A fuvola elvesztett varázsa – Mozart Varázsfuvolája Szegeden

2015. október 2.
Szegedi Nemzeti Színház

MOZART: A varázsfuvola

Sarastro - Jekl László
Tamino - Hanczár György
Az Éj Királynője - Érdi Gabriella
Pamina - Kovács Éva
Papageno - Szélpál Szilveszter
Papagena - Gyüdi Eszter
Monostatos - Kiss Tivadar
Fiatal pap - Szondi Péter
Öreg pap - Andrejcsik István
I. Dáma - Somogyvári Tímea Zita
II. Dáma - Dobrotka Szilvia
III. Dáma - Laczák Boglárka
I. Őrtálló - Szondi Péter
II. Őrtálló - Taletovics Milán

Szegedi Nemzeti Színház Ének- és Zenekara

Egy operaelőadás sikere és minősége rejtélyes dolog. Ezer tényező szólhat a javára és ronthatja le.

Alföldi Róbert Varázsfuvolája a tavaszi Armel Fesztiválon, a Thália Színházban hatalmas sikert aratott. Előtte Szegeden, a Kisszínház-beli „félnyilvános” főpróbán engem is magával ragadott, majd lelkesen megtapsolták Plzenben, Európa kulturális fővárosában. A fesztivál közönségdíját nyerte (ebben persze legalább akkora szerepe volt Wolfgang Amadeusnak, mint Róbertnek), az Éj királynőjét éneklő Marlene Assayag a legjobb előadó díját.

Most meg a szegedi Nagyszínházban kínosan feszengve hallgatjuk, unalom és elutasítás környékez.

Hova tűnt a varázslat? A választ csak keresni tudom.

A legnagyobb probléma a megfelelő hangok hiánya. Azok a fiatal énekesek, akik a Kisszínházban megfeleltek, most kevésnek bizonyulnak. Rosszul hallatszanak. A díjnyertes francia Éj királynője nincs itt, magyarul nem vállalta az éneklést és a prózát, azt meg a színház nem, hogy német nyelven beillesszék a produkcióba. A helyére hívott külhoni magyar szopránról a próbákon kiderült, hogy nem tudja kielégítően elénekelni a szólamot, a megmentésre hívott budapesti énekkari tag (Érdi Gabriella) is csak éppen hogy. Sarastro (Jekl László) most kicsivel jobb formát mutat, mint tavasszal, de ebben az „arany istállóban” még idegenebbül cseng sprőd hangja. Különösen, hogy a gipsz angyalkák még Gregor áradó basszusával vannak átitatva. Az énekesek többségének vagy kicsi a hangja, vagy a technikája nem elég jó, hogy Mozartban is elég intenzív legyen.

A Nagyszínház nagyon rosszat tett A varázsfuvolának. A kisebb, beszűkített térben sokkal jobban érezte magát. A nézőtér modern szürkéje illett a színpad bolondokházai szürkéjéhez. Amikor Hanczár György (Tamino) előhúzta a piros szívószálat és belefújt, valahogy –„bazmeg!” – tényleg megszólalt, a varázslat működött. Itt meg nem. Túl tágas a környezet, túl szép, túl sok hely van minden mellett. Az ifjú tenor hangereje végül is megfelelő, amikor már bemelegszik. Sajnos, a Képária az elején van, akkor még hideg a torka. Alkata ehhez az értelmezéshez telitalálat.

Alföldi Róbert Mozart zenés őrületét egy zárt intézetben játszatja. Pamina és Papageno ápoltak, Taminót ide kényszerítik. Sarastro lenne a főbácsi, az Éj királynője a főnéni, a fiatalok pedig szerelmükért és szuverenitásukért küzdenek az öregek ellen, akiknek eszményei homályosak, bornírtak. Schikaneder történetének egy része jól tűri ezt az erős értelmezést, másik része ledobja magáról. Elsősorban Sarastro F-dúr áriája és a papok kara lóg ki, azokkal nincs mit kezdeni. A két szerelmespár, Monostatos és a 3 dáma viszonylag jól belefér. Az is érthető, hogy a boldog finálé alatt a fiatalok megszöknek, az első adandó alkalommal otthagyják az öregek érthetetlen világát.

Különös, hogy az előadáson sokat rontott a magyar nyelv. Az eredeti német szöveg fordítását kivetítették, sok mindent meg is értettünk, de az mégiscsak némi távolságtartást eredményezett, egyfajta elidegenítő effektus volt, ami történt, azt üveglapokon át láttuk. Persze tudjuk, hogy mit jelent a „Meine Mutter!”, de azért mégis egészen máshogy hat, ha Pamina így szól: „Anyám!” Valahogy Papageno hóbortjai is természetesebbnek hatottak németül. Szélpál Szilveszternek nagy erénye, hogy rokonszenves személyiség, ám most nehezebben fogadjuk el a tenorszerű baritonhangot.

Van egy harmadik, egyszerű gyanúm is a romlásra: a mostani felújításon nem volt itt Alföldi. Asszisztense Toronykői Attila lelkiismeretesen közvetítette szándékait, ám a teremtő rendezői szellem hiányzott. Lehet, hogy több dolgot most újra kellett volna teremtenie.

Gyüdi Sándor nagy erénye, hogy képes hajlékonyan kísérni az énekeseit. Ez azonban az olasz operáknál termékenyebb magatartás, mint itt. Mozart esetében, különösen, hogy a gárda többsége tapasztalatlan énekes, a szigorú keretek kijelölése, a határozott tempóválasztás és tartás termékenyebb lenne.

Izgalmas, végiggondolt elképzelés, magas szintű kivitelezés. Szó sincs afféle fellengzős, sokmilliós blöffölésről, ami manapság annyi operarendezést tesz kiábrándítóan nézhetetlenné. A Szegedi Nemzeti Színház sok előadást tervezett belőle. Még izgalmasabb kérdés, vissza lehet-e valamit szerezni az elvesztett varázsból? És mivel? Vagy kivel?