A Don Carlos a Májusünnepen

2010. május 13.
Magyar Állami Operaház

VERDI: Don Carlos

Ferruccio Furlanetto, Fekete Attila, Norma Fantini, Wiedemann Bernadette, Kálmándi Mihály, Szvétek László, Cser Krisztián
Vez.: Fischer Ádám

Sosem gondoltam volna, hogy az Operaházban jelenleg futó Don Carlos-rendezés, a maga tökéletes természetellenességével és játszhatatlanságával egyszer még igazi érzelmeknek, színészi játéknak, sőt nagybetűs színháznak válik keretévé. Márpedig a 2010-es Májusünnep utolsó előadásán pontosan ez történt, szerencsére nem csupán a vendégművész(ek)nek köszönhetően.

Apropó vendégek: a beígért három helyett csak két külföldi sztárszólista lépett színpadra, a címszerepre eredetileg kitűzött albán vendégművész helyett Fekete Attila állt helyt az infáns szólamában, összességében nem is rosszul. A művész csak magának, valamint az általánosan uralkodó tenorínségnek köszönheti, hogy jelen hangi állapota már nem elsősorban ezekre a feladatokra predesztinálja. Talán ha nem énekel Arrigót, Kalafot és Andre Cheniert az elmúlt években, mostanra remek Carlos vált volna belőle. Így is megfelelőt nyújtott, ám középlágéban nem szólt túlságosan behízelgően a voce, a magasabb fekvésben viszont kellőképpen fényes volt, még ha a gazdájának kicsit forszíroznia is kellett az optimális hatás eléréséért. A tépelődő, reményvesztett figura a helyén volt.

A hazai erők legjobbjai ezen az estén Wiedemann Bernadette és Kálmándi Mihály voltak. Előbbi a szokásos magabiztossággal, ám a nála ebben a szerepben korábban tapasztaltaknál némileg visszafogottabban, nagyobb vokális kontrollal énekelte és játszotta Eboli hercegnőt. Kálmándi példás fegyelemmel, maníroktól mentesen alakította Posa márki kissé statikus, éppen ezért alkatához nagyon is passzoló figuráját. Hangilag is igen meggyőző volt, helyenként azt a szó szoros értelmében nemes, kantábilis olasz operaéneklést idézte meg az Operaház színpadán, amely, valljuk meg, igen ritka vendég manapság kis hazánkban.

A két hazai basszus szólista megfelelőnek bizonyult rövid, de fontos szerepében: a fiatal Cser Krisztián bizonyosan lesz még jobb V. Károly (sőt!), Szvétek László imponáló mélységekkel ám kissé száraz hangon, talán nem tökéletes vokális állapotban énekelte a Főinkvizítor szólamát.

A jó nevű olasz szoprán, Norma Fantini szerepeltetése Erzsébetként mindent egybevetve nem volt igazi sikertörténet. Az énekesnő igazi biztonsági kűrt abszolvált ezen az estén. Hangilag semmit sem kockáztatott, a pianói szépek voltak ugyan, egyebekben azonban mintha csak nagyobb baleset nélkül túl akart volna jutni mindenen. Negyedik felvonásbeli, amúgy is igen problémás áriája sajnos szinte teljesen hatástalan maradt.

Az elején igazi érzelmeket emlegettem, olyan dolgokat, amelyekből szerencsés esetben az operaszínpadra is jut. Nos, most ilyen eset állt elő, amiben nem kevés része volt a Fülöp király szerepében fellépő Ferruccio Furlanettónak. A hangi megformálásba nem nagyon lehet belekötni (bár talán az áriában néhány átkötésnél az énekes kissé túl messzire ment művészi szabadság címén), ám ami számomra most sokkal többet nyomott a latba, az az őszinte, mélyen átélt szerepformálás. Furlanetto Fülöpje ezen az estén hatalmas utat járt be a pokol legmélyebb bugyrain, a maró féltékenységen át az igazi megbocsátásig. Aki látta, nehezen feledi, miként tartotta féltőn, aggódva karjaiba a mást szerető, ájult feleségét a Szobajelenetben.

Végül, de legkevésbé sem utolsósorban: Fischer Ádám erőskezű dirigálása nyomán ritkán hallható egységességgel, éteri vonóshangzással (és néha nem túl előkelő rézfúvósjátékkal), az énekesekre maximálisan odafigyelve, mégis élményt adóan szólalt meg a Don Carlos sokrétű zenekari textúrája. Lehetnek akármilyen jók az énekesek, e nélkül, no meg az erőteljesen éneklő kórus nélkül nem ünnep az operaünnep.