult civilizáció, de valahogy Gábor Géza szájából természetesebben is szól, mint az 1926-os változat.)

Zsótér nagy ötlete, hogy Samiel, a fekete vadász prózai szerepét Ladányi Andreával játszatta el. Az ötlet éppúgy bevált, mint amikor szűk másfél évtizede Szegeden Britten különc feldolgozású operájában, a Szentivánéji álomban Puck, a fürge lidérc prózai szerepét az idős, nehezen mozgó Herceg Zsoltra osztotta. Merthogy Ladányi nemcsak a fekete vadász, hanem – egyebek mellett – a fekete sas és a fehér galamb szerepét is megszemélyesíti. Minden megjelenése ütős, minden mozdulata célba ér, érdekes módon a táncosnő az est talán legzajosabb sikerét aratta (jogosan), pedig személye és produkciója aligha választható el a rendezőtől, akit ugye…

Zsótér nem sokat bíbelődött a díszlettel, minden csak jelzés szintjén jelenik meg. Van egyfelől a világmindenség, benne bolyongunk, a többség szilárd hittel, két lábbal a földön, míg a bizonytalanabbak (leginkább Max, de olykor mások is) egy ingó sajkán. A mobil díszletet sokszor néhány statiszta szolgáltatja, ők a falról leesett kép, Annuska (itt valamiért Anci) elbeszélésének megszemélyesítői, ők a „nyoszolyófiúk”, s a lelőtt vadak is. Szerepeltetésük homogén egységet képez az előadáson belül.

Egyéni tömegmozgatással Zsótér különösen szép képeket és megható tablókat képes létrehozni. Ugyan már korábbi operarendezéseiben (Szentivánéji álom, Orfeusz és Euridiké) is lenyűgözött az embertömegek végtelenül kifejező és ugyanakkor a hagyományoktól teljes mértékben elütő kezelésével, az ötlet újrafelhasználását egy pillanatig sem érzem elcsépeltnek.

Az előadás zenei megvalósítása már korántsem volt ilyen egységes, ugyanakkor szinte valamennyi közreműködő dicséretes csapatmunkával igyekezett megvalósítani a rendezői elképzeléseket.

Max szerepében Kovácsházi István remekelt. A német singspiel legszebb hagyományaira épülő szólamban nemcsak egykori operett-bonviváni kvalitásait csillanthatta meg, hanem jelenlegi Wagner-tenorként is képességei legjavát tudta nyújtani. Alakításában egy pszichiáter alaposságával sorakoztatta fel a tétova, elbizonytalanodott és szorongó ember összes sztereotípiáját.

Egyetlen színpadi szerepében sem éreztem még ennyire hatásosnak Palerdi Andrást, mint most Kasparként. A harapós basszbariton szólam az igazi sajátja, nem kell küszködnie a mélységekkel (mint pl. Daland/Donaldként), figurálisan is kellően nagyszabású alakot sikerült felvázolnia. A mindenkori jóval szemben álló alakból nem kisstílű gonoszt, hanem igazi démont sikerült teremtenie.

Ahogy várható volt legutóbbi Ariadné-megformálása alapján, Szabóki Tünde szinte tökéletes Agáta volt. Drámai szopránként, visszafogott hangadással teremtett pianói az est legmeghittebb pillanatait eredményezték. Játéka partnereinél némiképp egysíkúbb volt, talán egyedül nála érzékelhettünk némi távolságtartást a rendezői megvalósítással szemben.

Wierdl Eszter egy ideje hangi válsággal küzd, amit sajnos most Annuskaként is érzékelhettünk. A magasságok befeszülnek, tisztátalanokká válnak, a hang volumene kevés, a korábbinak csak töredéke. Magánügy lehet, de praktikus lenne énekmestert váltania. Játéka pontosan megfelelt a rendező által kissé tenyeres-talpasra alakított figura szempontjainak.

A kisebb szerepekben Gábor Géza (Kuno), Haja Zsolt (Ottokar) és Kovács Kolos (Remete) teljes mértékben megfeleltek a szólam és a rendező elvárásainak.

Halász Péter zenei irányítása Az árnyék nélküli asszonyhoz képest némi csalódást jelentett. Mintha tán kevésbé hitt volna Weber zsenijében, mint legutóbb Richard Strausséban. Az előadás egésze korrekten, de olykor kicsit pislákoló szenvedéllyel szólalt meg. Ennek eklatáns példája a Farkas-szakadék jelenetben volt, ahol bizony jóval több drámaiságot is elbírtunk volna.

Az idei évadban nem először kell szóvá tenni, hogy a zenekar és énekkar között olykor aszinkront hallani. Ezúttal a híres Vadászkórusban (mely a közreműködő Honvéd Férfikarnak nyilván kisujjában van) sikerült hosszú taktusokra különválni, pedig ez pont egyike az előadás azon ritka jeleneteinek, amikor a kórus rendezői mozgatás nélkül, szinte végig helyben áll.

A Magyar Állami Operaház legutóbbi Bűvös vadász-produkciója óta kerek 70 esztendő telt el. Ahhoz képest, hogy Carl Maria Weber alkotása az operairodalom egyik nyilvánvaló alapműve, az egymást váltó direktorok közös bűne, hogy a dalmű budapesti előadástörténetében ekkora hiátus keletkezhetett. Az Ókovács-éra egyik legjobb dobásának tartom, hogy a feledésből egy ilyen izgalmas előadással sikerült A bűvös vadászt kirángatni.

A darab eredetileg úgy ér véget, hogy a hagyományoknak megfelelően mindenki boldog. De valahogy mégsem, mert ugyan a Remete megvédte a fiatalokat Kaspar golyójától, a finálé zenei megvalósításában érezni lehet valami feloldatlanságot. Előadásunk nem a hagyományok jegyében fogant, így teljesen érthető volt, amikor a „boldog ifjú pár” depressziósan maga elé meredve állt a forgatag közepén, s Max ki is tántorog a színpad szélére, hogy az összecsapódó függöny előtt magára maradhasson. Számukra a dolog neheze csak ekkor kezdődik – a hagyományoknak tán nem megfelelően…

Az előadásról további képek találhatók a galériában